'<<' ''EMBER
Azzal, hogy valójában mi az ember, mi a szerepe a világban, úgy érzem,
nem muszáj túlzottan sokat foglalkoznom. Ez inkább valamilyen vallási,
filozófiai eszmefuttás lehetne, szép általános kijelentésekkel az abszolút
bölcsesség birtokában, amin aztán sokat lehetne bunyózni.
Sokkal érdekesebbnek tűnik az a téma, hogy hogyan alkothatok modellt,
amely segít megérteni, miért működöm úgy, ahogy működöm, ezáltal esetleg
irányokat, lehetőségeket mutatna arra, hogyan változtathatnám meg saját
viselkedésemet. De azért, hogy ne maradjon ki ez sem, elmesélem a legszebb
képemet erre a témára.
Létrejött a világ a teremtő részeként, benne, de belső törvényei révén
mégis rajta kívül, valahogy úgy, ahogy a művész kezébe veszi az anyagot,
amellyel dolgozni kíván. Természetesen ő alkotja meg a művet, de az alkotás
során nem tehet azt, amit akar. Inkább megérzéseire hagyatkozik, a benne élő
kép és az anyag törvényei együtt formálják ki az alkotást. És a legszebb az
egészben, amikor a kettő együtt új, más formát alkot. Élővé varázsolódik az
alkotás, nem csupán az alkotó technikai tudása, vagy az anyag tulajdonságai
fejeződnek ki benne, hanem ezek elválaszthatatlanul valami újat teremtenek.
E kis mesém szerint az ember ez a lassan tudatra ébredő anyag. Hogy miért
lassan? Most még elkülönül bennünk a belső tisztaság és erő az anyag
törvényeitől, feszültségekkel terhes, formálódó tömeg, tudatunk inkább
elválasztja egymástól a tiszta belső érzéseket és a hétköznapi életet. A
teljes tudatra ébredés azt takarhatja, amikor megérezzük e kettő
összhangját, és valahol az anyagban önmagára talált teremtő kezd mozgatni
minket. A megközelítés természetesen passzív, mert mi tudatunk belső
törvényeivel együtt az "anyag" vagyunk, amelyet az Erő formál, nem pedig a
folyamat irányítói (nagy divat megmondani az Erőnek, mit is tegyen, legyen
az imádság vagy reiki-kezelés). És az egészben a legszebbnek azt tartom,
amikor az anyagban az alkotó meglátja tükörképét.
Tudatos részévé válik a műnek, ahogy az is neki. Porból gyúrt figurája
szemén keresztül megpillantja saját arcát...
Na most aztán jól elkápráztattam magam eme eszmefuttatással. Hogy volt,
hogy volt!!! Azért lassan a lényegre térek ám...
Szóval kénytelen voltam megállapítani, hogy elég komoly gáz van ezzel a
világgal az előbb elmesélt gyönyörű kép ellenére. A fő okát (vigyázat,
komolynak tűnik, de továbbra is csak személyes vélemény, lehet, hogy
tévedek...) abban látom, hogy nem rendelkezünk olyan modellel, amely valóban
segítene a fejlődésben. Bocs, ez most hülyeség volt, mert rendelkezünk
jópárral, de használni nem tudjuk - ami gyakorlatilag ugyanaz. Szóval vannak
vallásaink, amelyek szerintem igenis jók, de sajna képviselői az
önfejlesztés helyett egymást és a többi vallásban hívőket gyepálják (hogy
miért? Később...). Vannak filozófiáink, amelyek azonban a jelek szerint
szintén nem túl sikeresek. Cserébe lélekgyógyászokkal, mindenhonnan
összeszedett technikákkal, Tv-vel, pótcselekvésekkel és gyógybogyókkal
igyekszünk működésben tartani önmagunkat.
Csak meg ne kelljen kérdezni magunktól, hogy mi értelme is van ennek,
mert akkor újra megborul az egész. Ciki.
Na most miután ezzel annak idején jól fenékbe rúgtam az agyamat (ügyes
vagyok, nem?) arra a következtetésre jutottam, hogy Isteni Igazságok
kutatása helyett inkább azzal foglalkozom, hogy mivel érdemes foglalkoznom
és mivel nem. Innen jön a hit választásának gondolata, az általános helyett
a "számomra jó" fogalmának előtérbe helyezése. Ehhez az kell, hogy igenis
végignézzem alapgondolataimat, (nem vicc,) halálig. Az a régi szamuráj-
felfogás, hogy úgy csukj be magad mögött minden ajtót, hogy nem biztos, hogy
visszajöhetsz még halálod előtt, nagyon sokat segített.
Minden gondolat, ami segít elfogadnom ezt a tételt, és segít "odabent"
úgy cselekednem, hogy képes legyek nyugodt lélekkel "kimenni": jó, a többi
selejt. Ugyanis nekem nincs szerződésem Istennel arra vonatkozólag, hogy
holnap is élni fogok. Ha ezt nem tudom elfogadni, a valóságot tagadom, és ha
egy gondolkodási rendszer nem segít, hanem gátol abban, hogy a
lehetőségekkel szembenézzek, akkor jobb, ha rögtön kidobom. Jó kis
körbejárás volt, nem? (a mesék között lesz egy-két "halálos" is, asszem...
jó vicc, hiszen már megírtam őket.)
Viszont ha kiindulásnak feltételezem, hogy azért szeretném ismerni a
helyemet a világban (ez az egyik alaptétele a gondolkodásomnak), mert ezzel
tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy minek is élek egyáltalán, akkor ez
igen fontos lesz számomra. Namármost (jaj de szép szó!) ha ezt a "helyet"
nem találom meg önmagamban (hiszen nem ismerem önmagamat, és erre sok
segítséget sem kapok), akkor a világban kezdem keresni. Bizonytalansággal
tölt el a tudat, hogy nem tudom, minek vagyok itt, belső bizonyosság
hiányában külső kapcsolatokat keresek - bármilyet. Hiszen mit számít egy
szőrmeállatka, a pontosan öt órakor elfogyasztott 70 fokos tea, a focimeccs
eredménye, stb.? Van, akinek mindent! Lehetek agresszívabb? Mit jelent egy
különböző színes anyagokból összevarrt, farúdra erősített lepedőszerűség?
Igen, sajnálom, még ezt sem kímélem!
Jézusnak számított volna-e a bőrszín vagy az ország, kedves tábori
lelkész uram? Szóval azt, hogy ennyire ragaszkodunk külső dolgokhoz,
ideálokhoz, a világ megismeréséhez, egyetlen dolognak tulajdonítom: nem
ismerjük magunkat, így helyzetünket a világhoz viszonyítva próbáljuk
meghatározni.
Ami, legmélyebb sajnálatomra (annyira mély, hogy majdnem három b-vel
írtam) szerintem eleve kudarcra van ítélve, ugyanis a megismerő rendszerem
gondolataim tükörképe. Ablakon át nézek a világra, de erre az ablakra
felfestettem saját gondolataimat, véleményemet, és sajnos, ahova piros
pontot festettem, ott piros pontot fogok látni, akárhová nézek is. Ha
számomra nincs Isten, akkor meg fogom érteni, hogy hogyan csapnak be téged a
papok, hogy mennyire szükséged van gyermeteg gondolkodásodhoz egy Nagy
Apukára, de én hősies istentagadó leszek, akármit is mondj. Vigyázz, az
ellenkezőjét csak azért nem írom ide, mert lusta vagyok hozzá, kedves
hittérítő!
Na és hogy mi ad nekem ehhez a gondolathoz olyan fene nagy önbizalmat?
Hát az, hogy amikor modellt alkotok, minimálissal szeretem kezdeni. Szeretem
azt a modellt, amely azonos elemekből belső szabályai szerint sokszínűséget
produkál, szemben azzal amikor sok különböző elemet triviális szabályok
szerint kavargatok. Hogy érthetőbb legyen: ha ahhoz, hogy történelmünket és
jelenlegi állapotunkat megmagyarázó modellt alkossak, nem kell más, mint az
Ember nevezetű építőelem, amelynek belső szabályai kihozzák a sokszínűséget,
akkor jó. Ha viszont kell a gonosz ember, a jó ember, a buta ember, a
befolyásolható ember, a tömeg, a fanatikus, stb., ja meg bejönnek a Jó
Lények meg a Gonosz Lények, meg az UFO-k meg az időutazók meg a... na szóval
ez a modell (inkább fantáziadús kasztrendszer) nem ad szinte semmi
perspektívát. Akkor meg minek? Egyszerűen használhatóbbnak tűnt az első, és
ráadásul annyira (szinte rondán) kézenfekvő válaszokat ad a kérdéseimre,
hogy csikorognak bele a fogaskerekeim (mechanikus agyműködés...)
Szóval az emberi történelemnek és a jelenlegi helyzetnek számomra
egyetlen nagy tanulsága van: az ember valós tevékenységét nem az ideáljai és
szándékai határozzák meg, azok csak befolyásolni képesek. Na most akkor vagy
azt tételezem fel, hogy az Ember nevezetű szabályrendszer önmagában mégis
megálló, teljes rendszert alkot, amelynek bizonyos elemeit nem ismerem, de
megismerhetem - vagy pedig azt, hogy az ember nevű rendszert nem csak belső,
hanem külső hatások is állandóan befolyásolják (magyarul: nem lehet meghúzni
a körvonalát, mert átjáróháza a tudatalattinak, a Közös Tudatnak,
angyaloknak, Sátánnak stb.) Be kell vallanom, az első szimpatikusabb, bár
kénytelen vagyok az Ember határát jó messzire kitolni - de ezt sem én teszem
elsőként, hiszen voltak már mások is, akik isteni szikrára hivatkoztak
bennünk. A Teljességgel kapcsolatos gondolataim alapján úgy játszom tovább,
hogy az bennünk él, csak számunkra "részként", az ő számára teljesen.
Magyarul: tudatom, rendszerem belső szabályai húzzák meg azt a határt
ameddig bennem a Teljesség tudatosul. Hogy mi van a másik modellel?
Egy bajom van vele: bezárja önmagát. Semmit nem állapíthatok meg
önmagamról, hiszen gyün a Sátán, aztán már csak Isten segíthet. Á, ez inkább
arra emlékeztet, hogy megtagadom gondolkodásom részeit: nem én voltam, hanem
egy nálam hatalmasabb erő kényszerített, és Isten éppen nem ért rá
megvédeni. Na neeee... Ez nem segít abban, hogy belső erőmre támaszkodva
talpra álljak. Megkockáztatom, hogy Istennek is jobban tetszik az első
hozzáállás (legalábbis a telefonban legutóbb ezt mondta, hihihi.)
Ezért olyan iszonyú fontos a keresztény vallásban a megbocsáttatás
gondolata, ha jól használják. Na tehát be kell ismerjem, szerintem az ember
nem állta meg a történelem próbáját. Illetve teljesen jól viselkedett a
törvényei szerint. Eszembe jutott persze megint egy kép. Megkérdezték egy
autóban ülő embertől, hogy hol van. Ez az ember válaszolhat egyszerűen:
autóban ülök, és elkezdheti megvizsgálni, megtanulni az autó működését,
szerkezetét, kitalálhatja, hogyan is működik. Persze van másik lehetősége
is: azt mondja, hogy nem tudom, de mindjárt körülnézek. Megszerzi a
minimális ismeretet ahhoz, hogy elindítsa az autót, és nekiáll kalandozni -
főként egyesben, vagy ha nem volt mázlista, hátramenetben. Kapcsolgat,
nyúlkál, a kocsi, szegény, hörög és zakatol. Nem ismeri a paramétereket,
legtöbbször falnak ütközve fékez. Eredmény: elég sokat lát meg a világból,
legalábbis eleget ahhoz, hogy tudja, nem lesz képes az egészet feltérképezni
(ezért persze dühös), az autó inkább roncshalmaz, mint ahogy a környezete is
éppen így néz ki - jellemzően minél többet járt egy helyen, annál romosabb,
ami persze enyhén lehangoló.
Ha még azt is feltételezzük, hogy versenyzőnk nincs egyedül a pályán, azt
hiszem, a kép kezd hasonlítani mai világunkhoz. Ja, hogy mi van azokkal,
akik az első kérdésre hülyeséget válaszoltak (autóban)? Nos, körülöttük
csend van, ahova néha boldogan gurul be egy-egy roncs nagyjavításra (persze
csak akkor, ha már majdnem teljesen szétesett, hiszen addig biztos benne,
hogy ő járja a jó utat...), netán tudják, hogyan kell vezetni a járművet
úgy, hogy ne ütközzenek, gyorsan haladjanak és kíméljék a kocsit. Lehet,
hogy tulajdonképpen önző és lusta disznók - csakhogy ha valahova úgy érzik,
hogy el kell jutniuk, gond és rombolás nélkül érnek oda.
Juhúú! Eszembe jut kedvenc barátném megjegyzése: nagyot mondtál, öblíts!
Annyira le vagyok nyűgözve ettől a képtől, hogy ide már nem is írok semmit.
'>>'