'<<' ''4. MINDENNAPOK GONDOLKODÁSA
Valahogy ide szerettem volna kilyukadni, bizonyára nem véletlen, hogy
számomra ez az utolsó rész a könyvben, és bár előtted még (a jelenlegi
formátumbeállítás alapján) 50 A/4-es lap áll, nekem nincs több üres terület.
Azt hiszem nem fogok semmi meglepőt mondani, hiszen mindig oda érkeztem,
hogy a szép gondolatok semmit nem érnek. Nem számít, hogy miben hiszünk,
milyen elveket fogalmazunk meg magunknak, mit tartunk elvben értékesnek és
mit nem. Mindig jók voltak az emberek, mindig szép célokat tűztek ki maguk
elé és mindig egy kicsivel okosabbnak tartották magukat elődjeiknél vagy
környezetüknél. Mindig voltak társak, akikkel szép dolgokról, filozófiáról,
vallásokról, lehetőségekről, szellemi útról és feladatról lehetett beszélni.
Mindig voltak, akiken lehetett segíteni és voltak, akik segítettek. Mégis
itt vagyunk ma, ezt a világot hoztuk létre, és túl olcsó mentség más
embereket, idegeneket, gonosz lényeket okolni.
Egyetlen dolog számít: a mindennapok valós élete. Az, hogy mit vagyunk
képesek megtenni egy másik emberrel, mennyire fáj az okozott fájdalom, hogy
mennyire tudunk szembenézni önmagunkkal, amikor nem felelünk meg elveinknek,
és mennyire tudunk tanulni belőle, hogy mennyire vagyunk képesek tisztelni
és tiszteletben tartani a másik embert önmagunk tiszteletben tartása által.
Szerintem a "szeresd felebarátodat, mint önmagadat" az általam ismert
legszebb koan, nem felszólítás, hanem tényt közöl: annyira szereted önmagad,
mint amennyire bármely embertársadat, bármit követsz el ellene, magad ellen
is képes vagy megtenni. Szeresd egyként önmagad és a másik embert, mert csak
így juthatsz közel a valósághoz: valójában egyek vagyunk. Az én mesémben
Sziddhártha a megvilágosodáskor nem a saját reinkarnációs folyamatát élte
meg, hanem az összes létező lényét, mert mindnyájan mindenben ott vagyunk.
A belső út ugyanolyan rejtett, különös és nehéz ma is, mint mindig, mert
túlzottan könnyű ugyanúgy felfogni, ugyanúgy pótcselekvésként megélni, mint
azt a világot, amit magunk körül létrehoztunk, és amely egyre inkább
kirekeszt minket magából. Nincs értelme ennek a képére formálni azt, ami
felé törekszünk, az úton egyetlen átalakuló lény van, és az én vagyok, de az
alakító tudat már nem az enyém, illetve nem jelenlegi szintemen vagyok én.
Feladatom a látás, a tiszta érzékelés, megtanulni bánni a "jó és rossz
tudásának gyümölcsével", felmérni, de nem megítélni, szeretettel alakítani
önmagam. Hogy miért? Csak. Van-e értelme? Ha akarom, van. Nem a holnapért,
nem azért, hogy szebb legyen a világ, hiszen mindenki előttem ugyanezt
akarta. Nem azért, hogy Isten megsimogassa buksi fejemet. Ha tényleg
gyermeke vagyok és szeretem őt, akkor nem azzal szerzek neki örömöt, hogy
belecsimpaszkodok, minden tettem jutalmát és értékelését tőle kérem, hanem
azzal, hogy szabadon járok és élek a lehetőségekkel, amiket kaptam,
megtalálom a magam örömét a világban és megosztom Vele.
Mindig furcsán érzem magam, amikor ilyen vallásos jellegű szövegeket
szülök, de néha így jön ki. Tulajdonképpen szimbólum, mert a bennem
megszemélyesített Istennel, az általam magamban teremtett Teremtővel (fura
tamagocsi!) beszélgetek, hozzá fordulok azon a módon, ami nekem a legjobban
tetszik.
Persze soha nem ártanak a szép elvek, ugyanis feszültséget keltenek,
idegesítővé válik saját esetlenségem az elképzelt Abszolútum csillogásában,
ilyenkor módszereket, technikákat keresek, de ha szerencsém van, soha nem
sikerül stabilizálnom az egyensúlyt a technikák tudatformáló mellékhatásai
miatt, és így, igaz hátrálva, de belekényszerülök saját fejlődésembe.
Ennek legjobb eszköze a mindennapi élet teljes mélységében való megélése.
Nem a könyvekben és szép írásokban van elrejtve az Út, a megvilágosodás, a
fejlődés lehetősége, hanem a mai reggelimben (már korog a gyomrom), az
utcában, amin végigmegyek, a szavakban és mozdulatokban, amiket más
emberekkel váltok, a vonatban, amire felszállok. Ebben a könyvben sincsen
semmi lényeges számodra, mert hitem szerint minden szavát sokkal jobban
tudod (ha pedig tévedek, akkor az egész könyv csupán egy nagy tévedés, és
ismét nem jelent semmit). Az én utam része volt, hogy megírjam, és most
befejeztem. (Azért olvasd el a hátralevő részét is, ha van kedved, mert
szerintem nem is lett olyan rossz...)
'>>'