'<<' ''AZ EMBER BUKÁSA (keletkezésmítosz)
Tulajdonképpen a cím egy kicsit ellentmond a tervezett tartalommal,
hiszen a történet - tulajdonképpen minden történet - lényege az, hogy
szükségszerű eseménysort beszél el, mint ahogy az egyes ember életének
minden pillanata is mély tartalmat hordoz, nem köthető hozzá a bukás szó
hétköznapi ítélete.
A hatalmas, Istennel egylényegű lény történetét mondom el most, ahogy
egyre mélyebbre süllyedt az anyag kötéseibe, elvesztve mindenét, hogy a
legmélyebb pontról újraformálhassa önmaga legtisztább esszenciáját.
A történet nem szó szerint értendő. Minél mélyebb tartalmakat hordoz egy
kép, annál inkább szimbolikus a megfogalmazása - ahogy közeledünk a
megfoghatatlanhoz, egyre inkább elveszti a jelentőségét az eszköz, amivel
megközelítjük, így egyre könnyebb és értelmetlenebb a szavakon vitázni.
A mesélés során lassan közeledünk a hétköznapi gondolkodáshoz, az első
lépések igen távoliak lesznek, ködös messzeségbe nyúlunk.
1. A kezdeti kép: Isten megvalósulatlan gondolatai. A lények kezdeményei
egylényegűek, magukban hordozzák őt, megvalósulásai és megvalósítói a
Szándéknak, Gondolatnak. Önálló szellemiséggel rendelkeznek, Isten adott
körülményekhez illeszkedő megtestesítői. Az alkotó Szeretet az egész
közepén, körülötte, és minden egyes lényben ott ég. Tulajdonképpen a Teremtő
elementáljaiként léteznek, létrehozójuk hatalmánál fogva önálló világ
teremtésére képesek - illetve annak kezdeményét hordozzák magukban.
Kétféleképpen viselkedhetnek: megtarthatják helyüket és belső tüzükben
felismerve az Egyetemes Szeretetet tökéletesíthetik önmagukat a kijelölt
szerepben - avagy különbséget tehetnek saját és más lények pozíciói között,
szabad akaratuknál fogva más helyre törekedhetnek. Mivel a Teremtő fogalma
magában foglalja a teljességet, mindkét iránynak teret kell kapnia, továbbá
mindkettőnek sok lény kell alkotója legyen azonos világban, hogy egymás
működése által tapasztalják meg megvalósuló ideáik minden oldalát.
A változó helyzet újabb lehetőségeket teremt: lehetséges a süllyedés
felismerése utáni felemelkedés illetve a távozók után "felmentőként"
hozzájuk merülés - ezek az előbbiek alapján ismét törvényszerűen meg is
valósulnak. A "segítők" és "felemelkedők" minden szinten megjelennek majd -
a szintnek megfelelő formában, hiszen minden helyzetben más-más tanulni,
tapasztalni való van.
2. Az elszakadó lények tehát világot teremtenek, amelyben van különbség
helyzetek között, nem a teljességben számára kijelölt rész a legfontosabb az
egyednek, hanem szabad akaratával törekszik arra, hogy minél jobban
szolgálja a Szeretet általa választott oldalának működését. Megjelenik tehát
egy olyan világ, amelyben a lények maguk választják mozgásuk, tevékenységük
irányát. Létrejön az, ami felfogásukból következik: a mennyiségileg
meghatározható világ. A lények saját tervekkel rendelkeznek, nem az egész
mozgását követik. Szükségszerű konfliktusok szülője a helyzet (ezért
lényeges, hogy a "más lények" azonos világban kapnak teret újfajta
létezésükhöz): az azonos cél felé törekvő lények közül van "nyertes" és
"vesztes", "jobb" és "rosszabb"... A cél természetesen a Szeretet Erejének
minél jobb, teljesebb használata, azonban a lény akar nagyobb szerepet
kapni, elfelejtve az Erő felsőbbrendűségét, azt, hogy helye egyedül rá
szabatott, ahol most van, ott tud a legjobban hatni, és nem ott, ahol
elképzeli.
Megjelenik a kétpólusú világ ideája. A lények egy része felismeri a
megkülönböztetés végzetes, kirekesztő hatását, mint az egyedüli saját úttól
való elszakadás törvényszerű következményét, a rádöbbenés tüzében
megtisztulva ismét visszatér saját pozíciójába, amely azonban már nem az
eredeti, hiszen most már tapasztalatai révén "bűntársai" felemelkedésének
szolgája lesz - hiszen a legalkalmasabb hordozója a Teremtő egyesülési
szándékának - magában hordva az EGY-től való elszakadás és visszatérés
formuláját.
A másik csoport (bár ez a kifejezés is meglehetősen visszatetsző, de
kifejezi, hogy az adott módon gondolkozó LÉNY önmaga kivetüléseiben "saját
bőrén" tapasztalja meg önnön szándékainak megvalósulását) elfogadja a világ
polaritását. Ezzel ismét szétszakítja az eddigi környezet szerkezetét, mert
körülötte nem volt polaritás, csak mennyiségi különbségek. Ennek ő adott
minőségi színezetet "jobbnak" illetve "rosszabbnak" tartva a dolgokat.
3. A polaritás önnön részévé válik. Az új világ, mint tanulóműhely a
lehető legegyszerűbb módon mutatja meg ennek a gondolkodásnak
következményeit: az egy lény kettéhasad. Különbséget tett a világban és
önmagában - tehát a különbség megjelenik benne. Innen érvényes szimbóluma a
világnak a jól ismert kínai jin-yang. A teljes világ ezentúl két ellentétes,
fizikailag homályos, de érzés, intuíció segítségével élesen elkülöníthető
részre szakad, ezek dinamikus egymásba alakulása építi, mozgatja. Minden
folyamatosan átalakul az ellentétébe, ugyanakkor legerősebb, legjellemzőbb
pontján is magában hordozza az ellentétet (jellemző példa a női-férfi
jellem: a nő passzív, befogadó, lágy lényének legmélyén iszonyú, férfiakat
messze megszégyenítő erő, kitartás pihen, míg az aktív, átalakító, kemény
férfi-lény rejtve gyenge, lágy, hajlékony magot hordoz).
Látható itt is, mint a történet minden pontján, hogy a "bukás" újabb
rejtett vonások, szomorú-szép kapcsolatok lehetőségét nyújtják a nagy
lénynek, amely ebben az izzásban ismeri fel teljességének valódi értékét. A
lények egy része erre valóban képes is lesz, ráébredve törésének
jelentésére, megtalálja kapcsolatát önnön lényének másik felével, hiszen
ebben a világban ez az egyetlen feladata: felismerni és pontosan kirajzolni
a "másik felet", aztán ráismerni egy másik lényben, majd eggyé olvadni vele.
Az eszköz itt is - mint minden szinten - az önszeretet, hiszen rész-voltának
felismerése után meg kell tartania hitét és bizalmát magában, és ezzel
felvértezve kell másik felének keresésére indulnia, bízván abban, hogy az is
keresi már őt valahol. Saját belső szeretetét kell tehát magában
felerősítenie, hogy aztán a világra kiáraszthassa - ami egyelőre hozzá
hasonlatos lényekből és az általuk teremtett formákból áll.
Hordoz azonban ez a világ egy másik lehetőséget is: azt, hogy a lény
önnön teljességének illúziójába ringatja magát. Saját vágyakozását a
kiegészülésre kivetíti a világra. Ami befelé összeolvadás lenne, az kifelé
törvényszerűen szétaprózódás: formák és jelenségek, törvények miriádjainak
teremtésével véli kielégíteni társtalanságának érzését. Az új formák számára
legfontosabb tulajdonsága az, hogy tőle függetlenek - hiszen érzi valahol,
hogy amire vágyik, az valóban hiányzik belőle. Erre azt az eszközt
használja, hogy szándékosan elfelejti saját teremtő szerepét - ha
elfelejtem, hogy nem én teremtettem, akkor ez valahonnan kívülről jött, és
megtalálhatom benne azt a "másságot", amit annyira keresek. A kulcs ezen az
úton is a szeretet, a lény a szépségre, teljességre való törekvésében hozza
létre a formák kavalkádját.
4. Ez azonban már egy új világ, hiszen Teremtő Erőt birtokol az a lény,
aki most olyan világot teremt, amelyben teremtményei saját törvényeiknek
engedelmeskednek, és ő csak szemlélője - néha már szenvedője - az
eseményeknek. Közben önmaga is egyre inkább hasonul a megteremtett világhoz
- hiszen saját kiegészülését a létrehozott formákban kereste, így önmaga is
egyre szilárdabb formát kap, egyre inkább egyenrangú része önnön
Univerzumának. Az egy és a kettő után megjelenik a sok.
A felemelkedés lehetőségét ismét az hordozza, hogy felismerheti önnön
alkotását világa minden jelenségében. Ez számára nehéznek tűnik, hiszen
éppen azzal a szándékkal hozta létre ezt a világot, hogy magától különböző
dolgokat tapasztaljon. A tapasztalás szokatlanul kellemetlen, mert saját
formája erősen kötődik ugyanehhez a világhoz, annak jelenségei befolyásolják
felvett formájának működését: kívülről kellemetlen hatások érik! Mint
teremtőnek milyen ismeretlen helyzet. Formájának optimális működéséhez saját
teremtett környezetéből kell (vissza) szereznie energiát. Ennek ellenére meg
kell tanulnia szeretni a környezetét, a negatív hatásokban rejlő tanítás
feszültségét felhasználva arra, hogy egy szinttel feljebb emelkedjék
gondolkodásában. Ha képes erre, elnyeri egységét a világgal, visszanyeri
teremtő erejét, szerepét és szeretetét.
Ugyanakkor lehetséges az is, hogy elfordul a tanulási lehetőségtől -
valójában saját mivoltától. Nem szereti a környezetet, melyből táplálkozik,
hanem megszerzi belőle a szükséges energiát. Értsük pontosan: saját
egészének egy részét arra használta, hogy belőle világot teremtett, majd
szándékosan elfelejtette azt, hogy a dolgok az ő részei. Nagy lényének
működéséhez elengedhetetlen, hogy a teljes rendszer energia-körforgása jól
működjék, ezért környezetéből energiát - a Szeretet enyhén materializált
formáját - kell felvennie, s cserébe saját teljes Szeretetét adnia ahhoz,
hogy a szándékosan leválasztott részek ismét egységet alkossanak vele. Ha az
energia-felvételt "erőszakkal" teszi, nem ismerve fel annak mély jelentését,
azt, hogy szeretnie a környezetet egyet jelent a Nagy Lénye gyógyulásával,
akkor tovább mélyíti belső hasadását: szokás szerint újabb világ
megteremtésével.
5. Ez az új világ még ridegebb egy Teremtő Lény számára: kivetülési
formája is elveszíti általa formálható jellegét: a külső törvények egy az
egyben hatnak rá. Az energia felvételi lehetősége korlátozott: környezetének
sokféle anyagát kell elfogyasztania (milyen bizarr...), azaz saját fizikai
formájának feldolgozó mechanizmusaival önanyagává alakítania. Látható, hogy
iszonyú messzire került önmagától: nem a lény kap erőt a környezettől, hanem
egy zárt fizikai forma épít be alapanyagokat önmagába, hogy jelen
kivetülését fenntartsa. A legdermesztőbb tulajdonsága ennek a helyzetnek a
fizikai forma törékenysége. A fizikai világ állandó változásai, a dolgok
egymásba alakulása eddig a művészi alkotóerő mozgásterét adta a Lénynek,
most hirtelen ellenkezőjére vált.
Megjelenik a Lény halála. Ennek jelentőségét sem szabad elfelejteni: a
körforgás belülről történő átélésére kap lehetőséget, számtalan mély élmény,
tapasztalás lehetősége nyílik meg előtte. Fizikai megtestesülése tűnik
számára önmaga teljességének - hiszen ő akart részévé lenni a világnak - így
a forma elfogadja az idő, változás alaptörvényét: ami létrejött, itt el is
múlik. Gondolatának alkotó ereje is igen erősen korlátozott már: fizikai erő
szintjén jelentkezik, a Szellem Ereje által létrehozott változások,
megfigyelések csupán a láthatatlan kar, élesebb szem lehetőségeivel
rendelkeznek. Ugyanakkor ezek a képességek jelentik a kivezető utat is
számára. "Természetfeletti képességeit" mélyebben megismerve, önmagára
alkalmazva, Szeretetét befelé koncentrálva ráébredhet tulajdon
anyagfelettiségére, így kiszakad a fizikai körforgásból, visszaemelkedik
tiszta gondolatformájába. Ez nem egyszerű folyamat, hiszen meg kell
szereznie teste számára a szükséges tápanyagokat, s ezalatt konfliktusba
kerül fajtársaival - önmagával.
Elképzelhető - s ezért létre is jön az a helyzet, amikor két lény közül
csak az egyik maradhat fenn, a másik teste táplálék hiányában elpusztul.
Sőt, a test jobb, több táplálék felvétele után jobban működik - tehát
előnyös a lény számára, ha neki több van, még akkor is, ha más lény ezáltal
kevesebbhez jut. A lény teste vágyai miatt kirekeszt más lényeket. Ez a
viselkedésmód már a mi történelmünkből ismert alapkonfliktusokat hordoz, az
ismert eredményekkel: háborúk, pusztulás, eszmék felvillanása és porba
hullása, tetézve a gondolati erők brutális fizikai hatásaival. A lény
tulajdonképpen még mindig jót akar, kísérletezik azzal, hogy ne kelljen
egyenrangú lényeket szolgasorba vetnie, létrehoz olyan fajtát, amely
szellemi erővel nem rendelkezik, csak fizikai törvények szerint él. Nem
tudja, hogy új fizikai alakját formálja ki ezáltal. Még mindig teljes lény,
az általa létrehozott formákban törvényszerűen megtestesül, hogy alkotása
másik oldalát is megtapasztalja. Anyagfeletti erejét nem arra használta,
hogy mint belőle induló létrán visszaemelkedjen a teremtő erő birtokosává,
hanem fizikai test alakjának szolgálatába állította, ezzel megtagadva
magától birtoklásának jogát.
6. Végső állapotába süllyedt tehát a Szellemi Lény. Létezése a fizikai
világ törvényeinek törékeny áldozata, végzete kikerülhetetlen. Gondolkodása
és érzelmei tökéletesen alárendeltek fizikai létezésének. Önnön
megsemmisülésének tudata mindig ott lappang tudatában, ettől való félelme
mozgatja, minél hosszabb ideig létezni, s a világ arcán valami nyomot
hagyni: ez a legfőbb vágya. Szellemi ereje a fizikai világban való törtetése
alatt előle mélyen elzárva lappang. Az előző szintről a szolgálat kulcsszót
örökölte, ennek szeretettel való megtöltése, kiteljesítése a létra előtte
álló legalsó foka. Meg kell tanulnia saját érdekeit elfelejtve szolgálni
másokat ahhoz, hogy szellemi erejének ismét birtokosa lehessen, s
elindulhasson vissza, felfelé.
További süllyedés az anyagba már nem lehetséges, hiszen a Nagy Lényből
már csak szabad akarata maradt meg, amit jól kell használnia, hiszen
elvesztésével megszűnik a képessége arra, hogy másokra hasson - önmaga más
kivetüléseire - tehát rá sem hatna már semmi, ami fejlődésre késztetné. A
vízszintes haladás is el van zárva előle. Alkotó, felfedező vágya minden
téren fizikai határokig vitték már - kivéve a befelé haladást. Erejével
saját életterét is képes megsemmisíteni, meggondolatlan átalakító
tevékenységével akaratlanul is elpusztítja környezetét. Kutatásai az
információk végtelen tárházát tárják elé, az analógiák belülről fakadó,
intuitív egyszerűsítései nélkül áttekinthetetlen halmot alkotnak. Fizikai
életterének fenyegető szűkülése és tudásának magasabb síkra emelkedése
egyaránt siettetik szellemi érését, amit új korszak, új faj születésének is
tarthatunk.
7. Új ember születése. Ő feloldja magában az anyaghoz kötő erőt, befelé
figyelve felismeri az oldás törvényét, belső hangját követve elindul önmaga
felfedezésének útján. Végigéli bukásainak sorozatát, elsajátítva belőlük
azokat a gondolati kulcslépéseket, amelyek eddig juttatták. Felismeri és
megerősíti magában az őt minden társához kötő mély szeretetet, szolgájává
lesz a többiek fejlődésének - fizikai létében már segítő lesz. Ez az egyik
legszebb motívum a történetben: a lény az alábukás legmélyebb pontján,
megterhelve mindennel, ami széthullott egységéből következik, önmaga
leghalványabb szikrája képében hirtelen magára ébred, és újra megvalósítja
önmagát.
Ez a történet nem vallási alaptétel, nem a tökéletes, egyetlen igaz
valóság. Megjelent, és sokat tanultam belőle, nekem valahol az igazat
jelenti - hiszen a teljes igazság jelen formánkban, gondolkodásunkban képek,
hasonlatok formájában jelenik meg. Nem az a lényeges, hogy bebizonyítsuk,
vagy valamit igazoljunk általa, esetleg valakit rákényszerítsünk, hogy ő is
így gondolja. Értékét az adja, amit gondolkodásunkon, hétköznapi
szemléletünkön változtatni képes.
Te sem tanuló vagy egy elsajátítandó anyaggal szemben, hanem önmagát
fejlesztő tudatos lény, aki előtt egy érdekes szerszámot csillantottak meg -
csak akkor hasznos, ha használod, de nem kell feltétlenül ezzel fejlesztened
magad.
Használd hát annak, aminek megírtam: modellnek. Éld át, tanulj és
tapasztalj általa, s ha úgy érzed, más kép vezetne tovább utadon, aggályok
nélkül dobd el.
'>>'