'<<' ''1. TEST
Az ember fizikai teste egy csodálatos szerkezet, egyetlen hibával: túl
jól működik, ezért aztán ezt tartjuk természetes állapotnak, és vérig
sértődünk vagy megrémülünk, ha nem pont úgy működik, ahogyan szeretnénk.
Olyan környezetben élek, amely hihetetlen távol van attól az állapottól,
amelyben kialakult, így aztán valójában a tűréshatárát feszegetem.
Mesterséges fénnyel és a képernyő sugárzásával bombázom szemeimet, egyoldalú
terheléssel, rossz tartásban végzett munkával rongálom ízületeimet,
csontjaimat. Környezetem (levegő, víz, élelem) mesterséges és/vagy mérgező
anyagokkal van tele - és akkor még nem szóltam gondolati feszültségeimről...
Így aztán nem érdemtelen arról szót ejteni, hogy mit tehetek jó
közérzetem érdekében. Tartozom annyival magamnak, hogy ideírok egy kis
figyelmeztetést. Minden technikánál a hangsúlyt a sablon helyett az
odafigyelésre helyezem. Nos, természetesen nem véletlen, hogy ennyire nem
figyelünk oda saját magunkra, hiszen az előbbiek miatt belső műszerfalunk
nem a tökéletes nyugalom, harmónia képét mutatja, hanem figyelmeztető,
vészjelző lámpácskái hunyorognak. Ezekre a problémákra nekünk a napi rohanás
mellett nincs időnk, inkább másfelé nézve navigálunk el mellettük. Nem
egyszerű tehát a feladat, hogy figyeljünk oda magunkra, engem legalábbis fel
szokott dúlni, amikor rájövök, hogy mi mindent illene már másként csinálnom
(s látod, már megint az óvatoskodó fogalmazás, ami mögött nincs igazi
gondolati erő. Szóval ideje másként csinálnom...)
1. 1. Étkezés
Enni jó. Ezáltal jut szervezetünk olyan energiához, melyet csak
környezetéből vehet fel. Az evés tehát testünk, így önmagunk szeretetének
kifejezése, de még környezetünk, a világ szeretetének eszköze is lehet.
Nem akarok síkraszállni valamilyen táplálkozási elv mellett, mert úgy
gondolom, az elméleti ismeretek addig szükségesek, amíg fel nem épül bennem
a számomra egészséges rend. Olvastam néhány könyvet a témában, mindegyik
másért lelkesedett és rendkívül meggyőző érveket hozott fel állítása
mellett. Én például nem eszem húst - de eszem halat, tojást, néha sok tejet
iszom, néha semennyit. Nincs igazi táplálkozási összhang bennem, de még ha
lenne is, a módszer egyedül az enyém lenne, nem másé. Olvastam már olyat is,
hogy valaki egyáltalán nem evett, ami bár kissé hihetetlen, és nagyon
költséghatékony megoldás, mégsem érzem most igazán követendőnek.
Sokkal fontosabbnak érzem a tiszteletadást - bár persze ezt az elvemet
sem gyakorlom következetesen, mégis jónak tűnik.
Tiszteletet adhatok a tápláléknak, amelyet elfogyasztok, hiszen valamikor
élő volt, most pedig az én életemet segíti. Azt hiszem ez az alapvető
ellentmondás a táplálkozással kapcsolatban: valamilyen formában pusztítás,
lebontás, halál jár azzal, hogy életben tartom magam. Ezt a folyamatot meg
lehet tagadni, olyan "élelmiszeripari termékeket" fogyasztva, amelyek a
lehető legtávolabb vannak attól, hogy állatból, halból, növényből készültek,
így közösen elfogadott lepel fedi az általunk okozott pusztítást - saját
halálfélelmünket palástolva ezzel. Teret enged ugyanakkor a kegyetlenségnek,
hiszen úgymond semmi közöm nincs ahhoz, hogy mint csinálnak a csirkével,
malaccal, hallal addig, amíg ízlésesen tálalva asztalomra nem kerül. Például
még én is rosszul éreztem magam - pedig elég strapabíró vagyok -, amikor egy
hideg téli napon láttam egy teherautónyi vágásra szállított sertést -
biztosan vágni vitték őket, mert már értéktelenek voltak, a fele megfagyott,
mire elhaladtak mellettem. Persze a halakkal ugyanez történik, mire szép,
panírozott hasábocskákká válnak.
Persze vannak különleges emberek, akik mondjuk csak lehullott gyümölccsel
meg hasonlókkal táplálkoznak, ez nekem jelen helyzetemben nem menne, remélem
ők olyan harmóniát teremtenek magukban ezzel, amilyet szép elhatározásuk
megérdemel. Általam követhetőnek egy amolyan fél-indián hozzáállást tartok:
tiszteletet adni a tápláléknak, amit elfogyasztok. Tudom, hogy életet oltok
ki (a megevett almamagból sem lesz már almafa), tartozom annyival magamnak,
a világnak, hogy ezt a számlát egyéb híján magatartásommal, világhoz való
hozzáállásommal egyenlítem ki.
Sokszor hallani, hogy az embernek joga van az állatot megölni, mert
magasabb rendű, mint az.
Szerintem az ember megölheti és megeheti az állatot, ha éhes, és olyan
anyagokra van szüksége, amelyeket csak így tud az adott pillanatban felvenni
- viszont önmagát magasabbrendűnek tekinteni nem igazán jogos. Mint minden
élőlénynek, neki is van feladata a világban, szintjét egyedül a feladatában
való jártassága, eredményei mutatják. Ha ezt tekintem, bizony egy gyári
csirke is "csirkébb", mint amilyen emberiek mi vagyunk...
Az étkezés tiszteletadás lehet a testemnek, hogy működik, él, általa
jelen lehetek a földön. Az előző mondat a jelen állapotról szólt, ami
viszont számomra az emberben (bennem) a legfontosabb, az a lehetőség. Minden
nap, minden perc tartogat számomra valamit, egy döntést, egy mondatot, szót,
ami egy kicsit jobbá teheti a világot. Az a szerepem, hogy a világ számomra
rendelt pontján minél több lehetőséget kihasználjak arra, hogy kicsit több
szeretet legyen körülöttem, ezért fontos vagyok, és testem megérdemli a
törődést, odafigyelést, jó táplálékot.
Technikai szempontból az étkezés idejét az éhség (néha rendszertelen
tényező), az ebédidő (rendszeresség) közötti köztes állapot szabja meg,
célszerű mindkettő figyelembe vétele. Merev szabályok megfogalmazása nem
mindig jó, inkább egy elfogadható, körülményekhez alkalmazkodó köztes
állapot. Persze most ez hülyén hangzik, mert X nem ér rá ilyesmire, vesz
vagy hozat egy hamburgert, Y-nak nincs pénze, hogy ilyesmin töprengjen, Z-
nek mások szabják meg, mit mikor eszik. Nos, ezzel nem teljesen értek egyet.
Túlzottan hozzászoktam én is ahhoz, hogy külső tényezők határozzák meg az
értékrendemet, pedig első helyen, azt hiszem, én szerepelek, az előbb
említett "lehetőség". Megtehetem, hogy odafigyelek testemre, amivel jobbá
tehetem közérzetemet, teherbírásomat. Tudatosan átgondolhatom,
kikísérletezhetem, mit, hogyan szeretek hosszú távon - vagy rohanhatok
minderről elfeledkezve tovább.
Az étkezés módja pedig... nos, szerintem mindenképpen érdemes
elkülöníteni a napi tevékenységtől időben, gondolatban, térben. (Aki ismer
engem, tudja, hogy gyakran eszem gondolkodás, olvasás, munka közben, tehát
nem vagyok jó példa - remélem csak egyelőre).
Ugyanúgy, ahogy a teljes jóga-légzés során, minden részfolyamatnak
(légzés előtti szünet, belégzés, benntartás, kifújás) külön hangsúlya van,
arányaik és módjuk szerint különböző hatást fejt ki a légzőgyakorlat -
ugyanúgy az étkezés előtti csend, táplálkozás, utána való szünet és az
emésztés, ürítés teljes körfolyamat, minden részére érdemes odafigyelni.
A megelőző csend felkészíti a testet a táplálék feldolgozására, engem
pedig arra, hogy megfelelő "lelkiállapotban" legyek - mellékhatásként pedig
ilyen hozzáállással lehetetlen nassolni...
Ha vallásos vagy, ne csak szokásból mormold el az áldást, nem kell
mindenhol hangosan mondani, de jó belül megteremteni ezt a kicsit emelkedett
hangulatot.
Az evés folyamatának kijár az a tisztelet, hogy lassan, az ízeket, a
rágást, nyelést figyelve eszem.
Ismét - ha jól emlékszem - jóga-gyakorlat, a test-tudat erősítését
szolgálja a táplálék útjának követése, ráadásul segít abban, hogy valóban a
gyomornak elégséges mennyiséget fogyasszak, ne a nyelvem diktálja a
mennyiséget. Az ízekkel kapcsolatban pedig szintén egy kicsit "haszonelvű" a
gondolkodásom: az ízek segítenek eldönteni, hogy valóban szükségem van-e
azokra az anyagokra, amelyeket a táplálékomban elfogyasztok, vagy sem. Így
tud mennyei finom lenni a sajtos kenyér almával - ha éhes is vagyok hozzá.
Unottan nem érdemes enni, akkor jobb, ha addig várok, amíg valóban meg nem
éhezem.
Az elfogyasztott étel mennyiségétől és minőségétől függően pihenést kíván
a szervezettől (jaj de körmönfontan fogalmazok!) - ez lehet, hogy teljesen
egyértelmű, de én gyakran adós maradok a következtetés levonásával: ha kevés
időm van, aktív akarok maradni evés után, akkor nem érdemes sokat, vagy túl
laktatót enni. Mindenesetre érdemes egy kicsit ücsörögni, sétálni kiadós
étkezés után, és amikor kialakul az az érzés, hogy most már mehet a nap
tovább, akkor térni vissza a munkához. Ha előre tudom, hogy erre nincs idő,
akkor jobb tudatosan kevesebbet, könnyebbet fogyasztani.
Az emésztés, ürítés folyamatával általában vagy túl sokat, vagy túl
keveset foglalkozom. A táplálék feldolgozása közben keletkező érzések képet
nyújtanak emésztőrendszerem állapotáról, érezhetem, mikor mire van igazán
szükségem, mikor van ideje esetleg a böjtnek. Az ürítés pedig pont olyan
fontos, mint az evés, nélküle nagyon hamar nagyon ducik lennénk. Speciel ha
odafigyelek, ilyenkor vigyorogni szoktak a veséim, mert nekik nem az ivás,
hanem a kiürülés a kellemes.
A tiszteletet számomra még egy fontos dolog jellemzi: az egyszerűség. Egy
tollas bársonykalapot meg lehet lendíteni az etikett által előírt módon
hátralépve és meghajolva: ez szép.
És van úgy, hogy egy ázott nemezkalap lekerül egy bicskával faragott arcú
kemény fejről, eres kéz szorítja mellhez. Kicsit más a kettő. Az étel
szerintem nem műalkotás, bár elkészítése lehet művészet. Ha az alkotórészek
összeállítását a tudás diktálja, gyógyító, frissítő vagy nyugtató lehet
szükség szerint az ebéd, hétköznapi csoda. Viszont amikor a cél a látvány,
bonyolultság, fényűzés - nos ez olyan dolog, ami szép, és valahol
tiszteletreméltó, viszont vágyam, hogy miattam soha ne csinálják.
Tiszteletadás még az is, ha csak a szükséges mennyiséget készítem és
fogyasztom el. Én például szégyellem kidobni vagy romlani hagyni az ételt -
ez ellen azonban csak az az eszközöm van, hogy a gyomromat használom
szemetesnek: kidobás helyett "bedobom" a többletet. Sebaj, egyszer csak
megtanulok pontosan annyit készíteni vagy venni, amennyi kell...
Az elfogyasztott étel mennyiségének és árának van ugyan köze valódi
értékéhez, de ez korántsem egyenes arányosság. Szerintem testem tudja, hogy
mire van szüksége, és ezt, ha figyelek rá, el is árulja. A megkívánás
sokszor ad jó tanácsot, de érdemes tudatosan felügyelni egy kicsit - például
ha elcsavarja a fejem egy gyümölcstorta, lehet, hogy jól teszem, ha
ellátogatok a zöldségeshez - a nála kapható gyümölcs frissebb, remélhetőleg
egészségesebb is. Jó tudni az élelmiszerekről, hogy rendesen meg vannak
tömve (persze az "egészségügyi határérték" alatt, vagyis hogy mérgező hatása
nem bizonyított) egyéb anyagokkal. Minél inkább hasonlít valami egy illatos,
színes kockára, minél könnyebben kezelhető - nos általában annál több
mesterséges kulimász van benne (nagy nyugati testvéreink divatja, hogy a
náluk már betiltott agyagokat a megsegített területen adják el - hiába, a
gazdasági törvények diktálnak) - a gyümölcs bizony romlik, a főzéshez pedig
idő kell. Ördögi kör ez, én is sok ilyen "kockát" fogyasztok, mert finom,
kéznél van és eláll. Viszont legalább igyekszem megnézni, hogy mi van az
ennivalóban, ha lehet, "bio" az, amit eszem. Mellesleg imádom a barna
kenyeret, mindenféle magokat, de ennek nem akarok prófétája lenni, tényleg
vannak jó "táplálkozós" könyvek. Az ételben levő vegyi cuccokról pedig
környezetvédő ismerősöket lehet kérdezni.
Hogyan lehet "környezetszerető" módon táplálkozni? Például azzal, hogy
nem eszem többet, jobbat, mint amennyire valóban szükségem van. Az, hogy
valamit meg tudok venni (mert megtermeltem a hozzá szükséges pénzt), még nem
jelenti azt, hogy meg is kell vennem (legyen az ára vagy a mennyisége
miatt). Lehet, hogy a vastagon reklámozott X termék nem jobb, mint az
olcsóbb (esetleg hazai termék) Y, csak "imázsa" van, divat megvenni és
megenni. Nos, a döntést szívesebben bízom a gyomromra és "zöld"
ismerőseimre, mint Miss Csodahölgyre. A mennyiség pedig: szomorúvá tesz,
amikor ételt pazarlok, tegyem ezt zabálás vagy kidobás útján: egyre megy.
És nem nagyon illene elfeledkezni a szállításról, tárolásról. Sok okos
könyv mondja, hogy ahol élek, születtem - az a terület adja a számomra
legmegfelelőbb ételt is. Akit érdekel, utánaolvashat, itt energiákról,
harmóniáról szokott szó esni. Egyszerűen az ember eddigi történelmének
jelentős részét úgy töltötte, hogy azt ette, amit földje adott, és
jellemzően akkor, amikor megkapta. Azok a termények, amiket tárolni tudott
(magvak) a természet által is úgy lettek elkészítve, hogy tárolódjanak (pl.
a földben). Azután persze számtalan leleményes módot kitalált arra, hogy
tartósítson dolgokat, de ne felejtsük el: ő és gyermekei ették meg azt, amit
csinált. Ma egyvalami jellemző: aki eddig nekem arról mesélt, hogy
élelmiszeripari létesítményben járt, mindig hozzátette, hogy hónapokig nem
tudott abból enni, aminek termelését látta. Hát még az, aki a
laboratóriumban ellenőrzi, hogy mennyit lehet egy bizonyos anyagból
beletenni egy ételbe ahhoz, hogy ne legyen mérgező... persze kérdés, hogy
tudja-e valaha is modellezni a szegény felebarátja gyomrát, aki ötféle ételt
egymás után elfogyaszt, mindegyikben egy-két kulimász.
Sajnos ide is tartozik a kuka-művészet. Akkor vagyok nyugodt, ha minél
hosszabb ideig tart, amíg megtelik a szemetes - főként a mindenféle színes
és átlátszó csomagolással. Ami papírból van (eredeti, rendes, gyűrhető,
szürkés csomagolópapír a kedvencem) vagy visszaváltható - nos azt szeretem.
(A mártott, fóliával bélelt, kezelt papírdobozok már más tészta, akit
érdekel, ajánlom ismét a "zöldeket").
Hogy kerül mindez ide? Nem szeretem a magasröptű szellemi életet, ami
tagadja a testi szükségleteket, és ha evésről van szó, túl szép lenne
megfeledkezni az egyre nagyobbra növő szeméthegyről, amin jól mutatnak a
műanyagpalackok, kezelhetetlen és lebonthatatlan papírdobozok,
alumíniumhengerkék.
1. 2. Légzés
A légzéssel kapcsolatban is felmerül néhány logikus kérdés: mit és hogyan
veszünk fel általa. Ha filozofikus megközelítésre vágyom, az indiai ágat
érdemes talán először nézegetni, náluk a "prána", a mindenben jelen levő
energia felvételének egyik legkézenfekvőbb, éppen ezért alaposan vizsgált
formája. A jóga egy önálló ágazata foglalkozik vele, a hatha jóga: különféle
légzési módszerek, ütemek mindenféle hatásaikkal együtt. De igazán nem is
erről akarok most írni, csak annyit, hogy technikai tanácsokért a hatha
jógát illetve a kínai csi-kunggal foglalkozó könyveket érdemes (szerintem)
keresgetni. Ezek masszív elméleti alapokat és légzési technikákat
tartalmaznak eltérő arányban.
A "mit is lélegzünk be" kérdése napjainkban már nem is olyan egyértelmű,
különösen egy városi ember esetében, hiszen a beszívott gázkeverék a
legritkábban felel meg a tüdő által üzemanyagként elfogadhatónak, így az
étkezés című mese rövid bevezetése azt hiszem, itt is helytálló: főként a
városi ember szervezete állandóan az elviselhetőségi határérték körül
táncol, ezért nagyon is időszerű különös gondot fordítani rá - ennek legjobb
módja valamilyen tisztító légzőgyakorlat az ennek megfelelően megválasztott
környezetben.
Egyvalamit szeretnék nagyon komolyan (jaj, de reggel van még, ilyenkor
szoktam ennyire dagályos lenni...) kijelenteni: a dohányosok ellen nem fogok
kikelni. Én magam soha nem gyújtottam rá, és nagyon hálás vagyok
életkörülményeimnek, sorsomnak, bárminek, hogy nem vontam le olyan
következtetést, mely szerint a füstölgésből bármilyen előnyöm származik
(szenvedélybetegségnek inkább a csokizabálás kevésbé irritáló, bár semmiben
sem jobb szokását választottam...), bár erős dohányos környezetet vallhattam
magaménak. Szerintem a beszívott cigarettafüstnél sokkal károsabb az
idegesség, amelyet vagy magunkba fojtunk vagy a másik fejéhez vágunk,
illetve az az erős önszuggesztió, amivel bebizonyítjuk magunknak, hogy
képtelenek vagyunk elviselni a másik ember cigarettaszagát. Vannak emberek
ma is, Magyarországon is, akiknek nem áll módjukban a legkevesebb gondot is
fordítani életterükre, nedves, gombás házakban laknak, a közúti forgalom
vagy valamilyen ipari létesítmény miatt erősen szennyezett levegőt szívnak
stb., így ha van időm azon mérgelődni, hogy valaki készakarva mérgezi a
levegőmet, akkor igazából szerencsésnek vallhatom magam. A dolog másik
oldala a dohányos ember, aki az első komolyabb köhögésroham után rájön, hogy
ez nem igazán jó neki, és mégsem bírja otthagyni, beépült életrendjébe az
önjutalmazás pozitív hatása mellé a cigaretta (én a saját édességigényemet
ugyanide vezetem vissza...), hiszen mit is csinál a dohányos?
Pár perc cigarettaszünetet tart fontos dolgai közben - amit mindenkinek
csak ajánlani lehet egy nagyobb odafigyelést igénylő hosszabb munka mellett.
Emberekkel ismerkedik, oldottabb hangulatban beszélget füstölés közben:
nagyszerű dolog! Csak az egész mellett ott van a cigaretta, ami aztán
elveszíti ezt a képességét is és beivódik minden percbe: áldozata már munka
közben is füstöl - talán a "cigarettaszünet" oldottságát remélve tudat alatt
ettől? - (mint ahogy én is majszolgatok mindenfélét ilyenkor), végül
feszültséget okoz a hiánya, eltekintve attól a ritka helyzettől, hogy a
munka annyira érdekes és lekötő, hogy eszébe sem jut rágyújtani (ez már nem
tapasztalat, de a saját evési szokásaimból ezt vezettem le).
A dohányos ember tehát szerintem egy önmagát erősítő, ráadásul iszonyatos
erejű reklámkampánnyal támogatott szokás követője, akinek helyzetén
természetesen nem segít az a tudat, hogy mások ezért haragszanak rá (a
növekvő belső feszültség ellen tudata alatt egyre erősebb a cigaretta
csábítása) - ezért szerintem ezen a téren nem érdemes követni a divatot. Sok
esetben pozitív hozzáállással nem nehéz kompromisszumot találni (ha nem
arról folyik a vita, hogy ki mondhatja meg a másiknak, hogy mit tegyen, vagy
hogy mennyire bizonyított a passzív dohányzás káros hatása) a mikor, hol,
hogyan kérdésében. Ha pedig tényleg úgy érzem, hogy életemet veszélyezteti a
másik ember tevékenysége, hozzáállása, és nem tudom a helyzetet jó irányba
befolyásolni, akkor menekülni kell, más környezetet keresni. És közben
egyvalaminek nagyon-nagyon örülni: annak a tudatnak, hogy dohányos
embertársam ugyanolyan szervezettel rendelkezik, mint én, ugyanúgy tudja,
hogy nem jó neki az, amit tesz - belső konfliktusai azonban nem engedik ki
őt ebből a körforgásból; örülhetek tehát annak, hogy nem kerültem abba a
tudati helyzetbe, hogy nikotinfüggővé váljak. Mások füstölésének
elviselésénél csak az a nehezebb, ha sajátunkat is el kell viselnünk...
Na most egy nagy levegő... más téma.
Megint csak azzal kezdeném, hogy vajon mennyire tartjuk értékesnek
magunkat?
Mennyire fontos nekünk az, hogy esélyt biztosítsunk magunknak egy
kicsivel hosszabb életre? A válasz persze kézenfekvő, az élet a legnagyobb
kincs, és ha komolyan veszélybe kerül, bizony a legszélsőségesebb
megnyilvánulások sem állnak távol tőlünk a védelmére. De talán nem más ez,
mint a lelkiismeretfurdalás leplezésének egyszerű módja, hiszen ha itt most
megkérdezem magamtól, hogy mennyire tisztelem saját létemet, mennyire tartom
értékesnek - azaz megkérdezem, hogy mennyire használom ki a lehetőséget
saját szervezetem karbantartására, hát elég elszomorító a válasz.
Megtehettem volna ma hajnalban is, hogy elmegyek futni, légzőgyakorlatokat
végzek - ehelyett olvastam és kekszet ettem, hogy elmulasszam
gyomorégésemet, amire felébredtem. Ciki.
Pedig igenis szeretek futni, szeretem a hajnali (még) tiszta levegőt, a
zöldet körülöttem. Ha valóban tisztelem azt a lehetőséget, hogy a mai napot
is életben, ezen a világon fogom tölteni, akkor adhatok az ezt lehetővé tevő
csodás szerkezetnek egy kis felüdülést - amit ráadásul azonnal meg is hálál.
És csak ezután lehet arról beszélni, hogy a környezet, a levegő védelme,
mert ha így állok hozzá saját testemhez, akkor nem elvből és számadatok
miatt fogok vigyázni a levegőre (akár úgy, hogy biciklit veszek autó
helyett), hanem azért, mert elképzelhetetlennek tűnik a másmilyen viselkedés
(az én személyes, gyönyörű hajnalomat segítenék tönkretenni például
dohányzással. Hát bolond vagyok én?). Ennek a hozzáállásnak van - szerintem
- igazi ereje, és az, hogy saját életterünket képesek voltunk ennyire
tönkretenni minden szempontból, az én szememben csak azt bizonyítja, hogy
nem tiszteljük eléggé saját létezésünket.
Na jó, tegyük fel, hogy mindezek után arra az elhatározásra jutunk, hogy
érdemes valamennyi időt légzőgyakorlatokkal tölteni. Természetesen melegen
ajánlott a rendszeresség, és ez ugyanakkor igen hatékony mértéke annak is,
hogy mennyire csinálom jól a gyakorlatokat. Abban az esetben ugyanis, amikor
elégedett a testem, (tapasztalatom szerint) igenis kérni fogja a folytatást.
Legjobb futós időszakaimban határozott mocorgást éreztem belül, amikor
eljött az idő, vekker nélkül kipattant a szemem hajnalban, hogy legyen időm
futni. Cserébe este nem szerettem igazán sokáig fennmaradni, (ha jól
emlékszem, 10 körül már) kezdtem lassulni, és nem kellett a ringatás. Ez a
dolog másik oldala: testemmel való jó viszonyomon mindig van mit
fejleszteni: én adok valamit, ő ad valamit, és beszélgetésünk során
érzékenyebbé válok arra, hogy mit szeretne még. A rendszeres
légzőgyakorlatok legfontosabb eredménye sem igazán az (szerintem), hogy
tisztítom a szervezetemet, energiát veszek fel és valamivel stabilabb jó
közérzetet biztosítok magamnak az egész napra, hanem az, hogy ez is egy
módja az önmagammal, testemmel való párbeszéd beindításának. Az igazi,
rendszeressé váló légzőgyakorlat titka az, hogy megtalálom a nekem leginkább
megfelelőket a lehetőségek tengerében (jaj, de szépen mondja!), és azokat
helyesen alkalmazom. A légzőgyakorlat végzése során lehetőség nyílik arra,
hogy egy kicsit jobban odafigyeljek, jobban értékeljem testemet, ami végre
elégséges indítékot ad a továbblépésre.
Továbbra sem hiszek a lustaságban, inkább abban, hogy az abbahagyott
gyakorlatot nem csináltam olyan jól, hogy tovább léphettem volna általa, így
az önvád feszültsége nagyobb esélyt ad nekem valami számomra könnyebben
helyesen alkalmazható technika megkeresésére, mint amennyit a nem megfelelő
hozzáállással végzett jelenlegi gyakorlat jelent.
Ja, hozzáállás. Alapfeltételezésem szerint testem folyamatosan beszél
hozzám, és mondja, mondja, hogy mit szeretne igazán - ez azonban eltűnik
gondolataim alapzajának hátterén.
Légzőgyakorlatot is lehet találni számtalant (köztük jópár elég bizarr is
van, bár ez természetesen az én magánvéleményem, és nem a gyakorlat
hatékonyságát kérdőjelezi meg, csak azt jelzi, hogy valószínűleg nem
viszonyulnék helyesen hozzá), és van jópár, amely kijelenti magáról, hogy a
legjobb. Az írónak biztosan, miért ne hinnénk el neki, hogy őszinte - nekünk
viszont a saját testünk jelzései a mérvadók. Ha ilyesmit keresek, arra
szoktam figyelni, hogy mennyire szimpatikus, hiteles számomra az író,
mennyire lenne kedvem személyesen tanulni tőle (és itt a "legjobb technika
legjobb oktatói" sajna kihullanak). Ha megtetszett, végigpróbálom és
összevetem a tapasztalt érzéseket az író által adott gyakorlatok mögötti
értelmezéssel (a "tedd ide, húzd fel, fúdd ki, elég" típusú leírásoktól
legalább annyira borsódzik a hátam, mint a túlmagyarázástól) - legalábbis
(hogy őszinte legyek) így csinálnám, ha szakítanék rá időt, de mivel a
leírtakhoz hasonló önértékelési problémákkal szórakoztatom magam, nem
teszem. Talán szerencsésebb úgy fogalmaznom, hogy szerintem így érdemes
kezelni egy-egy légzéstechnikai rendszert.
Egy rendszer kiválasztása és gyakorlása egyáltalán nem jelenti azt, hogy
most már megvan az igazi, csak azt, hogy találtam egyet, ami a kiválasztása
pillanatában megfelelő volt. Nem biztos, hogy önmagammal való párbeszédemben
ott tartok már, hogy össze tudom állítani magamnak a legmegfelelőbb
gyakorlatsort (és azonnal meg tudom változtatni, ha szükséges), ezért jobb,
ha egy rendszert követek, amit szerintem lelkiismeretes munkával alkottak
meg, mert: van mit tanulni egy-egy ilyen sorozat belső logikájából, és nem
szerencsés saját ízlésem és kósza ötleteim alapján mindenhonnan lecsípni egy
kicsit addig, amíg nem tudom teljes mértékben értékelni a forrásokat; meg
persze könnyebb abbahagyni egy másoktól tanult, "leszerepelt" módszert és
váltani egy másik, még szimpatikusabb módra, mintha egy saját gyakorlatsort,
- aminek minden részére alkotóként büszke vagyok - kellene feladnom
megváltozott igényeim miatt.
A gyakorlat végrehajtása során (szerintem) nem érdemes magára a
cselekvésre túlzottan figyelni (az általam kedvelt írások szerint a légzés
akkor jó, ha "megtörténik"), elég megtartani a kapott szabályok között.
Ellenkező esetben számolni fogom az időt, pattanásig feszítem a tüdőt, mert
eredményességemet azon mérem, hogy "meddig bírom". A jól végzett gyakorlat
fizikailag tetszőleges ideig folytatható (eltekintve a speciális tisztító
légzésektől, amelyek hatása éppen valamely rész túlfeszítésén nyugszik), nem
keletkezik oxigén vagy széndioxid hiány, az általa keltett belső állapot,
energiaszint az, amit fokozatosan érdemes megközelíteni, és ezért csak a
javasolt ideig gyakorolni. (Ismét beleugatva azért megjegyezném, hogy az a
légzésről szóló könyv, amelyik nem tér ki részletesen azokra a tünetekre,
amelyeket gyakorlatai helytelen végzése során tapasztalhatunk, amelyik
elérendő számokat közöl a hozzájuk vezető út érzéseinek leírása helyett,
szerintem "kissé" felelőtlen.)
Nem érdemes ugyanakkor túlzottan önmagamra sem figyelni menet közben,
mert akkor mindenféle test-érzet, a hozzájuk kapcsolódó gondolat és egyebek
rendesen elvonják a figyelmet a gyakorlatról. Ha a gyakorlat során
valamilyen érzet elérését tartja jónak a könyv, akkor hajlamosak vagyunk
arra koncentrálni ("mikor lesz már végre ott a balra tekeredő zöld
energiakígyó a bal lapockám alatt???"). Szerintem a legfontosabb a jó
közérzet, az hogy testem elégedett azzal a gyakorlattal, amit végzek (és
szerencsésebb ember a lusta, aki hallgat a testére annyira, hogy abbahagyja
a gyakorlást, akár a "francba az egésszel" felkiáltással, mint a
fegyelmezett mazochista). A megjelenő kép, érzés a sajátom, szerintem
legfeljebb hasonlíthat a leírthoz, de egyáltalán nem muszáj, hogy
megegyezzen vele - és mennyivel nagyobb buli, amikor bár az említett kis
zöld energiakígyó nem tekeredik balra, de megjelenik egy vigyorgó manó a
jobb fülemen és mutatja, hogy még tarthatnám egyenesebben a hátamat. A
személyes élmény és a belőle fakadó öröm az, ami igazán megtart egy úton,
nem az "előírások szakszerű betartása".
Olyan ez, mintha ezer telefon között ülve azt mondogatnám magamnak, hogy
"ha jól csinálom, megcsörren a sárga telefon és azt mondja, hogy rendben" -
és mialatt erre várok, az összes többi cseng és mindenféle információkkal
árasztana el, hogy mit lehet még jobban csinálni. Ha nagyon muszáj, előbb-
utóbb felhívom a sárga telefont és bemondom magamnak, hogy rendben - de
valódi örömöt inkább abban lehet találni, hogy csengenek a telefonok, és az
újabb kérés kimondatlanul azt tartalmazza, hogy mondjuk lábam elégedett
azzal a gyakorlattal, amit csinálok, de szeretné még amazt is megpróbálni...
Az áhított eredmény tehát szerintem a légzőgyakorlatok esetén is túl van
az elvárásaimon és a könyv betűin: személyes pozitív élmény, testem
részeinek tudatommal való szorosabb összekapcsolódása, amely újabb kutatásra
serkent. Mintha egy orgonán játszanánk: érdemes kottát elővenni és
lejátszani, jó, ha minél több szép zenét megtanulunk, de senki nem tiltja
meg az egyéni ízlés kialakítását amíg nem csap át általános ítélkezésbe:
csak azt érdemes játszani, ami nekünk tetszik. Aztán szépen megtanuljuk a
klaviatúra felépítését és a megszólaló hangokkal való kapcsolatát és egyre
szabadabban improvizáljuk saját zenénket hangszerünkön - testünkön. Van, aki
ehhez sok út megismerésén át jut el, és van, aki egyetlen dallamban
teljesíti ki önmagát, az alapfeltétel, hogy halljam és értékeljem is azt,
amit a billentyűkön lejátszom, a mechanikus ismételgetés önmagában nem sokra
vezet, ugyanúgy, ahogy az alkotói szabadság nevében sokfelől összekapkodott
dallamtöredékek sorozata, amelyek saját környezetükben jól szólnak, ám
így...
Attól tartok, bár írnék még, de csak ugyanazt ragoznám, tehát ennyi.
1. 3. Mozgás
Testünk legalapvetőbb funkciója, ennek jegyében épül fel az egész
csodálatos szerkezet. Azért van egy nagyszerű, hihetetlen teherbírással
rendelkező, mégis könnyű vázszerkezetünk, bonyolult izomzatunk és az egészet
vezérlő idegrendszer, hogy könnyedén, gyorsan tudjunk mozogni, tárgyakat
mozgatni. Szerintem - bár lehet, hogy elfogult vagyok - összes technikánk
elbújhat emellett az energiatakarékos, önjavító, könnyű berendezés mellett,
ha létezhetne ilyen összehasonlítás. De természetesen létezik, mert
technikai fejlődésünk gyújtópontjában az áll, hogy az ember többre legyen
képes, mint amit fizikai teste lehetővé tesz számára. Ez egyre
hangsúlyosabbá vált az idők során, és ma már úgy néz ki, hogy (engedtessék
meg nekem egy közhely) nem a gépek szolgálják ki az embert, hanem az emberek
a gépeket (ami szerintem ismét az emberi "gépezet" jó minőségét jelzi).
Persze az a cél, hogy minél intelligensebb, környezeti feltételekhez
alkalmazkodó robottal váltsák ki az embereket, hogy ne legyen hiba és ne
kelljen dolgozni. Érdekes. Szerintem az ember valahol mélyen szeret
dolgozni, önmaga és környezetének átalakítására való hatalma azért
alakulhatott ki, mert erős belső igénye van rá. Csak ezt a mostani,
elgépiesedett világot szolgálja ki egyre fogyó türelemmel.
Na vissza a mozgáshoz. Mostanában nem divat egy dolog (legyen az akár az
emberi test) önmagáért való tisztelete - és ez ismét teljesen természetes,
ugyanis nem érünk rá testünknek örülni, amikor saját értékünket keressük a
világban (haha, felpattantam a vesszőparipámra... gyia!) Hiszen egész
életünk arról szól, hogy az általunk fontosnak tekintett területen sikereket
érjünk el. Ha ebbe nem tartozik bele fizikai testünk, ez általában nem azért
van, mert nem szeretnénk szépek, erősek, egészségesek lenni, hanem azért,
mert lemondó sóhajjal nyugtáztuk a tükörben látható képet azzal, hogy nem is
érdemes, mert úgysem ütöm meg a "mércét".
Aki pedig fontosnak tartja megjelenését (és bár a női testtel szembeni
elvárások kapnak nagyobb teret mai kultúránkban - jaj, de finoman bírok
fogalmazni... -, azért a férfiakban ugyanazok az érzések munkálnak), kemény
versenybe kerül: étkezési szokások, fittness, body building, szolárium, stb.
És persze ott vannak a mindenféle "hihetetlen olcsó", "egyszeri
lehetőség"-ek, a "csak 15 perc" "kis helyen elfér" berendezések, amelyek
lefogyást, szép alakot ígérnek a rohanó világból elcsípett minimális idő
alatt. Kicsit mintha rosszul hallanék: az én testemet, ezt a csodálatos
szerkentyűt, amire az értékével ellentétben egyáltalán nem vigyázok, sőt
rongálom azt, ilyen műanyag vacakokkal kell "megjavítani", mert az általam
teremtett lehetetlen feltételek között nem tud megfelelni az ideáljaimnak -
amiknek ráadásul semmi közük sincs valós lehetőségeimhez? Ha gondatlanságom,
belső rendezetlenségem rossz körülményeket teremt testemnek, akkor legalább
ne takarjam el a szemem. Csak azt ne gondoljuk, hogy újat alkotunk
szilikonpárnácskáinkkal, a lengőborda eltávolításával, mert egy néger törzs
csak röhögne rajtunk: szerintük a tetoválás, fül-átszabás, zanzásítás vagy
megnyújtás a "szép", de akinek civilizáltabb környezet kell, annak van mit
tanulnia az egyiptomi szépészeti műtétekből (ha jól tudom, a lapockát
farigcsálták, mert a vékony váll volt az ideál) vagy a tradicionális japán
női lábfej kialakításából. Jaj, de elszálltam már megint...
És aztán jönnek azok, akiknek értékét valóban testükön mérjük le. Na nem
azon, hogy mennyire harmonikus, mennyire van összhangban saját
teljesítőképességével, mert az nem igazán mérhető, hanem egy bizonyos
területen nyújtott teljesítményével. Nem véletlenül írtam mozgást a címben
és nem sportot. A mozgás számomra egyszerűen az emberi test képességeinek
kihasználása és ennek öröme, a mai sport viszont azt hiszem nem erről szól,
hanem győztesekről és vesztesekről, időeredményekről és helyezésekről. És ez
nem a versenysport elleni kirohanás (Zrínyi a vesszőparipán...), mert nem
látok különbséget az óráját néző kocogó (amilyen néha én is vagyok), az
átlagsebességet figyelő kerékpáros (ezt még mindig nem tudtam levetkőzni),
testét izmai körméretével jellemző testépítő (na ez már nem én vagyok...)
illetve egy bajnok között. A hozzáállás, ami megriaszt: elmegyek a lényeg
mellett, olyan, mintha (rossz példa) egy csodálatos kocsim lenne de én
kizárólag azzal foglalkoznék, azért szerelgetném, hogy minél rövidebb idő
alatt gyorsuljon 100-ra. A kocsiban a mozgás, az utazás fontos, amihez nem
árt, ha jól karban van tartva, mert akkor tartós, megbízható jószág lesz.
Nemrég hallottam egy rádióműsort egy emberrel, aki az országban az elsők
között vehetett egy Trabantot, és valódi szeretettel beszélt a kis
járgányról, amelyik soha nem hagyta őt cserben, sokéves szolgálattal hálálta
meg a gondoskodást, bár soha nem ment kétszázzal...
A sport jó dolog, de művelni (magánvélemény!) csak akkor érdemes, ha a
benne elért eredmény már nem fontos. Ezért szeretem például Muszasi
történetét, aki korában Japán híres vívója, Zen mestere volt - tudását már
csak az is bizonyítja, hogy túlélte a hírnév megszerzésének időszakát.
Egy küzdőművésznél nem időeredmény vagy pontszámok számítottak, hanem az
élete volt a tét minden mérkőzésnek. Ennek ellenére mindenhol megjelenik,
hogy az igazi küzdő nem akar győzni - de persze nem akar meghalni sem,
csupán engedi, hogy teste, szelleme harmóniába kerüljön a végletes
helyzettel és tegye a dolgát. Aki nyerni akar, legyőzhetik - a harmóniába
került ember ha alul marad sem vesztes, és ezt már az élet minden területén
lehet alkalmazni.
A mozgás szerintem olyan dolog, amit önmagáért érdemes gyakorolni, nem
feszít, hanem kiold, nem mérhető, csak átélhető. Bármilyen fizikai
tevékenység gyakorolható ilyen módon.
Egyik kedves gyakorlatomat valamilyen jóga könyvben olvastam: válassz egy
teljesen egyszerű, egy mozdulatos tevékenységet (például egy ceruza
felvétele az asztalról), csináld olyan lassan, amilyen lassan csak bírod -
mondjuk öt percig tartson, és ezalatt ne csinálj mást, csak figyelj.
Magadra, izmaidra, gondolataidra, környezetedre. Igen érdekes játék.
Aztán persze ott van minden egyéb: úszás, futás, természetjárás, és
persze a küzdőművészetek (elfogult vagyok a játékaimmal szemben, mindenki a
sajátját szereti a legjobban), amit önmagam, testem tiszteletében csinálok.
Mert túrázni is lehet a "buli kedvéért", ilyenkor az ember nem nézi, mire
lép, mit zavar meg jelenlétével, és mit hagy maga után - ez csupán az
önmagamért való tevékenység félreértelmezése: ha valamit magamért teszek, az
a legkevesebb, hogy lehetővé teszem magam számára annak megismétlését, tehát
nem szórom el a szemetet.
Ma saját magunkon szöszmötölünk, de csak azért, hogy bizonyítsuk
kitartásunkat, erőnket, önuralmunkat - és talán hogy megmutassuk valakinek,
aki fontos számunkra. Ha végre megtaláljuk belső értékünket, ami nem függ
teljesítménytől és visszajelzéstől, akkor használni is lesz módunk:
takarítani.
'>>'