Dimenzió #25

Az örökkévalóság pillanatai

(filozófia)

'<<'                              ''ÉRTÉKRENDEK

   Abban  az esetben, ha nem művelem az önszeretet összetett művészetét, egy
érdekes  problémával  találom  magam  szembe.  Az  előbbiek során egyszerűen
feltettem,  hogy jól működöm, és fejlődésem abba az irányba halad, hogy ez a
jó  működés egyre teljesebb összhangba kerüljön a külső visszajelzésekkel (a
döntési  szabályrendszerben megfelelő hangsúlyt kapjanak a környezet általam
felfogható elemei, így megfelelő eredmény szülessen).

   Ha  viszont  ezt  nem  teszem  fel,  akkor abban a kellemetlen helyzetben
vagyok,  hogy  tudatosan  kell  megteremtenem  a "jó" fogalmát, bizonyítanom
kell,  hogy  ez  "valóban  jó",  meg  persze  nem  ártana  ennek  a  "jónak"
megfelelően   viselkednem.   A  "jó"-ról  a  következő  címszó  alatt  fogok
megemlékezni,  most  inkább  csak  azzal  foglalkoznék,  hogy  míg az előbbi
feltevés  adott  nekem  lehetőséget  és  esélyt  arra, hogy fejlődjek, még a
módszer  is  természetesen  következett  belőle,  addig  itt sokkal nehezebb
helyzetbe  kerültem.  Mivel azt mondtam, hogy nem ismerem magam és nem tudok
csak  úgy  hinni  saját  értékemben,  ezért  kénytelen vagyok azt a világban
megkeresni.

   Ennek  érdekében  alkotok magamnak valamilyen "jó" fogalmat, és eköré egy
olyan,  tudatos  értékrendet  húzok  fel, amellyel biztosítani remélem, hogy
cselekedeteim  végelszámolásakor  a  mérleg pozitív lesz. A kellemetlen csak
az,  hogy  egyrészt a jó fogalma meglehetősen tisztázatlan, kénytelen vagyok
valamilyen  abszolút  igazságot  feltételezni, ráadásul tudatos szinten (ami
jelen  esetben egyáltalán nem pozitív jelző), másrészt sajnos hiába alakítom
ki  értékrendem  tudatos  részét,  az  egyáltalán  nem  biztos,  hogy  egész
életemben,  minden  helyzetben  ki  is tudok mellette tartani. Elveim csupán
súlyok  maradnak a mérleg egyik serpenyőjében, sorsomnak pedig szabadságában
áll bármit rakni a másikba, amit röviden így szoktak mondani: megváltoztak a
körülmények.  Az  egész  folyamattal tulajdonképpen az volt a célom, hogy ne
feltevésen    alapuló,    hanem    okosan   felépített   rendszer   vezessen
gondolkodásomban,  az  eredmény  viszont  az lett, hogy instabillá váltam. A
magamba  vetett  hit  bizonyosságát az egész világba kapaszkodva sem érhetem
el.   Olyan   ez,   mintha   mindannyian   homokszemeken   ülnénk  egy  szép
homokviharban.  Két lehetőségünk van, az egyik, hogy megkapaszkodunk a saját
porszemecskénkben,   és   figyeljük   a   világot,  igyekezve  elkerülni  az
ütközéseket;  a másik, hogy igyekszünk mindenbe belekapaszkodni, kialakítani
egy  védőpajzsot  magunk  körül,  megkapaszkodni  mindenben, amit elérünk. A
környezetünk  azonban  állandóan mozgó, változó rendszer, minden energiánkat
az  emészti  fel,  hogy látszólag fenntartsuk azt a kialakított rendet, amit
megszoktunk és biztosnak hiszünk.

   A  folyamat  egészen  kis korban kezdődik. Szerintem ma a legtöbb gyermek
egészen kicsi korában elveszíti a saját értékességébe vetett hitet (hiszen ő
csak  akkor  jó,  ha ezt és ezt csinálja, viszont borzasztó rossz kisgyerek,
nemszeretlek, ha amazt tenné). Társadalmunkhoz való idomítása tulajdonképpen
úgy   történik,   hogy   kialakítjuk  benne  a  jógyerek  fogalmát  -  külső
értékrendhez  kötjük értékességét. Természetesen ezzel rögtön megteremtettük
a  dackorszakot  is:  amikor  felülbírálja ezt a külső értékrendet. Ebben az
állapotban  mindent  azonnal  tagad,  hiszen  iszonyú  traumát  él át: saját
értékességének tudata borul fel! A lényeg viszont, hogy akárhogy is borul ez
az   értékrend,   létrejött   az   a   szerkezet,  amelyben  külső  hatások,
visszajelzések határozzák meg az értékességet. Fejlődése során gyakran kerül
abba  a helyzetbe, hogy megkérdőjelezi a külső érték jogosságát, ezzel több-
kevesebb   összeütközést  vállal  családjával,  iskolai  illetve  társadalmi
környezetével,  amíg  -  jó  esetben  -  kialakul  egy  kölcsönösen elviselt
helyzet.  Hogy  miért  csak "elviselt"? Mert a szereplőket folyamatosan érik
külső  hatások,  a  világ  változik  körülöttük,  a  kollégák egymás közötti
rangsora,  vagy  akár  pillanatnyi hangulata. Egyetlen rossz szó évek hosszú
során  stabilnak  látszó  együttműködést képes szétrobbantani (persze utólag
csak  a  felhalmozódott  feszültségek látszanak, és az tűnik furcsának, hogy
addig   ment).   A   kellemetlen  ebben  a  modellben  az,  hogy  egy  adott
"elviselhető"  helyzet  fenntartására  törekszik,  amelyet  a  külső hatások
állandóan  felborogatnak.  Nem  tartalmaz  igazi ösztönzést a változtatásra,
mert egyrészt a "jó" fogalmának változása az eddigi élet értékét kérdőjelezi
meg  (vigyázat!  Ez  néha  halálos ítélettel ér fel!), másrészt komoly külső
konfliktus veszélyét, a kialakult szereprendszer felborulását rejtegeti.

   Ebből - legalábbis számomra - egyértelműen következik, hogy miért ennyire
sikeres ez a gondolkodás: egyrészt a legkisebb kortól saját érdekünkben ebbe
az  irányba  vagyunk  terelgetve  a  létező  összes intézmény segítségével -
másrészt  a  kialakult  rendszernek  nagyon erős önstabilizáló rendszere van
(elég  csak  megfogalmaznom  a következő mondatot: egész eddigi életem hibás
alapokon nyugszik, a lehető legritkább esetben, és csakis véletlenül fordult
elő, hogy jó voltam. Milyen érzés?). Erre még visszatérek egy-két helyen.

   Tehát  kialakult  körülöttem  egy  vár,  amit  önmagamról  és  a világról
alkotott  gondolataimból  építettem, szilárdan kijelölve benne, hogy mi a jó
és  mi  a rossz. Ez a vár külső ragaszkodásokból és kötésekből, elvárásokból
és  álarcokból  épül  fel.  Képben ez úgy jelenik meg, hogy én egy pont, egy
mértani  hely  vagyok  a  világban.  Mondjuk  az  utcasarkon,  tíz centire a
járdaszigettől.  Ha  képes vagyok ezt a pontot "mértani helyként" elfogadni,
soha, semmi nem képes kibillenteni engem.

   Átmehet azon a helyen kamion, gyalogos, építhetnek csatornát, mindegy. Az
"utcasarok,  tíz  centire  a járdaszigettől" nem változik (persze pongyola a
példa, helyesebb lenne mondjuk GPS koordinátákat használni a mértani pozíció
megadásához).  Abban a pillanatban viszont, amikor a helyet "kötni" kezdem a
világhoz,  konfliktusba  keveredek.  Meg  akarom védeni, köré akarok építeni
valamit, de mások, hasonló építményeikkel ott robogásznak fel és alá. Előbb-
utóbb összeütközések lesznek, ahol félünk feladni dolgokat, mert nem tudjuk,
hogy ez volt-e az utolsó darabkánk.

   A  mértani  hellyel  kapcsolatban: én az az ember vagyok, aki 1973 január
hatodikán  született, ezt az életet élte át, és most itt tart, nem pedig egy
másik. Irigyelhetem, vagy zavarhat egy másik ember bizonyos tulajdonsága, de
az  ábra  egyszerű:  én  én  vagyok  és nem ő. Az, amit irigyelnék tőle, nem
biztos,  hogy tényleg olyan értékes, de az enyém csak akkor lehetne, ha nem
én  lennék,  hanem  ő.  Ezt az én életemet, jelenlegi állapotomat, nem lehet
elvenni  tőlem,  nem  lehet  benne korlátozni engem. Meg lehet változtatni a
környezetemet, véget lehet vetni az életemnek, az igaz.

   De  olyan,  hogy  ne a saját életemet éljem, nem létezik. No ez a mértani
hely  stabilitása,  erről  mondom  az  önszeretet  elméletében azt, hogy jó.
Ellenkező  esetben  körbeépítem véleményekkel, helyzetekkel, megengedhetőnek
illetve  elfogadhatatlannak  tartott  dolgokkal,  környezetemről kialakított
képekkel  és  velük  szembeni  elvárásokkal.  Ugyanakkor én is - mint sajnos
környezetem  tagjai  is - változom, ráadásul egyéniségem védelmében időnként
fellázadok  a rám húzott skatulyákkal szemben - ahogy mások is megteszik ezt
az énáltalam kiosztott szerepek ellen.

   Ebből   a   feszültségektől  terhes  rendszerből  következik  egy  komoly
probléma: a másik ember független egyéniségként való elfogadása. Egyrészt ha
ismerem  saját  szabadságvágyamat,  akkor  kénytelen  vagyok megértő lenni a
másik  fél  erre való törekvését, ami ugyanakkor értékrendemet háborgatja. A
végeredmény  mindenképpen  feszült,  de  jó  esetben kölcsönösen elfogadható
patthelyzet. Tudatában vagyunk annak, hogy értékrendünk különbözősége éppen
egyéniségünk  alapja  (a  "sablon-emberi"  lét  heves  ellenérzést vált ki a
nyugati  gondolkodású  emberből),  azonban  nem tudunk mit kezdeni közvetlen
környezetünk  azon  tagjaival,  akikkel  értékrendünk  miatt  összeütközésbe
kerültünk.

   Hát ez a bajom ezzel a rendszerrel: érzésem szerint saját eszközeivel nem
feloldható  ellentmondásokat  tartalmaz.  Na  meg  persze  az, amiről meg is
feledkeztem   volna,  ha  nem  írom  ide  magamnak  éppen  ezért:  az,  hogy
felállítottam  magamnak  egy  tudatos  értékrendet, még nem garantálja, hogy
annak  megfelelően  cselekszem. Mitől vagyok ilyen marha biztos benne? Ha az
emberi  cselekedetek  eredőjét  nézem,  akkor vagy tudatos értékrendként azt
fogalmaztuk  meg,  hogy  trágyadombbá  változtatjuk  a Földet, és változatos
módszerekkel  gyilkoljuk  bele  fajtársainkat  -  és akkor ennek megfelelően
cselekedtünk  is;  vagy  pedig azt mondom, hogy szép célokat fogalmazunk meg
mindenhol értékrendként, ahol csak lehet (törvények, alapelvek, alkotmányok,
stb.),   aztán  a  dolog  mégsem  úgy  működik.  Ezek  után  kétségbeesetten
változtatgatjuk  a  "jó"  fogalmát  és  a  tudatos  értékrendet  (a ciklikus
történelemfelfogás  köszön  vissza),  társadalmunkon  belül  egyénenként  is
állandóan hadban állunk az aktuális értékszemlélettel. Amikor pedig borul az
értékrend,  jön  egy önértékelési válság, aztán új szereposztásban ugyanaz a
darab jön ismét.

   Nos, ezért lettem kíváncsi arra, hogy megy-e másként.


                                                                          '>>'
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.