'<<' ''2. RELAXÁCIÓ
Előre bocsátom, hogy nem rendelkezem a szükséges diplomákkal és
egyebekkel, ami ahhoz kell, hogy pontosan tudjam definiálni a "relaxációt",
csak arról írhatok, amit nekem jelent.
Szerintem a tudat, pontosan ugyanúgy, mint a test, használható arra, hogy
általa mélyebb harmóniába kerüljünk önmagunkkal. Ez persze ez leginkább
ismét a tudat állapotában fogható meg, mégis furcsa lett volna azt írnom,
hogy a tudat eszköz más tudatállapot eléréséhez, a harmónia ugyanis nem csak
a gondolatok, hanem az érzelmek és a test állapotában is megjelenik, csak
nem egyforma súllyal. A relaxáció és a meditáció ugyanaz a tevékenység, csak
ellentétes irányban: előbbi a saját határáig oldja, a másik ugyaneddig
élesíti a tudatot.
A relaxációnak azt a módját ismerem (bár igen ritkán gyakorlom
tudatosan), hogy valamilyen gondolati formulával végigmegyek a testemen
(pl.: ... ellazul, ... meleg, stb.), elősegítve izmaim természetes, a
hétköznapi tevékenység során összegyűjtött feszültségeinek csökkenését. És
szerintem ez a lényeg, éppen ezért elég hevesen szoktam reagálni arra,
amikor valaki relaxációs szövegben "sötétséget oszlat" önmagában, esetleg
csúf lényekkel veszi fel a harcot. Harcol, kiűz, eltüntet. Ez azt hiszem
megint hozzáállás kérdése, és megint lehet, hogy nincs igazam.
Lehet, hogy környezetemben laknak láthatatlan lények, akik árthatnak
nekem - de nem hiszem, hogy hozzám férhet bármi, ami nem harmóniámat,
fejlődésemet szolgálja. Ha én önmagamat hatalmasnak, sebezhetetlennek
tartom, természetes, hogy megjelenik gondolkodásomban, az általam észlelt
világban a sötétség, a harc, mert a változatlanság nem fejlődőképes
harmónia, hanem merevség, aminek eltűnése sokat segíthet nekem további
utamon. Teremthetek olyan gondolati állapotot magamban, amelyben igenis
szükségem lesz erre a harcra (hozzáteszem, néha az elvesztésére) a
továbblépéshez; de szerintem nem érdemes csatateret festeni magamra. Tetszik
például a tibetiek Bardo leírása a sok ronda démonnal és a végén a
higgasztás: ne aggódj, ezt mind te magad csináltad.
A relaxáció tehát egyszerű lazítás, és mégis sokkal több, de ez már nem a
gyakorlat következménye. Szeretem azt a párhuzamot, ami például a
keresztényi gondolkodást és a tudati technikákat összekapcsolja: a befogadó
hozzáállás. A keresztény ember (bár a bűntudatát nem komálom) elmegy saját
határáig és türelmesen várja, hogy megszólaljon benne Isten hangja - a
relaxációval hasonló a helyzet. És itt nincs helye az összehasonlításnak,
mert a technika egy szinten túl lényegtelen, a hozzáállás az, ami lehetővé
teszi egy új állapot megjelenését (imádom a zen-buddhista szövegeket, amikor
például a kispajtás éveken át tanul, aztán éveken át magányosan éldegél egy
kis kunyhóban, a végén söprögetés közben egy cserépdarab és egy kő
összeütődésének a hangja az, amitől megvilágosodik).
Az út, amit használok, tulajdonképpen csak azt befolyásolja, hogy
relaxációm mennyire lesz képes segíteni nekem mindennapjaim során. Arra az
oldott tudatállapotra ugyanis, amit a gyakorlat során elérek, mindig
szükségem van, leghelyesebben akkor cselekszem, ha közben testem, tudatom
ugyanolyan laza, mint akkor, ezért nem érdemes elkülöníteni a relaxáció
idejét a "többi időtől". Egyszer egy relaxációs tanfolyamon egész nyugis
lettem. A gyakorlat végén megkérdezték, hogy nem zavart-e minket az
autóbusz-pályaudvar zaja (az ablak alatt volt).
Egyáltalán nem vettem észre - addig. Utána viszont már hiába küzdöttem
vele, folyamatosan hallottam a dübörgésüket. A gyakorlat során valóban
kieshet a külvilág, ha tudatomnak (vagy inkább teljes lényemnek) erre van
szüksége - viszont szerintem ha arra törekszem, hogy tudatosan kizárjam,
felesleges dolgot teszek, mert nem az érzékelésnek kell megszűnnie, hanem én
tűnhetek el az érzékelt dolgok közül. Voltam már büszke arra, hogy ki tudom
zárni a külvilágot, amíg az nem jutott eszembe, hogy talán akkor lennék
tökéletes, ha süket lennék? Most örülök, amikor megjelenik pihenés közben a
környezetem, változásokat idéz elő bennem (például haragot egy hirtelen
hang), és ezt meg tudom figyelni.
Ugyanezt viszem ki a hétköznapi életbe. Ha relaxációs nyugalmamat
bizonyos ingerek tudatos kizárásával érem el, nem lehetetlen, hogy
munkahelyemen, családomban is gyakran talál "süket fülekre" bármi, ami
megzavarná felsőbbrendűségembe vetett hitemen alapuló mély nyugalmamat.
Nem biztos, hogy ez a fejlődés útja. Ha relaxációm során a sötétséggel
harcolok, akkor valószínűleg a külvilágban is megkeresem azt, amit sötétnek
tarthatok és küzdeni fogok vele annak biztos tudatában, hogy értékítéletem
abszolút igaz - csak azért, mert a harcot rögzítettem magamban mint a
nyugalom elérésének módját. Bizonyára azok, akik fegyvereket gyártanak a
béke védelmére, szintén a Sötétséget kergetik, ha relaxálnak.
Beismerem, az én relaxációs módszerem nem ad nekem tökéletes nyugalmat.
Szoktam kiabálni, szánom-bánom, káromkodni is (illetve bánja a fene!),
ideges, feszült, rosszkedvű is vagyok néha.
És a legrohadtabb dolog az egészben az a folyamatos tudat, hogy valahol
mélyen tökéletes nyugalomban ücsörgök és várok, amíg a felszíni vihartól a
szükséges háborgás után elszakadva ismét csend lesz bennem (bár lehet, hogy
kívül még mindig dühöngök, csak röhögve). Egyszerűen nem hiszek abban, hogy
egy energiarendszer egy nyugalmi állapotból egy másikba minden zavar nélkül
megy át - bár lehet, hogy ha hinnék benne, meg tudnám csinálni. Egyszerűen
jobban tetszik nekem ez a mód, mintha emelkedett csendben, ajkaimon idült
mosollyal játszanék szellemi léghajót (most láttam a Kis Buddha című filmet,
amiben számomra igen gyermeteg mesének tűnt a "Sziddhártha-story"). De
mondom, ez az én saját dilim, és meg is kapom érte a magamét.
'>>'