'<<' ''ÚTON
Elég sokat szórakoztam azzal, hogy "kerestem az utamat". Ez
tulajdonképpen abból állt, hogy megpróbáltam előre tekinteni, állomásokat
találni, amelyekkel az általam a horizontra felrajzolt "tökéletes állapot"
felé közelíthetek. Voltak útjelzők, amelyeket mások tettek fel nekem, ennek
alapján határozva meg értékemet a világban - bár ezzel az értékrenddel
állandó harcban voltam.
Nem tartottam igazán követendőnek ezeket az értékeket, mert olyan...
műanyagízűek voltak.
Valamit meg kellett tanulnom, vizsgát letennem, érdemjegyet megszereznem,
de a miértre csak az volt a válasz, hogy szükségem lesz rá az életben - nem
magára a tudásra, hanem a jegyre, papírra.
Soha nem volt igazán gondom a tanulással - ebben szerencsés voltam, de
nem volt kedvem görcsölni olyan dolgok felett, amelyeknek nem láttam valós
értékét, ilyen pedig nem volt sok.
Persze jelenleg is ez a helyzet velem, furcsa kompromisszumos állapotban
vagyok, mintha sok szekéren akarnék ülni, amelyek más-más irányban haladnak.
Ezért annyira jellemző rám ez az "útkeresés". Jellemzően olyan állapotban
vagyok, amelyet ideiglenesnek tekintek, önmagában nem értékes, csak állomás
az általam - vagy mások által - kijelölt útjelzők felé vezető úton. Ezért
vándorlok állandóan kitűzött célok felé, hiszen az elért karó ismét
értéktelenné válik.
Azt hiszem, nem vagyok egyedül ezzel a gondolattal.
Pedig ha jobban szemügyre veszem az életemet, egy köves síkságot látok
magam előtt. Ezen a síkságon számos csapás vezet, mindegyik a "boldogságot"
kínálja a rajta haladónak. Egyedüllétem, értékrendem instabilitása arra
ítél, hogy az "utamat" keressem bennük, mindegyiken haladva egy darabig,
aztán letérek róla, mert más utak is vonzóak, és nagyon távoli a "cél". Azok
az emberek, akik nekem segíteni szeretnének, tulajdonképpen kicsit mintha
saját útjuk igazolását keresnék abban, hogy én is azt válasszam.
De hát a fene egye meg, ha igazán leszűkítem a keresést, arra nézek, ami
valóban az enyém ezen a síkon, akkor az nem más, mint az a hely, amit éppen
állok. Az utam nem más, mint azok a lábnyomok, amelyeket magam mögött
hagytam a porban, kanyargó, szaggatott ösvény, amelynek a végén én állok
azon töprengve, hogy merre lépjek. Ennyi, sőt még ennyi sem, hiszen az, hogy
eddig ebbe az irányba haladtam, nem jelent semmit, lehet, hogy a következő
lépéssel éppen visszafelé indulok.
Ami igazán értékes, az a szabadság, amellyel a következő lépésemet
kiválasztom. Teljesen felesleges előre terveznem utakat, mérföldköveket.
Hogy miért? A tervekkel és azok teljesítésével szerintem egyetlen dolgot
garantálok: azt, hogy ... horizontálisan fejlődök, a vertikális lépést
tagadom: ezen az úton bejárhatom a lehetőségeim által adott teret, okosan,
irányított módon kiteljesíthetem önmagam. Az a fejlődés, amit én keresek, a
lehetőségeimet tágítja, éppen az a lényege, hogy új értékrendet mutat nekem,
új helyre tenné az útjelzőket, tehát maguk a tervek nehezítenék haladásomat.
Persze ami ebből most látszik bennem, az messze nem tökéletes. Részben
feladtam már a tervezés álmát, de amikor konkrét döntéshelyzetbe kerülök,
újra meg újra rádöbbenek, hogy semmi közöm nincs még ahhoz a szabadsághoz,
amiről az előbb beszéltem.
A nem ártás szándékát összekeverem önmagam feladásával, így valós
gondolataimmal ellentmondó helyzetekbe keveredem. Döntéseimben még mindig
messze előre tervezek, a jelen pillanatot sekélyesen élem meg, így képtelen
vagyok meglátni azokat a pillanatokat, amikor valóban döntéshelyzetben
vagyok. Ezt a hatalmas hibát követem el a legtöbbször emberi
kapcsolataimban.
Szóval ha utamat keresem, egyetlen választ érzek igaznak: én vagyok az
utam.
Persze a kép még egy vidám gondolatot sugall: ha felemelem a lábam és
megnézem, hol állok, akkor a lábnyomom már nem az a hely, ahol állok. Az
majd az a hely lesz, ahova legközelebb leteszem a lábam. Kicsit kibontogatva
ez annyit tesz, hogy hiába vizsgálom meg tudatosan, logikusan azt a
helyzetet, amit elfoglalok a világban, azáltal, hogy eltávolodtam tőle, már
semmi közöm nincs hozzá, inkább ahhoz lesz majd, amivé az elemzés által
válok. Az utamat - önmagamat - egyetlen módon ismerhetem meg igazán: megélem
a maga teljességében, érzelmeivel, viharaival, fájdalmaival, tévedéseivel.
Ha minden fájdalmam elől menekülök - legyen az akár a logikus önelemzés
ravasz csapdája - úgy szaladok végig az életemen, mint a macska a forró
kályhalapon, nem tanulva igazán semmit. Legalábbis én úgy éreztem, hogy
hiába elemeztem ki bármilyen hibámat a tőlem telhető alapossággal: bizony
újra elkövettem. Lassan szokom meg azt, hogy a fájdalom elől nem érdemes
menekülni, mert a maga mélységében megélve az egyetlen valódi tanítóm. Így
előfordul, hogy keményen magam alá zuhanok, nem is ok nélkül, ilyenkor
kiállhatatlan és vigasztalhatatlan vagyok. És mérhetetlen irigységemben
ilyenkor rühellem azokat a kínvigyori pofákat a plakátokon, akik a lelki
tökéletesség magas szintjéről bazsalyognak le a kínlódó pórnépre. Az én utam
hibákkal, gyengeséggel van tele, és nekem így jó. Vagyis inkább így az
enyém.
Ezért írok le ide is olyan sötét dolgokat, amiket még magamnak is nehezen
vallok be. Így kerek.
'>>'