'<<' ''3. MEDITÁCIÓ
A meditáció az én elképzelésem szerinti "másik út", amikor tudatom
összpontosításának fokozásával érek el egy "nem-tudatos" állapotot, ami az
előbb említettekhez hasonlóan nem csak tudati, hanem testi és érzelmi
állapot is egyszerre. A meditáció az "egyhegyűség", vagyis az egyetlen
dologra való összpontosítás képességének fejlesztésére való, a fejlesztésére
és nem az elérésére. Ismét ugyanaz a helyzet: agyunk hatalmas gondolkodó
kapacitásának igen kis része áll tudatos irányításunk alatt, továbbá
folyamatosan kapja az ingereket a külső és belső világ állapotáról, amit a
szükséges mértékben folyamatosan feldolgoz. Így aztán az, hogy elérem a
tökéletes meditáció állapotát, és csak egyetlen dologra figyelek, lehetséges
ugyan (mivel nem szeretnék határokat szabni magamnak), de nagyon kis részben
tudatos folyamat.
Tudatom "tudatalatti része" ugyanis - ha úgy tetszik - folyamatosan a
meditáció állapotában van, tökéletesen egyetlen dologra koncentrál: rám. A
beleim működésére, az egyensúlyomra, szívverésem ütemére, és így tovább.
Gondolataim azonban ezer dologra reagálnak, sok szálon futnak, ez teszi,
tette egyáltalán képessé az embert az őt érő környezeti hatások túlélésére
(lerágott csont a szórakozott professzor története, aki ugyan rendkívüli
koncentrációra képes, mégis - helyesebben éppen ezért - élhetetlen).
Jelenleg azonban gondolataim teremtenek "környezeti hatásokat" és indítanak
újabb folyamatokat elmémben. Képzelt feltételek közé helyezem magam,
lehetséges eseményeket modellezek, aggódok, gondolati mókuskerekek ezreit
üzemeltetem tudatomban, falakat építek és tartok fenn (szerintem minden
gondolati falamat és szűrőmet csakis folyamatos energia-befektetéssel
tarthatom fenn, mert a tudatnak egyébként a folyamatos változás a
jellemzője; így merevednek szokásokká és szabályokká a szép elvek,
gondolatok).
A meditáció az az elhatározás, hogy a rendszer általam többé-kevésbé
irányított részét egyetlen dologra összpontosítom. A cél tulajdonképpen nem
is annyira fontos, lehet egy kavics, egy csepp víz egy levélen, egy szín,
egy hang, egy értelmetlen szócska vagy történet (buddhista koan), mert a
dolog lényege éppen az, hogy logikus megközelítési rendszerünket, hétköznapi
megismerési módszereinket keresztülhúzzuk és a lehetséges mértékig "eggyé
váljunk" a meditáció tárgyával.
Egy vízcsepp egy háziasszony számára egy másodperces mozdulatot jelent,
amíg letörli az asztalról - vagy egy fél óra csendet, amíg szemléli,
figyelve saját gondolatait a vízről, fényről, méretekről, létezésről és
megsemmisülésről, aztán ugyanazzal a mozdulattal törli le, mint máskor
tenné. A meditáció nem kötődik tárgyához.
Szeretek például faragni, egy időben a suliban sokszor faragtam krétából
mindenféle kocka-variációkat. Közben sok mindenre figyeltem (ha
felszólítottak, tudtam válaszolni), néha egészen a peremre szorult az, amit
éppen csináltam, néha sikerült pontosan rá összpontosítani. Néha a
készterméket odaadtam annak, aki elkérte, néha összetörtem, igazán akkor
éreztem jól magam, amikor az sem volt fontos, hogy melyik véget éri a mű.
Viszont egyet sem őriztem meg közülük.
Minél összetettebb az, amivel a meditáció során foglalkozom, szerintem
annál könnyebben ússzák meg gondolati falaim. Ha egy sárkányrajzra figyelek,
nem olyan egyszerű megszabadulni a hozzá kötődő beépített gondolatsoroktól,
mintha egyetlen pont lenne előttem. Különösen igaz ez azokra a meditációkra,
amikor nem a tudat változásának lehetősége, a belső egyhegyűség által
okozott kellemes közérzet az oka annak, hogy leülök meditálni, hanem valami
céllal teszem. Ez jó szellemi edzés, lehet, hogy bizonyos téren haladást
érhetek el vele (látás, gondolati rendezettség, különféle képességek),
viszont távol van attól a hozzáállástól, amivel én a meditációról
gondolkodom. Ugyanis amiben az egésznek a lényegét látom, az ismét én magam
vagyok, gondolkodásom, érzelmeim és hétköznapjaim. Nem voltam képes az
elmúlt jópár év alatt például arra, hogy rendbe hozzam a szememet. Valahol
hiszek benne, hogy ismerek elég technikát látásom jobbá tételéhez, és néha
úgy vélem, ez jó bizonyíték lenne önmagam és mások számára. És abban a
pillanatban, amikor ez felmerül bennem, megértem, hogy miért nem teszem,
miért nem foglalkozok vele: eredmény-központú, céllal végzett technika
lenne, bizonyítani akarnék vele - és ezt nem szeretném.
Minél bonyolultabb a tárgy, a cél, annál inkább közvetlenül hat a
mindennapokra, annál jobban kötődök hozzá. Már megint a kereszténység ugrik
be, bár pontosan nem tudom idézni, arról szól, hogy ne állíts magadnak
faragott képeket. Az ima és a meditáció szerintem nagyon hasonlít egymáshoz,
és az említett idézet lefordítható így: ne készíts magadnak bonyolult
meditációs tárgyakat, mert hozzájuk fogsz ragaszkodni, nem szellemi
állapotodhoz. Ha valakinek van egy csodálatos ősi szent szobrocskája, amely
előtt mindennap meditálva magas szintre jut, nagy jót tesz vele az, aki
ellopja tőle, mert megtanulhatja végre, hogy a tárgyon nem is múlik olyan
sok.
A meditáció önmagában nem lehet rossz, viszont megfelelően kiválasztott
tárggyal nem csak kedvező hatást érhet el. Az az ember, aki esténként
haraggal gondol vissza napjára, tulajdonképpen meditál, csak nem biztos,
hogy a legjobbat teszi vele magának. Meditálni lehet démonokon, haragvó,
pusztító isteneken, a történelem véres alakjain is, ez azonban teljesen
érintetlenül hagyja, inkább rögzíti a gondolkodás falait, szilárdítja a
személyiséget. Egy második világháborús "hívő", tehát meggyőződésből harcoló
katona (mindegy melyik oldalon állt), valószínűleg sok időt töltött el
nemzeti jelképeinek, azonosságtudatának vizsgálatával, tisztelettel gondolt
vezetőire. Akár meditációnak is lehetne nevezni, de nem más ez, mint
személyiségének, gondolkodási szerkezetének rögzítése, merevítése.
A meditáció igazi eredményét (ha lehet így nevezni) a mellékhatásában
keresem. Abban, hogy elvonja a figyelmet, energiát a mókuskerekekről,
fellazítja a falak alatt a talajt. Egy vízcseppről egyaránt eszembe juthat
saját nagyságom és kicsinységem, ez visszaköszönhet holnap egy olyan
helyzetben, ahol éppen főnököt játszom. Lehet, hogy ez "a belső erő hetedik
szimbólumának" szemlélése során nem alakulhatott volna ki bennem (illetve
természetesen megtörténhet, de ehhez éppen az szükséges, hogy minél
messzebbre szakadjak a "hivatalos értelmezéstől", ne magamra, hanem a világ
minden apró pontjára vonatkoztassam az "erőt". Akkor meg miért nem maradtam
meg a vízcseppnél?)
Legkedvesebb "meditációs" élményem szintén a farigcsáláshoz kötődik. Egy
madarat faragtam gipszből, amelyik éppen elrugaszkodik a feltört tojáshéjról
(némi költői szabadsággal persze rögtön repülni akart - ez a hozzáállás
jellemző rám, azt hiszem). Megragadott az az érzés, amikor a szárnyak még
nehezek, a háton megfeszülnek az izmok, mert szét kell tárni őket, el kell
rugaszkodni, teljes bizalommal abban, hogy ez a két lehetetlen súlyos izé
egy pillanat múltán könnyű lesz, és a test lesz majd a teher, amiket éppen
ők fognak fenntartani, mialatt az egész mozgás könnyed és szép lesz. És
valahogy elkezdtem érezni ezt a pillanatot, a súlyt, a feszültséget, és nem
tudtam folytatni, hanem elkezdtem szaladgálni a szoba és a konyha között,
ahol faragtam, vigyorogva, mint a tejbetök. Nekem jelenleg ezt jelenti a
meditáció, bár mostanában vannak furcsa érzéseim.
'>>'