'<<' ''JÁTÉK AZ EVOLÚCIÓVAL
Az alább következő fél- (avagy ál-) tudományos okoskodás egyik kedvenc
gondolatjátékom, ugyanis szerintem nem az a lényeg, hogy volt-e evolúció
vagy sem, hanem az, hogy mit lehet kihozni abból az ötletből, hogy kezdetben
vala az ősleves, és ebből alakult ki mindaz, amit magam körül látok.
Két igazán érdekes oldallal foglalkoztam, az egyik, hogy valamikor
szerettem volna egy programot írni, ami - persze igen kezdetleges módon -
modellezte volna az életet. Az élőlényeket generációk között bizonyos
véletlenszerűséggel változó tulajdonságcsoportok jellemezték volna, amelyek
más-más környezeti feltételek között eltérő módon befolyásolhatták volna a
"faj" esélyeit. Tulajdonképpen azt hiszem, működött volna, ennek ellenére
nem bizonyíthatná az evolúció jelenségét, hiszen a leglényegesebb kérdést
ugorja át: hogyan alakul ki az a bizonyos fizikai változás (csontrendszer,
izmok, stb.), ami az adott "absztrakt" tulajdonság megváltozásához vezet.
Az ezen való elmélkedés viszont arra vezetett, hogy egy-egy fajra mint
homogén táplálékforrásra gondoljak, hiszen a természeti rendszer valójában
arra épül, hogy az energiát (pl. napenergia) hogyan tudja egy soktálcás
szökőkúthoz hasonló módon a lények minél nagyobb tömegén keresztülcsorgatni.
A rendszer folyamatos változását garantálja, hogy ha egy adott tálca (faj)
számára egy élőhelyen van még felvehető energia, akkor a faj szaporodik,
egyedszáma növekedésével azonban egyre nagyobb "energiaforrássá" válik maga
is, kitermelve azokat a fajokat, amelyek belőle táplálkoznak. Az emberi faj
elég speciális módon viselkedik: pusztítja saját ragadozóit, a tőle telhető
legnagyobb mértékben kivonja magát az előbb említett "szökőkútból".
Intelligenciája révén az állatvilágban nincs igazi vetélytársa, szomorú
tény, de a fajok életbenmaradásának egyetlen záloga, hogy érdekszférájuk ne
zavarja túlzottan az emberét - lásd például a cápák helyzetét a tigrissel
összehasonlítva (bár attól tartok, az előbbiek is érzik már az emberrel való
egy bolygón élés veszélyeit). Valódi szaporodási korlátozást csak egy olyan
faj jelenthetne, amelyik igen gyors "civilizációs evolúciót" hajtana végre,
mert az intelligencia fejlődése sokkal többet lendít egy fajon, mint a
fizikai tulajdonságok lassú változása.
Egy, az emberre jelenlegi technikai szintjén is veszélyes ragadozó faj
kialakulása és elterjedése hosszú evolúciós időt venne igénybe, még akkor
is, ha a félkész terméket nem ölnénk meg jóval hamarabb. E sorok írása
közben érzem csak, milyen paradicsomi állapotok között élünk valójában, hogy
nincs igazi ragadozónk (persze ezért örök téma horror-szerzők körében a
veszélyes faj, legyen ez idegen lény avagy mutáns patkány...)
Vagyis inkább kialakulás alatt áll. Ugyanis az evolúciós változás
kifutási ideje a szervezet méretével arányosan változik. Egy nagytestű
állatnak emberre veszélyessé válásához igen sok idő kell, egy gomba,
baktérium vagy vírus sokkal drasztikusabb mutációra képes: egyetlen
generáció jelentős különbségeket teremthet a fajon belül, ráadásul az
osztódásos szaporodás miatt minden életképes változás új fejlődési ág is
egyben. Ha még azt is hozzáteszem, hogy a rossz környezeti feltételekre a
szaporodási folyamat hibákkal reagál - nagyobb az esélye a mutációnak - és
az egy sejtből (vagy még abból sem) álló "szervezet" mutáns változatának
nagyobb az esélye az életképességre, mint mondjuk egy mutáns birkának, akkor
készen áll a képlet. Jelenlegi orvostudományunk arra alapul, hogy a beteg
emberben megmérgezzük a megtelepedett lényeket, legyenek ezek állatok,
gombák, baktériumok (vagy vírusok, hiszen a láz tulajdonképpen "méreg" a
vírus számára): azaz rossz környezeti feltételeket teremtünk. Ez az egyén
számára gyógyulással járhat, ha túléli a mérgezést (lásd: mellékhatások), a
tényen nem változtat: az ember a legnagyobb homogén energiaforrás
bolygónkon, amelyre a mutációt jobban tűrő (apró) lények jelentenek igazi
veszélyt, és milliárdnyi laboratóriumban (beteg emberi testekben) zajlik a
kísérlet: hogyan sikerül egyre életképesebb, veszélyesebb mutánsokat
létrehozni a jelenleg ismert kórokozókból.
Ördögi kör ez, amelyben ellenségeink mérgekkel szembeni
ellenállóképessége egyre nő (az egykor verhetetlen penicillint egyre durvább
sejtmérgek váltják fel, mert szegénykén majdnem minden baci csak röhögni
tud), az emberi szervezet viszont túl bonyolult ahhoz, hogy ellenállása
mutációs úton néhány generáció alatt számottevő módon változzon (az emberi
generációváltás 20-30 éves hosszának a baktériumokéhoz való viszonyáról nem
is beszélve). Persze elképzelhető, hogy amit mostanában génsebészeti úton a
haszonnövényekkel csinálnak (ellenállóképesség genetikus növelése adott
méreggel szemben, amivel aztán nyakon öntve őket, lerohad róluk minden
kártevő) előbb-utóbb emberen is menni fog. Lehet, csak a tény nem változik:
homogén energiaforrás, generációváltás hossza, a fajok mutációval szembeni
tűrőképessége. Az ember génsebészeti változtatása (szerintem) lehetővé
teheti egyes kórokozók ily módon történő kiirtását (meg velük együtt a
genetikailag nem módosított - azaz öreg - emberek végleges karanténba
zárását vagy megsemmisítését), mégis csak a szélmalomharc igen durva
formájának tűnik. Szomorú lenne az az érzés, hogy az emberi faj kipusztulás
előtt megalkotja az új mutánst, aki már túléli azt a járványt, ami elviszi
az összes embert, létrehoz egy rakás lombikbébit és gépek gondjára bízza
(meg persze hermetikus óvóhelyen néhányan túlélik a dolgot)... Hé, nem
kellene ebből egy jó kis sci-fi novellát sikeríteni, mondjuk egy gyerek és
az oktatóprogram elkészítője között váltogatva a nézőpontot?
Érdekes érzés borotvaélen táncolni...
És akkor még szó sem esett az emberre oly nagyon jellemző belső
ellentmondásról: biológiai fegyverek fejlesztése. Ha esetleg nem lenne elég
az előbb leírt evolúciós - tehát véletlenszerű - kísérletezés, sajnos biztos
vagyok benne, hogy a legjobb elmék foglalkoznak célzottan emberre gyilkos, a
lehető leghatékonyabban fertőző és pusztító lények előállításával. Persze
bizonyára igen okosak, tehát gondoskodnak valami ellenanyagról is (bár
szótárukból szerintem nem törölték a "végső csapás" fogalmát, amikor a
vesztes "hősiesen", saját pusztulása árán is sírba viszi ellenfelét. Hogy ez
itt mit jelent: szabad a fantázia...), de mi van, ha a fegyver bevetés után,
"odakint" mutál? (Ezt az ötletet, bár kissé más fogalmazásban megírta már
Ray Bradbury).
Bár ez szép hosszúra sikerült, azért megírom a másik történetet is, ami
az idegrendszer, agy kialakulásáról szól - persze még az előzőnél is
légbőlkapottabb. Bár lehet, hogy már régen kitalálták, de kisdobos
becsületszavamat adom, hogy nem emlékszem semmilyen könyvre, ahol olvastam
volna...
Csak türelmes embereknek ajánlom, mert meglepően hosszú lett...
A történet valamikor az élet kialakulásának hajnalán kezdődik. Az
egysejtű, önálló életet élő lények telepeket alkottak, együtt, egymáshoz
rögzítve élték le életüket. Elkezdődött a differenciálódás, a "kívül" levő
sejtek más feltételekhez alkalmazkodtak, mint a "belsők".
A soksejtű lényre más törvények vonatkoztak, mint az egyetlen sejtből
állóra, mert a teljes szervezetet ért környezeti hatásokhoz kellett
igazítani a rendszer - azaz a sejtek összességének - viselkedését. Az
információ és annak minél gyorsabb továbbítása rendkívül fontos tényezővé
vált.
Milyen érdekes, a ma élő emberiség éppen ezt az átalakulást tapasztalja
meg. Nem bírom kihagyni ezt a kis kitérőt, szóval sejtcsoportok alakulnak ki
a kialakuló "szervezet" sejtjeiben, létrejönnek a szervek, amelyek
környezete már nem (csak) a külvilág, hanem az őket befoglaló test. A
szerveken belül létezik az egyedi, csak arra jellemző belső kommunikáció
ingerek, fizikai kölcsönhatások formájában (mondjuk a vese működését
alapvetően a rajta átáramló vér anyagai és kapillárisainak fizikai, kémiai
állapota, szerkezete tartja egyensúlyban), létezik egy ősi, kémiai anyagokon
alapuló kommunikációs rendszer (elemek, enzimek, hormonok, amelyek bizonyos
folyamatokat közvetlenül, másokat receptorokon kiváltott ingerek
segítségével befolyásolnak) - tisztára, mint a posta. És van egy újabb,
tisztán informatikai rendszer, amelynek egyedüli feladata
információszállítás a szervek állapotáról, illetve folyamatok
"távvezérlése". Most van kialakulóban az emberiség idegrendszere, ennek
azonban van egy nagyon kellemetlen mellékíze: az információs rendszer
kizárólag globális érdekeket szolgálhat, ami jelen berendezkedésünkben -
attól tartok - lehetetlen. Alapelveink versenyhelyzeten nyugszanak, olyan
ez, mintha májunk versenyezne tüdőnkkel, hogy melyikük érdemel több vért
(lefordítva: két ország közül ki kapjon gazdasági támogatást). Különálló
részek között elfogadható ez a szemlélet, de mostani fejlettségi szintünkön,
amikor a specializált részek lassan kezdenek globális egységet alkotni,
gátja a további fejlődésnek - persze rendkívül utópisztikusnak hangzik az
egyedi gazdasági érdekek helyett a közös jólét. Pedig ez - szerintem -
valahogy így van, hiszen egy éhes afrikai ember soha nem lesz képes
"gazdasági tényezőként" érvényesíteni amúgy jogos igényét a táplálékra, a
vezető államok számára pedig kifejezetten ellenjavallt az, hogy gazdasági
téren versenytárssá - egyáltalán tárgyalópartnerré - segítse fejlődni őket,
inkább segélyeket, kölcsönöket ad - ezzel bizonyítva, hogy "emberi
szempontokat" is figyelembe vesz, pedig ez csak szemellenző.
Ajaj, de elmentem az evolúciótól... De hát éppen ez a lényeg, az
analógiák, nem pedig a fekete - fehér - igen - nem játék.
Szóval kialakul egy információtovábbításra specializálódott rendszer,
"állam az államban", hiszen funkciója szerint behálózza a teljes
szervezetet. Ekkor még nincsenek mozgásszervek és összehangolt
mozdulatsorok, a feladat, hogy egy ponton keletkezett környezeti változásról
az egész test értesüljön, hogy annak megfelelően mozdulhasson. Az idegháló
működési problémákkal szemben rendkívül strapabíró szerkezet, mert
egyenrangú részek építik fel - ha jól tudom, a szív dobbanásait is ilyen
rendszer vezérli. Ugyanakkor a közvetlen kapcsolat inger és reakció között
hátrányos, ha több inger éri a rendszert: nem tud döntést hozni. Ha például
képzelt lényem két oldalról kap "táplálék a közelben" jelzést, mindkét
irányban elindulna, a két inger erőviszonya dönti el, hogy hol oltják ki
egymást az ideghálóban - ennek megfelelően mozdul el lassan (bár növekvő
sebességgel, ahogy távolodik a másik ingerforrástól) az erősebb irányába. A
gyors, lényem erejét optimálisan kihasználó reakcióhoz tehát az
idegrendszernek döntést kell hoznia, végletes modellben a hálózat által
gyűjtött adatoknak egyetlen pontba kell összefutnia, s ebből a pontból kell
kiindulnia a távvezérlő idegeknek. Ez a megoldás viszont azért nem
gazdaságos, mert nem szükséges minden döntést a teljes rendszer állapotának
ismeretében meghozni (ami valószínűleg lassabb), léteznek "regionális
problémák". Így alakul ki a központi idegcsatorna, amelyen "regionális
idegközpontok" vannak sorba kötve, a végén egy "csúcsszervvel", amely a meg
nem válaszolt kérdésekre reagál. Most már kialakulhatnak speciális, csak
információ felvételére alkalmas szervek, amelyek szintén ez az egyszerű
agyat látják el további adatokkal.
Az egyre fejlettebb szervek javuló belső vezérlésével egyre magasabb
szintre kerülnek az "agy" feladatai. Egyedi, majd egyre nagyobb mértékben a
társas viselkedés irányítása a feladat. A döntéshozó szerv egyre
bonyolultabb, lényem egyre több környezeti ingert vesz fel kifinomuló
érzékelőivel, ezek adatait már nem lehet közvetlen inger-reakció párokkal
feldolgozni, a döntést nem egyetlen idegsejt hozza, hanem összekapcsolódó
idegsejtek hálózata: olyan sejtháló tehát, amelynek "bemenő adata" szintén
idegek állapota. Ennek a hálózatnak a felépítése határozza meg a lény
döntését az adott helyzetben, piramisszerűen gyűjtve és feldolgozva az
információkat, majd a döntés után egy vezérlő piramisnak átadva, amelynek
alsó szintjén a mozgatóidegek vezérlik le a kívánt mozgás folyamatát.
Ez a vezérlőrendszer statikus, fajra jellemző viselkedésformákat ír le
adott ingerekre. Az igazi szelekciós tényező az ingerkombinációkra adott
egyedi válasz, amely viszonylag gyors evolúciós válaszokat tesz lehetővé a
környezeti feltételek változására. Az idegháló szerkezetéből adódó kötött
válaszok a mutáció miatt kicsit mások minden egyedben. Az összhatás alapján
vannak "félősebbek", akik több energiát pazarolnak menekülésre, és
"bátrabbak", akik nehezebben döntenek úgy, hogy menekülni kell. A faj
"sikeres" egyedei azok, akiknek a környezethez megfelelő a
"bátorságszintje".
A sok bemenő adat azonban egy idő után lehetetlenné teszi az összes
válasz genetikai rögzítését, egyszerűen túl bonyolult az idegháló, a
mutációs változatok életképessége csökken - a "jó" változás számos
mellékhatással jár, amelyek "lerontják". A faj által evolúciós úton
megszerzett tudás mellett szelekciós tényezőként megjelenik az egyedi tudás.
Lényecském idegrendszerében tehát olyan helyek alakulnak ki, amelynek
kapcsolatait, belső szerkezetét ő maga fogja létrehozni kulcsingerek
hatására - ezek persze jellemzően a táplálékfelvételhez és a veszélyekhez
fűződnek. Óriási előnye, hogy egy adott egyed tud alkalmazkodni a környezeti
feltételekhez, nem csak szelekciós úton, több generáción keresztül. Ez
rendkívüli mértékben megnöveli a faj egyedeinek alkalmazkodóképességét -
ugyanakkor "lemond" arról, hogy az adott sikeres viselkedés a faj minden
egyedében rögzített legyen: csak a rendelkezésre álló "tárolókapacitás" és a
kiváltó inger öröklődik. Elméletileg tehát minden egyes egyednek "saját
bőrén" kellene megtanulnia mindent - ez igencsak rossz használata a
tudásnak. Sokkal célszerűbb, ha képessé teszem állatkámat arra, hogy
fajtársainak tudását megszerezze - ha úgy tetszik, ez hatalmas erejű
szelekciós tényező a fajra nézve, pláne amikor nem versengő módon,
"megfigyelem - elveszem tőle" elven, hanem kölcsönös aktív kommunikáció
útján "közkinccsé" teszem a tudást. Ez a nyomás alakíthatta ki például a
méhek bonyolult táncát.
Programozóként nézve most válik önállóvá a lény, mert ettől a ponttól az
evolúció csak feltételeket változtat, a faj minden egyede "egyéniség", s a
faj csoportja is több, mint adott típusú egyedek összessége.
Néhány lépés van már csak hátra. A tanulás-tanítás magatartásformája
eleinte rögzített kulcsingerekre épül (mint a kiskacsa, akinek a "mama" az a
mozgó nagy lény, akit először meglát), a szülő, nevelő egyre több energiáját
fordítja az utódok tanítására, és ebben is egyre több a tanult elem: az
információátadás módja is elszakad az evolúciótól. Szép csendesen a
legfontosabb szelekciós tényezővé válik a "szabad hely" mérete, a
kulcsingerek hatása is mérséklődik, a legegyszerűbb kommunikációs formákat
is tanulja az egyed. A faj tulajdonságai csak keretet nyújtanak, amit a
csoport tölt meg tartalommal minden egyes egyedében, az evolúció társadalmi
jelenséggé válik.
Ami a nyomás hatására fizikai világunkban kifejlődik, az egy egészen
furcsa rendszer: az agy, amelynek legnagyobb részét többé-kevésbé szabadon
változó, állandóan energiával táplált rendszer alkotja. Egyetlen dolog
biztos: a számára szolgáltatott energiát elhasználja, folyamatosan változik,
mozgásban van, kaotikus rendszerként viselkedik: összetettsége folytán
viselkedése nem jelezhető előre, bár törvényszerű, ugyanúgy, ahogyan a
csapból folyó vízé.
A "kaotikus" szó kicsit megtévesztő lehet. Az ilyen rendszerek ismérve
az, hogy vannak jellemző végállapotai, amelyek a környezeti feltételek
változatlansága esetén stabilak, és amelyek között a rendszer nem
meghatározható ideig tartózkodik. Egy kőhalom például addig roskad, amíg a
természetes dőlésszöge ki nem alakul. Azt viszont, hogy melyik kavics hova
fog kerülni, nem lehet megmondani. Az egészet persze megbolondíthatjuk még
változó külső feltételekkel...
És itt aztán szabad a pálya. Mondhatom azt, hogy az emberi lélek,
gondolkodás nem más, mint az agynak, mint fizikai rendszernek felépítése, a
létrejötte során szerepet játszó evolúciós tényezők szabályai szerint
kialakuló kaotikus alapzaja. Belső törvényei minden emberben azonos elemeket
diktálnak (természetes dőlésszög), ám az egyedi környezet mindenkiben
"egyéniséget" alakít ki. A lélek tehát fizikai működés, az egész teljesen
materiális alapra épül. A lelki fejlődés nem más, mint megszabadulás az
egyéni "gondolat-zaj" hatása alól, így közelebb kerülve a belső
törvényekhez, amik magasabb szintű "uralmat" jelentene a test fölött is.
Paranormális jelenségek úgy férhetnek bele a képbe, hogy a keletkező
elektromágneses mezők hatnak más emberekére, illetve fizikai jelenségeket
idézhetnek elő. (Lentől fel...)
Vagy azt is mondhatom, hogy létezik egy isteni lélek, amely energia,
rezgés formájában állandóan jelen van ebben a világban, és az emberi agy,
mint fizikai rendszer elég instabil lett ahhoz, hogy hatása érezhető legyen
rajta. Agyunk, mint vevőrendszer állandóan "feszültség alatt álló"
folyamatosan szabadon átszerveződő rendszer, melyben a felsőbb rezgés részt
vehet a kialakuló formák alakításában, ha az agy felszabadul a "hétköznapi
feladatok" alól.
Ebben az állapotban megjelenhet gondolatai között a "felsőbb szándék", és
minél inkább közeledik hozzá tetteiben, hétköznapjaiban, az Erő által a
világban megjelenő változások egyre nagyobb összhangban vannak személyes
sorsával: mintha segítenék a haladásban. Persze ebben a képben az irány
"fentről lefelé".
Na ennyi, már így is túl hosszú...
'>>'