Dimenzió #25

Az örökkévalóság pillanatai

(filozófia)

'<<'                 ''KI A HIBÁS? (és miért mindig a másik?)

   Kialakult   tehát   egy  konfliktushelyzet,  valakivel  való  kapcsolatom
megrekedt,  úgy érzem, nem tudok tovább lépni. Ha akarok, viselkedhetek úgy,
ahogyan  neki  tetszik,  és  néha kedvem is van hozzá, kifejezetten jól esik
örömet  szerezni  neki.  Máskor viszont zavar a jelenléte, mindenbe beleköt,
nem  hajlandó értékelni az áldozatot, amelyet érte hozok, mindazt, amit érte
teszek  -  ilyenkor alaposan összezördülünk. Ismerősek ezek a gondolatok? Ha
nem,  nagyon szerencsés ember vagy, mert például én éppen eleget találkoztam
már  vele.  Szerintem teljesen logikus, jól működő gondolkodás termékei, egy
egészséges  ember gondolatai egy olyan helyzetben, amely számára lehetőséget
-  és  a  benne rejlő feszültség miatt erőt - nyújt az önmagáról kialakított
kép megújítására és ezáltal határainak kiszélesítésére.

   Arra  a  kérdésre,  hogy  ki  a  hibás  egy problémában, többféle választ
kaphatok. Lehet, hogy egyértelműen a másik fél (mert iszik, mert felelőtlen,
mert  kicsapongó, figyelmetlen, gondatlan, érzéketlen, stb.), de lehet, hogy
a  kérdezett részben magára vállalja a felelősséget, ilyenkor azonban emiatt
láthatóan  önfeláldozónak  érzi magát. Esetleg teljesen összetörve mindenért
önmagát  hibáztatja,  leggyakrabban  akkor, amikor elbocsátották, elhagyták,
elváltak tőle, vagy baleset érte a "másik felet": tehát visszavonhatatlannak
látszó változás állt be a kapcsolatban.

   Most  megint Óz, a nagy varázsló érkezik összeházasítani ezt az egészet a
logikus  gondolkodás  -  lehető legjobb út szép álmával. Szerintem ez nem is
túl  nehéz.  Az  alapvető  gondot  abban  látom, hogy egy összeütközés során
azonnal  "hibást"  keresünk,  a  kialakult  helyzetért felelősnek talált fél
"bűnös",  a  másik  "szegény  áldozat". Gondolkodásom legfontosabb feladata,
hogy   boldogságot   teremtsen   önmagában,  értékesnek  lássam  magam,  nem
értéktelennek, bűnbaknak.

   Addig  tehát,  amíg a bunyóban az általam kiosztott pofonokat is rossznak
tartom,  mindig  meg  fogom találni azt az egyet, amivel többet kaptam, mint
adtam,  hogy  a  mérlegen az én bűnöm legyen a kisebb. Az az állapot, amikor
már  nem  akarom,  hogy mindenképpen én legyek az áldozat, és vállalom saját
tetteimet,  általában  egybeesik  egy  teljes  összeroppanással,  a  vádlott
beismerő vallomást tesz és várja büntetését. Teljesen logikus, hogy soha nem
leszek  képes  feldolgozni  vitapartneremmel  az esetet, mert mindkettőnknek
egyetlen  valós  belső  igénye  van:  én  legyek  az,  aki  többet szenved a
másiktól,  ezt  akarom  bebizonyítani,  ha nem is a másiknak, de talán éppen
hallgatásommal,   "nyeléssel"  önmagamnak.  A  végén  a  meddő  beszélgetést
fáradtan  abbahagyva  nyertesnek és vesztesnek egyaránt érezzük magunkat, és
mindez teljesen természetes.

   Az  idegek  megnyugtatására  álljon  itt egy egyszerű fizikai hasonlat: a
kötélhúzás (ismét).

   A kötél ugyanis mozog, ha a két oldalán megjelenő erő eltér, csakis akkor
mozdulatlan,  ha  mindketten  azonos  erővel  húzzák.  Legalábbis  átlagban.
Lefordítva:  ha  egy  kapcsolatban (ez persze lehet munkahelyi, partner vagy
szülő-gyermek  viszony) hosszabb ideig nem történik jelentős változás, akkor
a  felek  átlagban  azonos  szenvedést (és persze örömöt) okoznak egymásnak,
egyikük sem "áldozat" vagy "bűnös".

   Nem  vagyunk  sem  áldozatok,  sem  bűnösök semmilyen helyzetben. Emberek
vagyunk,  akik  adott  környezetben  az  általuk felismert legjobb megoldást
választják. Ha mérlegre kell tenni mindazt, amit cselekedtem, egyetlen igazi
mérték   létezik:   minden  bűn  eltörpül  amellett,  amelyet  holnap  fogok
elkövetni, nem tanulva az eddigiekből. Nem tesz engem rosszá, hogy elismerem
a  felelősségemet  abban a fájdalomban, amit okoztam, de értelmetlenné teszi
az  okozott szenvedést, ha nem élem át hibámat, nem tanulok belőle, mert így
fennáll a veszélye annak, hogy újból elkövetem.

   És  bizony  sokszor  mégis  újra  meg  újra  hibázok, ugyanott, ugyanúgy.
Sokszor akarom "megjavítani" a másik felet, pedig ez lehetetlen. Hogy miért?
Természetesen  azért,  mert  harcunk  után  ő  is  (többé-kevésbé tudatosan)
ugyanazt a harcot vívja meg önmagában, mint én.

   Csak  azért látszik érzéketlennek, közömbösnek, mert én vagyok az utolsó,
akinek  beismerné gyengeségét, bizonytalanságát; lehet, hogy nekem ad utólag
igazat,  de  ennek  elismerésével a fenti "bűnös" szerepet vállalná - amitől
megint  pontosan  ugyanúgy  húzódozik, mint én. És ebben a pillanatban lépek
színre  én,  aki meg akarom javítani őt. Belső konfliktusa, bizonytalansága,
fáradtsága  még  nem lenne elég, jövök, és nagylelkűen megértve problémáját,
tiszta  segítő  szándékomat  hangsúlyozva  fordulok hozzá... hát csoda, hogy
megint  visszaüt?  Hiszen  viselkedésemmel megalázom! Egy alkoholistának nem
nagylelkű segítségre van szüksége - főleg, ha agresszióval vastagon betakart
alapos  bűntudatot  érez, hanem arra, hogy megtalálja önmagába vetett hitét,
és  saját  erejével  kerekedjen felül azon a hibáján, amit ráadásul "segítés
közben" folyamatosan hangsúlyozok.

   És  azért  esem  vissza  ugyanabba  a  hibába  többször  is, mert belőlem
táplálkozik,  gondolkodásom diszharmóniáját jelzi, amelyet egy még mélyebben
rejtőző  törés  okoz.  Az  általam  okozott  fájdalmat olyan mélységben kell
megéljem  a  valódi átalakuláshoz, hogy feltörje a pecsétet a lelkemben levő
élő  seben,  és  megtisztítsa  azt.  Újraélem általa régi, részben tudatosan
elfeledett  sérüléseimet, megértem töréseim okát és átérzem kissé azoknak az
embereknek  a  szenvedését,  akik nekem akkor ártottak, rájövök, hogy mindig
mindnyájan egyszerre voltunk áldozatok és bűnösök. Addig, amíg ez a folyamat
le  nem  zajlik  bennem,  mindig fennáll a lehetősége annak, hogy visszaesem
ugyanabba  a  hibába,  és  bár ez egyre növeli a feszültséget (a megváltozás
indítékát)  lelkemben,  ugyanakkor  egyre távolabb visz annak lehetőségétől,
mert  gondolkodásom  az  általam  okozott fájdalom előli védekezésében egyre
inkább elfásul.

   Az   örökös   áldozat-szerep  ugyanolyan  veszélyes,  mint  az  ismétlődő
"bűnbeesés",  mert éppen belőle nőhet ki egy másik kapcsolatban a "visszaeső
bűnös".

   Nem árt tehát, ha nagyon vigyázunk magunkra és egymásra kapcsolatainkban,
legyenek  azok  akár a legtávolabbiak is, mert a feldolgozatlan konfliktusok
nem  tűnnek  el a levegőben, bennünk rezegnek tovább, megnehezítve számunkra
azt,   hogy   egymás   iránt   érzett  szeretetünket  a  maga  teljességében
megélhessük, és fejlődhessünk általa.



                                                                          '>>'
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.