'<<' ''ÉRTÉKRENDEK
Abban az esetben, ha nem művelem az önszeretet összetett művészetét, egy
érdekes problémával találom magam szembe. Az előbbiek során egyszerűen
feltettem, hogy jól működöm, és fejlődésem abba az irányba halad, hogy ez a
jó működés egyre teljesebb összhangba kerüljön a külső visszajelzésekkel (a
döntési szabályrendszerben megfelelő hangsúlyt kapjanak a környezet általam
felfogható elemei, így megfelelő eredmény szülessen).
Ha viszont ezt nem teszem fel, akkor abban a kellemetlen helyzetben
vagyok, hogy tudatosan kell megteremtenem a "jó" fogalmát, bizonyítanom
kell, hogy ez "valóban jó", meg persze nem ártana ennek a "jónak"
megfelelően viselkednem. A "jó"-ról a következő címszó alatt fogok
megemlékezni, most inkább csak azzal foglalkoznék, hogy míg az előbbi
feltevés adott nekem lehetőséget és esélyt arra, hogy fejlődjek, még a
módszer is természetesen következett belőle, addig itt sokkal nehezebb
helyzetbe kerültem. Mivel azt mondtam, hogy nem ismerem magam és nem tudok
csak úgy hinni saját értékemben, ezért kénytelen vagyok azt a világban
megkeresni.
Ennek érdekében alkotok magamnak valamilyen "jó" fogalmat, és eköré egy
olyan, tudatos értékrendet húzok fel, amellyel biztosítani remélem, hogy
cselekedeteim végelszámolásakor a mérleg pozitív lesz. A kellemetlen csak
az, hogy egyrészt a jó fogalma meglehetősen tisztázatlan, kénytelen vagyok
valamilyen abszolút igazságot feltételezni, ráadásul tudatos szinten (ami
jelen esetben egyáltalán nem pozitív jelző), másrészt sajnos hiába alakítom
ki értékrendem tudatos részét, az egyáltalán nem biztos, hogy egész
életemben, minden helyzetben ki is tudok mellette tartani. Elveim csupán
súlyok maradnak a mérleg egyik serpenyőjében, sorsomnak pedig szabadságában
áll bármit rakni a másikba, amit röviden így szoktak mondani: megváltoztak a
körülmények. Az egész folyamattal tulajdonképpen az volt a célom, hogy ne
feltevésen alapuló, hanem okosan felépített rendszer vezessen
gondolkodásomban, az eredmény viszont az lett, hogy instabillá váltam. A
magamba vetett hit bizonyosságát az egész világba kapaszkodva sem érhetem
el. Olyan ez, mintha mindannyian homokszemeken ülnénk egy szép
homokviharban. Két lehetőségünk van, az egyik, hogy megkapaszkodunk a saját
porszemecskénkben, és figyeljük a világot, igyekezve elkerülni az
ütközéseket; a másik, hogy igyekszünk mindenbe belekapaszkodni, kialakítani
egy védőpajzsot magunk körül, megkapaszkodni mindenben, amit elérünk. A
környezetünk azonban állandóan mozgó, változó rendszer, minden energiánkat
az emészti fel, hogy látszólag fenntartsuk azt a kialakított rendet, amit
megszoktunk és biztosnak hiszünk.
A folyamat egészen kis korban kezdődik. Szerintem ma a legtöbb gyermek
egészen kicsi korában elveszíti a saját értékességébe vetett hitet (hiszen ő
csak akkor jó, ha ezt és ezt csinálja, viszont borzasztó rossz kisgyerek,
nemszeretlek, ha amazt tenné). Társadalmunkhoz való idomítása tulajdonképpen
úgy történik, hogy kialakítjuk benne a jógyerek fogalmát - külső
értékrendhez kötjük értékességét. Természetesen ezzel rögtön megteremtettük
a dackorszakot is: amikor felülbírálja ezt a külső értékrendet. Ebben az
állapotban mindent azonnal tagad, hiszen iszonyú traumát él át: saját
értékességének tudata borul fel! A lényeg viszont, hogy akárhogy is borul ez
az értékrend, létrejött az a szerkezet, amelyben külső hatások,
visszajelzések határozzák meg az értékességet. Fejlődése során gyakran kerül
abba a helyzetbe, hogy megkérdőjelezi a külső érték jogosságát, ezzel több-
kevesebb összeütközést vállal családjával, iskolai illetve társadalmi
környezetével, amíg - jó esetben - kialakul egy kölcsönösen elviselt
helyzet. Hogy miért csak "elviselt"? Mert a szereplőket folyamatosan érik
külső hatások, a világ változik körülöttük, a kollégák egymás közötti
rangsora, vagy akár pillanatnyi hangulata. Egyetlen rossz szó évek hosszú
során stabilnak látszó együttműködést képes szétrobbantani (persze utólag
csak a felhalmozódott feszültségek látszanak, és az tűnik furcsának, hogy
addig ment). A kellemetlen ebben a modellben az, hogy egy adott
"elviselhető" helyzet fenntartására törekszik, amelyet a külső hatások
állandóan felborogatnak. Nem tartalmaz igazi ösztönzést a változtatásra,
mert egyrészt a "jó" fogalmának változása az eddigi élet értékét kérdőjelezi
meg (vigyázat! Ez néha halálos ítélettel ér fel!), másrészt komoly külső
konfliktus veszélyét, a kialakult szereprendszer felborulását rejtegeti.
Ebből - legalábbis számomra - egyértelműen következik, hogy miért ennyire
sikeres ez a gondolkodás: egyrészt a legkisebb kortól saját érdekünkben ebbe
az irányba vagyunk terelgetve a létező összes intézmény segítségével -
másrészt a kialakult rendszernek nagyon erős önstabilizáló rendszere van
(elég csak megfogalmaznom a következő mondatot: egész eddigi életem hibás
alapokon nyugszik, a lehető legritkább esetben, és csakis véletlenül fordult
elő, hogy jó voltam. Milyen érzés?). Erre még visszatérek egy-két helyen.
Tehát kialakult körülöttem egy vár, amit önmagamról és a világról
alkotott gondolataimból építettem, szilárdan kijelölve benne, hogy mi a jó
és mi a rossz. Ez a vár külső ragaszkodásokból és kötésekből, elvárásokból
és álarcokból épül fel. Képben ez úgy jelenik meg, hogy én egy pont, egy
mértani hely vagyok a világban. Mondjuk az utcasarkon, tíz centire a
járdaszigettől. Ha képes vagyok ezt a pontot "mértani helyként" elfogadni,
soha, semmi nem képes kibillenteni engem.
Átmehet azon a helyen kamion, gyalogos, építhetnek csatornát, mindegy. Az
"utcasarok, tíz centire a járdaszigettől" nem változik (persze pongyola a
példa, helyesebb lenne mondjuk GPS koordinátákat használni a mértani pozíció
megadásához). Abban a pillanatban viszont, amikor a helyet "kötni" kezdem a
világhoz, konfliktusba keveredek. Meg akarom védeni, köré akarok építeni
valamit, de mások, hasonló építményeikkel ott robogásznak fel és alá. Előbb-
utóbb összeütközések lesznek, ahol félünk feladni dolgokat, mert nem tudjuk,
hogy ez volt-e az utolsó darabkánk.
A mértani hellyel kapcsolatban: én az az ember vagyok, aki 1973 január
hatodikán született, ezt az életet élte át, és most itt tart, nem pedig egy
másik. Irigyelhetem, vagy zavarhat egy másik ember bizonyos tulajdonsága, de
az ábra egyszerű: én én vagyok és nem ő. Az, amit irigyelnék tőle, nem
biztos, hogy tényleg olyan értékes, de az enyém csak akkor lehetne, ha nem
én lennék, hanem ő. Ezt az én életemet, jelenlegi állapotomat, nem lehet
elvenni tőlem, nem lehet benne korlátozni engem. Meg lehet változtatni a
környezetemet, véget lehet vetni az életemnek, az igaz.
De olyan, hogy ne a saját életemet éljem, nem létezik. No ez a mértani
hely stabilitása, erről mondom az önszeretet elméletében azt, hogy jó.
Ellenkező esetben körbeépítem véleményekkel, helyzetekkel, megengedhetőnek
illetve elfogadhatatlannak tartott dolgokkal, környezetemről kialakított
képekkel és velük szembeni elvárásokkal. Ugyanakkor én is - mint sajnos
környezetem tagjai is - változom, ráadásul egyéniségem védelmében időnként
fellázadok a rám húzott skatulyákkal szemben - ahogy mások is megteszik ezt
az énáltalam kiosztott szerepek ellen.
Ebből a feszültségektől terhes rendszerből következik egy komoly
probléma: a másik ember független egyéniségként való elfogadása. Egyrészt ha
ismerem saját szabadságvágyamat, akkor kénytelen vagyok megértő lenni a
másik fél erre való törekvését, ami ugyanakkor értékrendemet háborgatja. A
végeredmény mindenképpen feszült, de jó esetben kölcsönösen elfogadható
patthelyzet. Tudatában vagyunk annak, hogy értékrendünk különbözősége éppen
egyéniségünk alapja (a "sablon-emberi" lét heves ellenérzést vált ki a
nyugati gondolkodású emberből), azonban nem tudunk mit kezdeni közvetlen
környezetünk azon tagjaival, akikkel értékrendünk miatt összeütközésbe
kerültünk.
Hát ez a bajom ezzel a rendszerrel: érzésem szerint saját eszközeivel nem
feloldható ellentmondásokat tartalmaz. Na meg persze az, amiről meg is
feledkeztem volna, ha nem írom ide magamnak éppen ezért: az, hogy
felállítottam magamnak egy tudatos értékrendet, még nem garantálja, hogy
annak megfelelően cselekszem. Mitől vagyok ilyen marha biztos benne? Ha az
emberi cselekedetek eredőjét nézem, akkor vagy tudatos értékrendként azt
fogalmaztuk meg, hogy trágyadombbá változtatjuk a Földet, és változatos
módszerekkel gyilkoljuk bele fajtársainkat - és akkor ennek megfelelően
cselekedtünk is; vagy pedig azt mondom, hogy szép célokat fogalmazunk meg
mindenhol értékrendként, ahol csak lehet (törvények, alapelvek, alkotmányok,
stb.), aztán a dolog mégsem úgy működik. Ezek után kétségbeesetten
változtatgatjuk a "jó" fogalmát és a tudatos értékrendet (a ciklikus
történelemfelfogás köszön vissza), társadalmunkon belül egyénenként is
állandóan hadban állunk az aktuális értékszemlélettel. Amikor pedig borul az
értékrend, jön egy önértékelési válság, aztán új szereposztásban ugyanaz a
darab jön ismét.
Nos, ezért lettem kíváncsi arra, hogy megy-e másként.
'>>'