'<<' ''TUDOK-E KAPNI?
Más szóval: miért nehéz elfogadni, hogy elfogadok?
Nehezen kezdem ezt a részt, valószínűleg sok ismétlés lesz benne, de
igyekszem kereken összefoglalni az eddigieket a segítség elfogadása
szempontjából (ilyenkor reggel mindig egy kicsit tudományoskodó vagyok...)
Kétféleképpen élhetjük meg életünket. Az a fajta felfogás, amelyet
kisgyermekkorunk óta tanulunk, racionális, fizikai alapú világképet tükröz
(még akkor is, ha meg van keverve némi vallásos mellékízzel). Alaptörvénye a
hatás-ellenhatás, valamit valamiért (pl.: szemet szemért, fogat fogért).
Ebben a rendszerben minden segítség szintet jelöl ki emberek között,
ellenszolgáltatást tételez fel. Lehet, hogy valakinek önzetlenül nyújtok
segítséget, de ehhez szinte ki kell szűrnöm a gondolataimból azt a tudatot,
hogy én most adtam valamit ("ne tudja a jobb kéz, mit csinál a bal"),
viszont nem lehetek biztos benne, hogy az, aki elfogadta, ugyanígy fogadta-
e. Különösen ma, amikor sokan nyíltan abból élnek, hogy mások pénzt adnak
nekik, elég érdekes ez a kérdés, vajon hogyan találják meg a közös hangot a
segítők és a segítettek. A legtöbb koldus nem azért koldul, mert átmeneti
pénzzavarát kell megoldania, hanem mert teljesen elvesztette a reményét
abban, hogy szükség van itt rá, és valaha is lábra tudna állni. Örök
rászorulóvá válik, gondolkodása zárt körökbe merevedik, nem is reménykedik
már a kiútban.
Aki pedig a saját lábán áll, nem akar kérni. A kérés bennünk
alárendeltség-érzést kelt, és akik adnak, gyakran éreztetik is a kérővel
szembeni felsőbbrendűségüket. Sokan vállalnak inkább bármilyen kockázatot is
ahelyett, hogy kérnének.
Duális világszemléletünk így is két részre osztja a világot: azokra, akik
kérnek, és azokra, akik nem. Akik nem kérnek, ennek tudatában is vannak,
távol helyezik magukat azoktól, akik kérnek, sőt, félnek attól, hogy egyszer
mások segítségére szorulhatnak úgy, hogy nem tudják "rendezni a számlát".
Egy világ omlik össze (szerintem) egy magabiztos emberben, amikor segítséget
kap olyantól, akinek semmit nem jelent a bankkártyája, aki csak mosolyog,
mert semmi számára értékeset nem kaphat tőle. Tulajdonképpen nem a
segítséget háláljuk meg, hanem megmutatjuk magunknak, hogy megdolgoztunk,
áldozatot hoztunk azért, amit kaptunk. A háttérben pedig ott mocorog a
félelem, hogy hova jutunk, ha nem leszünk képesek megadni a kapott dolgok
árát, a kérők sorába csúszunk.
Lehet, hogy nem túl szép az a világkép, ami bennem kialakult, de éppen
most szilveszterkor láttam a TV kabaréban egy jelenetet, ahol a főhős egy
koldus és egy "menedzser-típusú" mobiltelefonos kirakatbaba között állt és
beszélgetett - következetesen "az"-nak címezve az utóbbit. Ha látom, hogy
fal van emberek között, amely egyre vastagodik, akkor ráállhatok arra és
kiabálhatok mindkét irányba, egyik ellen - és a másik mellett sem kiállva,
attól csak tovább nő a fal. Az az érzésem, hogy ezt a "csodálatos"
átalakulási folyamatot, amit ma átélünk, egyféleképpen tudom - magam számára
- megfordítani: megértve és megszüntetve magamban az okát, azt a gondolatot,
hogy aki segít, "jó", aki segítségre szorul, "rossz".
Na jó, ez eddig tényleg elég béna volt. Valahol azt szerettem volna
mondani, mint eddig végig, hogy az "értékesség" tudata a lényeg. Amíg
szintet jelöl ki bennem az, hogy adok vagy kapok valamit, addig valahol
elcsúszok a lényeg mellett.
Én adok. Adom a világnak önmagamat, mindazt, amit ki tudok hozni magamból
- bár néha ennek értékességébe vetett hitem megrendül, de az így is van
rendjén, mert saját értékemet nem ez adja. Ha valakinek jól esik a
jelenlétem (akár pár forint vagy egy mosoly formájában) - az jó. De sokkal
nagyobb örömöt okoz nekem azzal, hogy elfogadott engem úgy, ahogy jelen
vagyok, azt, amit adni tudtam.
Mindnyájan itt vagyunk, és adunk. Adjuk önmagunkat a világnak, de gyakran
mérjük magunkat ahhoz, amit adni tudunk - és abban, amire rászorulunk.
Hiszem, hogy ha megtanulom önmagam szeretni, megtalálom azt a feladatot
is, amiben örömömet lelem, a világnak örömmel végzett munkám gyümölcsét
adhatom, csodálkozva azon, hogy cserébe kapok is valamit, hiszen a munka
öröme már megérte.
Jaj, de szépen hangzott, már csak a rózsaszínű felhőcskék hiányoznak.
Viszont ha jobban megnézed, ez az az állapot, amikor nem jelent gondot
számomra az, hogy elfogadjak valamit.
Valamit, amit valaki más ugyanilyen örömmel hozott létre, aki nem
számolja, hogy tudok-e valamit cserébe nyújtani, mert hálám biztosítja
arról, hogy az örömön felül, amit neki a munka okozott, nekem az eredményre
is szükségem volt.
Már megint rózsaszín... de legalább érdemes rajta gondolkozni. Azon, hogy
igenis van a világon olyan dolog, amiben (bár lehet, hogy nem én vagyok a
legjobb) örömömet lelem, és valakinek örömet okoz. Lehet, hogy egyszerű
villanyszerelő vagyok, de jut nekem a megnyugodott sóhajokból, amikor a
kényszerű sötétség után újra égnek a lámpák a lakásokban.
Cserébe egy pillanatot gondolok azokra, akik lehetővé tették számomra
azt, hogy a havazás ellenére eljussak a munkahelyemre.
Tulajdonképpen pici csodák erdejében élünk, folyamatosan segítjük
egymást, kapásból százakat lehetne felsorolni, akik munkája nélkül nem
tudnánk a megszokott módon élni - ugyanakkor mindannyian ugyanígy vagyunk
részesei sokak életének - csak ezt sikerült valami fergetegesen elbaltázott
módon, talán túl alaposan megszervezni, így aztán csoda, ha néha eszünkbe
jut...
Egészen elképesztő trükköket vagyunk képesek bevetni annak érdekében,
hogy elkerüljük az elfogadás és hála egyszerű, de a félelmetes "alárendelt"
szerep árnyékával terhelt érzését - amivel akaratlanul is megfosztjuk a
nekünk segítséget nyújtót a tiszta adás örömétől. Persze minket ugyanígy
kezelnek mások, mert ez is kölcsönös. Kedvenc trükköm a "kapva adás". Ez az
a csoda, amikor valakitől kapok valamit, és nagyon-nagyon örülök is neki,
hogy lássa rajtam, örömöt okozott nekem. Látványos örülésemmel "fizetek"
neki munkájáért, figyelmességéért.
Ettől borsódzik a hátam, főleg, mert leggyakrabban gyermektől, társtól
kapott ajándékot "fizet ki" önbecsapó, ráadásul látványosan hazug módon. A
gyermekek (szerintem) jóval érzékenyebbek annál, hogy ilyesminek bedőljenek
- legfeljebb "visszaszerepelnek" vagy beletörnek a játékba; felnőtteknél
pedig ez az alapja a félelmetes: pedig azt hittem, hogy szereted... kezdetű
mondatoknak, ahol sajnos igenis én játszottam a boldogot, ő meg elhitte -
vagy elhitette magával.
Akárhogy is ragozom (meg már kezdem kicsit unni magam), arra lyukadok ki,
hogy az adás és az elfogadás nagy művészet, igazán tisztán csak tiszta ember
játszhatja. Viszont hihetetlen ereje lehet az őszinteségnek, amellyel egy-
egy felismert belső nyavalyánk felett egymásra mosolygunk. Talán még nagyobb
melegség ez, mint a tökéletes illeszkedés. Jaj, ez nagyon fontos! Ez az,
amit angyal nem, csakis ember adhat embernek, amiért érdemes itt lenni a
földön...
'>>'