Dimenzió #25

Az örökkévalóság pillanatai

(filozófia)

'<<'                             ''TUDOK-E KAPNI?

   Más szóval: miért nehéz elfogadni, hogy elfogadok?

   Nehezen  kezdem  ezt  a  részt,  valószínűleg sok ismétlés lesz benne, de
igyekszem   kereken   összefoglalni  az  eddigieket  a  segítség  elfogadása
szempontjából (ilyenkor reggel mindig egy kicsit tudományoskodó vagyok...)

   Kétféleképpen  élhetjük  meg  életünket.  Az  a  fajta  felfogás, amelyet
kisgyermekkorunk  óta  tanulunk, racionális, fizikai alapú világképet tükröz
(még akkor is, ha meg van keverve némi vallásos mellékízzel). Alaptörvénye a
hatás-ellenhatás,  valamit  valamiért  (pl.:  szemet szemért, fogat fogért).
Ebben  a  rendszerben  minden  segítség  szintet  jelöl  ki  emberek között,
ellenszolgáltatást  tételez  fel.  Lehet,  hogy valakinek önzetlenül nyújtok
segítséget,  de ehhez szinte ki kell szűrnöm a gondolataimból azt a tudatot,
hogy  én  most  adtam  valamit  ("ne  tudja  a jobb kéz, mit csinál a bal"),
viszont  nem lehetek biztos benne, hogy az, aki elfogadta, ugyanígy fogadta-
e.  Különösen  ma,  amikor sokan nyíltan abból élnek, hogy mások pénzt adnak
nekik,  elég érdekes ez a kérdés, vajon hogyan találják meg a közös hangot a
segítők  és  a  segítettek. A legtöbb koldus nem azért koldul, mert átmeneti
pénzzavarát  kell  megoldania,  hanem  mert  teljesen elvesztette a reményét
abban,  hogy  szükség  van  itt  rá,  és  valaha  is lábra tudna állni. Örök
rászorulóvá  válik,  gondolkodása zárt körökbe merevedik, nem is reménykedik
már a kiútban.

   Aki   pedig   a  saját  lábán  áll,  nem  akar  kérni.  A  kérés  bennünk
alárendeltség-érzést  kelt,  és  akik  adnak, gyakran éreztetik is a kérővel
szembeni felsőbbrendűségüket. Sokan vállalnak inkább bármilyen kockázatot is
ahelyett, hogy kérnének.

   Duális világszemléletünk így is két részre osztja a világot: azokra, akik
kérnek,  és  azokra,  akik  nem. Akik nem kérnek, ennek tudatában is vannak,
távol helyezik magukat azoktól, akik kérnek, sőt, félnek attól, hogy egyszer
mások  segítségére  szorulhatnak  úgy, hogy nem tudják "rendezni a számlát".
Egy világ omlik össze (szerintem) egy magabiztos emberben, amikor segítséget
kap  olyantól,  akinek  semmit nem jelent a bankkártyája, aki csak mosolyog,
mert   semmi  számára  értékeset  nem  kaphat  tőle.  Tulajdonképpen  nem  a
segítséget  háláljuk  meg,  hanem megmutatjuk magunknak, hogy megdolgoztunk,
áldozatot  hoztunk  azért,  amit  kaptunk.  A  háttérben pedig ott mocorog a
félelem,  hogy  hova  jutunk, ha nem leszünk képesek megadni a kapott dolgok
árát, a kérők sorába csúszunk.

   Lehet,  hogy  nem  túl szép az a világkép, ami bennem kialakult, de éppen
most  szilveszterkor  láttam  a TV kabaréban egy jelenetet, ahol a főhős egy
koldus  és  egy "menedzser-típusú" mobiltelefonos kirakatbaba között állt és
beszélgetett  -  következetesen  "az"-nak címezve az utóbbit. Ha látom, hogy
fal  van  emberek  között,  amely egyre vastagodik, akkor ráállhatok arra és
kiabálhatok  mindkét  irányba, egyik ellen - és a másik mellett sem kiállva,
attól  csak  tovább  nő  a  fal.  Az  az  érzésem,  hogy  ezt a "csodálatos"
átalakulási folyamatot, amit ma átélünk, egyféleképpen tudom - magam számára
- megfordítani: megértve és megszüntetve magamban az okát, azt a gondolatot,
hogy aki segít, "jó", aki segítségre szorul, "rossz".

   Na  jó,  ez  eddig  tényleg  elég  béna volt. Valahol azt szerettem volna
mondani,  mint  eddig  végig,  hogy  az  "értékesség"  tudata a lényeg. Amíg
szintet  jelöl  ki  bennem  az,  hogy adok vagy kapok valamit, addig valahol
elcsúszok a lényeg mellett.

   Én adok. Adom a világnak önmagamat, mindazt, amit ki tudok hozni magamból
-  bár  néha  ennek  értékességébe  vetett hitem megrendül, de az így is van
rendjén,  mert  saját  értékemet  nem  ez  adja.  Ha  valakinek  jól  esik a
jelenlétem  (akár  pár forint vagy egy mosoly formájában) - az jó. De sokkal
nagyobb  örömöt  okoz  nekem  azzal,  hogy elfogadott engem úgy, ahogy jelen
vagyok, azt, amit adni tudtam.

   Mindnyájan itt vagyunk, és adunk. Adjuk önmagunkat a világnak, de gyakran
mérjük magunkat ahhoz, amit adni tudunk - és abban, amire rászorulunk.

   Hiszem,  hogy  ha megtanulom önmagam szeretni, megtalálom azt a feladatot
is,  amiben  örömömet  lelem,  a  világnak örömmel végzett munkám gyümölcsét
adhatom,  csodálkozva  azon,  hogy  cserébe kapok is valamit, hiszen a munka
öröme már megérte.

   Jaj,  de  szépen  hangzott,  már csak a rózsaszínű felhőcskék hiányoznak.
Viszont  ha  jobban  megnézed,  ez  az  az állapot, amikor nem jelent gondot
számomra az, hogy elfogadjak valamit.

   Valamit,  amit  valaki  más  ugyanilyen  örömmel  hozott  létre,  aki nem
számolja,  hogy  tudok-e  valamit  cserébe  nyújtani,  mert hálám biztosítja
arról,  hogy az örömön felül, amit neki a munka okozott, nekem az eredményre
is szükségem volt.

   Már megint rózsaszín... de legalább érdemes rajta gondolkozni. Azon, hogy
igenis  van  a  világon olyan dolog, amiben (bár lehet, hogy nem én vagyok a
legjobb)  örömömet  lelem,  és  valakinek  örömet okoz. Lehet, hogy egyszerű
villanyszerelő  vagyok,  de  jut  nekem  a megnyugodott sóhajokból, amikor a
kényszerű sötétség után újra égnek a lámpák a lakásokban.

   Cserébe  egy  pillanatot  gondolok  azokra, akik lehetővé tették számomra
azt, hogy a havazás ellenére eljussak a munkahelyemre.

   Tulajdonképpen   pici   csodák  erdejében  élünk,  folyamatosan  segítjük
egymást,  kapásból  százakat  lehetne  felsorolni,  akik  munkája nélkül nem
tudnánk  a  megszokott  módon élni - ugyanakkor mindannyian ugyanígy vagyunk
részesei  sokak életének - csak ezt sikerült valami fergetegesen elbaltázott
módon,  talán  túl  alaposan megszervezni, így aztán csoda, ha néha eszünkbe
jut...

   Egészen  elképesztő  trükköket  vagyunk  képesek bevetni annak érdekében,
hogy  elkerüljük az elfogadás és hála egyszerű, de a félelmetes "alárendelt"
szerep  árnyékával  terhelt  érzését  -  amivel akaratlanul is megfosztjuk a
nekünk  segítséget  nyújtót  a  tiszta adás örömétől. Persze minket ugyanígy
kezelnek  mások, mert ez is kölcsönös. Kedvenc trükköm a "kapva adás". Ez az
a  csoda,  amikor  valakitől kapok valamit, és nagyon-nagyon örülök is neki,
hogy  lássa  rajtam,  örömöt  okozott nekem. Látványos örülésemmel "fizetek"
neki munkájáért, figyelmességéért.

   Ettől  borsódzik  a  hátam, főleg, mert leggyakrabban gyermektől, társtól
kapott  ajándékot  "fizet ki" önbecsapó, ráadásul látványosan hazug módon. A
gyermekek  (szerintem) jóval érzékenyebbek annál, hogy ilyesminek bedőljenek
-  legfeljebb  "visszaszerepelnek"  vagy  beletörnek a játékba; felnőtteknél
pedig  ez az alapja a félelmetes: pedig azt hittem, hogy szereted... kezdetű
mondatoknak,  ahol  sajnos  igenis én játszottam a boldogot, ő meg elhitte -
vagy elhitette magával.

   Akárhogy is ragozom (meg már kezdem kicsit unni magam), arra lyukadok ki,
hogy az adás és az elfogadás nagy művészet, igazán tisztán csak tiszta ember
játszhatja.  Viszont  hihetetlen ereje lehet az őszinteségnek, amellyel egy-
egy felismert belső nyavalyánk felett egymásra mosolygunk. Talán még nagyobb
melegség  ez,  mint  a  tökéletes illeszkedés. Jaj, ez nagyon fontos! Ez az,
amit  angyal  nem,  csakis  ember adhat embernek, amiért érdemes itt lenni a
földön...



                                                                          '>>'
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.