'<<' ''ÖNZÉS, ÖNSZERETET ÉS STABILITÁS
Na most akkor ide is kellene írni valami olyat, ami után öblíteni is
lehetne.
Kezdeném talán az emberről alkotott modellemmel. Lesznek olyan mondatok
is benne, amik személyes sértésnek is felfoghatók, ilyenkor légy szíves
mondd a régiekkel: Lehet, Darwin úr, hogy ön a majmoktól származik, de én
nem! Jaj, ennek most olyan szaga van, mintha azt mondanám, igazam van.
Korántsem, rám a fenti mondat szó szerint igaz, önmagamat elemezgetve
jutottam ezekhez a megállapításokhoz, lehet, hogy tényleg csak rám, vagy rám
is csak szerintem igazak.
Szóval szerintem az emberben létezik egy teljesen logikusan működő
döntési rendszer, amely önmagában magyarázza tetteinket. Mire alapozom ezt
az állítást? Semmire. Csupán ha ezt nem teszem fel, akkor mi a fenének
foglalkozzak egyáltalán a kérdéssel? Ugyanaz, mintha az autós kérdésben a
nem tudom-ot válaszolnám. Tehát felteszem. Le is veszem.
Néhány dolgot rögtön tisztába is kell raknom. Az első az, hogy cikis
helyzetben vagyok, mert magáról a gondolkodásról gondolkodom (matematikai
modellezési probléma), tehát előre tudom, hogy modellezési, tudati
képességeim, érdeklődésem természetes határt fognak szabni annak, ahová
eljuthatok. Na most ha ez így van, akkor legalább én ne húzzak határt sehol.
Ha egyszer hajlandó vagyok elfogadni, hogy a Teljességgel valamilyen, bár
nehezen definiálható viszonyban vagyok, akkor legjobban akkor járok, ha nem
rajzolok felső korlátot magamnak. Ha van, úgyis ott van, és úgysem tudom
elérni, csak megközelíteni. Jaj, de matematikus is tudok lenni...
Végeredmény: azáltal, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozom, nem a problémát
fogom megoldani, hanem tudatomat fogom átalakítani, hogy magasabb szinten
tudja befogni azt, amit modellezni akarok. Szóval: soha nem lesz teljes
modellem, mert mindig új megismerési lehetőségeket rejt az új tudatosság. Na
ez már elég (hogyismondjamcsak) ösztönző gondolat ahhoz, hogy csináljam is.
A döntési rendszer egy értékrenden alapul, amely az érzékelt dolgok és az
eddig megélt tapasztalatok alapján épül fel. Ez messze nem tudatos, így
döntéseink jelentős részét csak szeretnénk tudatunkkal követni. Innen jön
(mint a hatórás gyorsvonat), hogy tudatos elvárásaink önmagunkkal szemben,
elveink, és gondosan kialakított személyiségünk valós tevékenységünkben mint
jámbor óhaj vesznek részt. Mert mi is van ebben az értékrendben? Első helyen
abszolút légbőlkapott állításom áll: a Teljesség. Ha egy emberrel állok
szemben, igenis érzékelem a hangulatát, lényét, szándékát, mozdulatain,
hangján, előismereteim és egyebek alapján (az egyebek nagyon sok mindent
takar...). Önmagamról is hasonló információkkal rendelkezem. No aztán jönnek
az élettapasztalatok, amelyek igencsak ott élnek bennünk (elvégre például
hipnózisban pontosan előhívhatók). Szomorú, hogy a legerősebb érzelmi
töltéssel rendelkező dolgok, amelyek így a legjobban befolyásolják
viselkedésemet, pontosan ugyanazok a dolgok, amelyeket igyekszem
elfelejteni. Újfent ciki, hiszen félig tudatosan rejtem el magam elől igazi
indítékaimat. Na ennek a tetején üldögél a tudat, amely azonnal megszűri a
beérkező információkat a világról kialakított kép alapján, majd beleönti az
önmagammal szembeni elvárásokat, megkavarja és... Hát igen, valamit
csinálok. Ezek után nem csodálkozom, hogy az utólagos magyarázat keresésébe
bevontak mindig mindenféle külső égi erőket... Viszont némi értelmet nyer az
a bizonyos "isteni szikra", ami csak úgy bevillan - sikerül az első lépésben
tudatosulnia válasznak, mielőtt a kavarás elkezdődne.
Persze most eszembe jutott egy érdekes következmény: ha tudatunknak
ennyire csak pótcselekvése a gondolkodás, akkor mi lehet vajon a feladata?
Azt hiszem, ezen a kérdésen lesz még mit szöszögnöm...
Visszatérve tehát kavarja, és persze jönnek azok a helyzetek, ahol a
válasz nem egyezik a kialakított képpel, ilyenkor kavarog tovább, de sajnos
a rendszer logikus, tehát mindig ugyanazt a választ adja addig, amíg a
kérdező el nem fogadja, vagy meg nem változik (mert ebben az esetben a
bevitt "anyag" változott, logikus, hogy más eredmény születik). Ez magyarán
így szól: időm legnagyobb részét gondolkodó rendszerem azzal tölti, hogy
próbálgatja a függőben levő kérdéseim válaszait átpasszírozni tudatos
szűrőmön, viszonylag kevés eredménnyel, viszont előfordulnak olyan
pillanatok, amikor egy régi nagy kérdésemre emlékeztet egy helyzet, és mégis
magától értetődő természetességgel teszek valamit. Ez jelzi, hogy nem csak a
kérdésen, hanem (főként) a kérdezőn múlik a kérdés nehézsége.
Atyavilág! Hol vagyok a címben feltett kérdéstől? Imádom a költői
kérdéseket... Közvetlenül mellette. Ugyanis most mondhatom azt, hogy önző
vagyok. Akármit is teszek, ennek a döntési folyamatnak eredményeként
születik meg a döntésem, ami az általam elfogadható, nekem legjobban
megfelelő dolog lesz. Mondom, lehet, hogy én vagyok a világ legszemetebb
alakja, mert feltételezem, hogy mindent önmagamért teszek, Sőt, tovább
megyek. Van képem azt mondani, hogy az úgynevezett önzetlen emberek pontosan
ugyanígy működnek. Ha az önmagamról kialakított képem tartalmazza azt, hogy
X-nek jót kell tennem, akkor a lehetséges döntések fazekába belekerül a
megfelelő mértékű pozitív szorzóval az, hogy X-nek jó legyen (arról, hogy az
eredmény mennyire jó neki, majd később...). Hát ettől még nem lettem valami
nagy hős...
Viszont a modell tartalmazza a valódi önzetlenség alapját is, ami nem
más, mint a szűrő nélküli érzékelés. Ha nincsenek bennem előítéletek, képek,
modellek egy bizonyos személyt illetően, akkor minél inkább mentes vagyok
belső feszültségektől, annál inkább vagyok képes elfogadni azt az érzést,
amit bennem a másik ember kelt. Nem a róla kialakított képet, hanem az ő
valóját érezhetem meg abban a pillanatban, amikor szólnom, tennem kell
valamit. Ez az egyetlen eszköz, amely valóban segítséget nyújthat a helyes
döntéshez, és mi sem természetesebb, hogy mivel érezni fogom szavaim,
tetteim hatását is rajta, naná, hogy a lehető legjobbat teszem. Fontos
ismérve ennek a fajta önzetlenségnek, hogy nem tartja "nagy dolognak" amit
tesz, hiszen önmagáért teszi, valahogy úgy érzi, ezt kellett, kell tennie.
Másrészt nem részrehajló, nem köti semmilyen kategória, hogy kinek teszi,
kinek nem. Továbbá elvek sem kötik, nem "irgalmas szamaritánus", aki
mindenét odaadja és magára nem gondol. Aki önmagával nem törődik, az őt
szeretőkre ró terheket, könnyít ott is, ahol nem az ő feladata beavatkozni.
Valahol ezt érzem a (talán zen-buddhista) megfogalmazás mögött: a Mestert
nem kötik az erkölcs törvényei sem.
No, akkor jöhet az önszeretet. Azt hiszem az önmagunk ismeretének egész
jó ellenőrzése az önszeretet fogalma és a hozzá fűződő érzések. Persze akkor
elő a kártyákkal. Nekem az önszeretet az előzőekben leírt Szeretet
önmagammal szembe fordított változata. Nem pozitív vagy negatív, hanem
hatalmas. Elfogadom önmagam annak, ami vagyok. Az ehhez kapcsolódó kedvenc
hülye fogalmam a "relatív tökéletesség". Megadom magamnak a bizalmat, hogy
jelen állapotomnak megfelelő legjobb döntést hozok mindig. Naná, ha már
egyszer az előbbiek szerint modelleztem magam. Ez a gondolat azonban
nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a döntési folyamat mélyebb rétegei
tudatosulhassanak, nem elég csupán azt mondani, hogy igen, logikusan
működőm. Jelen állapotom zavarai, fájdalmai, fizikai és gondolati közérzete
egyaránt a tökéletes működés részei! Nem sokat fejlődök, ha van egy ünneplő
gondolatrendszerem, és van néhány a "rosszabb napokra" (ezzel az ügyes
trükkel már sok embernél találkoztam). Ha egyetlen rendszer tudja magába
foglalni teljes életemet, akkor már van valami a kezemben - ellenkező
esetben tulajdonképpen azt mondtam ki, hogy egyik rendszer sem alkalmas
pillanatnyi állapotom felmérésére, és bármikor átcsúszhatok egyikből a
másikba. Hát nem cserélnék egy savanyú, de egészséges almát három szép
kukacosra.
Szóval az önszeretet magába foglalja cselekedeteim eredményének
szemellenző nélküli kritikáját. Alapértelmezésnek veszi, hogy jót akartam,
ezt bizonyítani nem kell. Néha még ez sem elég ahhoz, hogy megmentsen a
lelkiismeretfurdalástól és az önmarcangolástól. Nem tetszik, hogy nem
rajongok a lelkiismeretfurdalásért? Pedig így van. Minél tisztábbá válik (és
ez sajnos (?) személyes tapasztalat) a gondolkodásom, annál keményebben
borít ki az okozott fájdalom. Nem kell "de szégyellem magam" típusú
szepegéssel rontanom a levegőt, éppen elég, hogy állva el tudjam viselni a
felfordulást, ami keletkezik ilyenkor. Ugyanis ez az a pillanat, amikor
gondolkodásom, személyiségem változik a visszajelzés alapján. Szerintem
kétféle folyamat játszódhat le egy negatív visszajelzés után. Az egyik
tudatos. Rettenetesen szégyellem magam és lelkiismeretfurdalásom van, aminek
egy részét azonnal áthárítom másokra (nem szólt, ki gondolta volna, más is
csinált már ilyet, csak rosszabb lett volna, ha nem teszem), persze
megígérem (néha magamnak is) hogy ilyet többet nem teszek. És közben az
okozott fájdalom érzése feldolgozatlanul elzáródik bennem, csak olyankor jön
elő, amikor egyébként is a padlón vagyok, és akkor még depressziósabb leszek
tőle; illetve anélkül, hogy tudomást vennék róla, állandóan szerepet játszik
a döntéseimben.
Hát ez nekem nem tetszik. A lelkiismeretfurdalás tudatos utánzása annak
az érzésnek, amikor a "hibám" mellbevág. A másik feldolgozás szerint nem
keresek társ-bűnbakot, de én sem vállalom el ezt a szerepet. Így végre képes
vagyok tisztán érezni egyrészt a saját szerepemet, azokat a pontokat, ahol a
jelek szerint nem megfelelően szűrtem meg a kapott információkat - másrészt
teljes egészében felvállalom érte a felelősséget, mert a magam számára "jó"
döntést hoztam akkor is. A mérlegelés eredménye lehet az, hogy rátalálok
egy-két pontra (valakivel szembeni érzéketlenség, figyelmetlenség, stb.),
ami kulcsszerepet játszott a döntésben. Ezekhez a pontokhoz közvetlenül
kapcsolódik most már az okozott fájdalom. Más ember fizetett a tanulásomért,
de lehet, hogy segítségével jobbá lettem és mostantól ezt a hibát sokkal
kisebb eséllyel követem el ismét. Ez kíméletlen, de szerintem az egyetlen
pozitív felfogása a hibámnak (szemben a sápítozással, ami az áldozatnak nem
használ - helyette inkább azonnal a javításon dolgozhatnék az önmarcangolás
helyett. Csak nem az a célom vele, hogy szánalomra méltóbb legyek annál,
akit bántottam? Később...) Másrészt lehet, hogy a saját döntésem mellé
állok, mert megvizsgáltam magam, módosítottam egy-két ponton, de vállalom,
hogy jelen pillanatban, a tapasztaltak alapján sem tudnék máshogy dönteni.
Nos ez az a fajta hozzáállás, ami segít a címben említett harmadik
fogalom, a stabilitás megszerzésében. Az Űrodüsszeia valamelyik részében
mondja a hajó parancsnoka: "Uram, a kapitány tévedhet, de nem lehet
határozatlan." Ha kapitánnyá óhajtok válni saját életemben, nem árt, ha jól
megfontolom ezt a dolgot.
'>>'