'<<' ''ÁLOM
- Elég nehezen jöttem most el hozzád, Mester. Fáradt vagyok, minden
darabkám, úgy tűnik, lázad az ellen a gondolat ellen, hogy engem épít fel.
- Jó a szöveg, de mi a hézag?
- Hát ez. Elfáradtam. Úgy érzem magam, mintha valaki más álmát élném meg.
Be vagyok zárva önmagamba, és nem tetszik ez a hely.
- Az előbb még arról volt szó, hogy a tested nem szeret téged, most meg
kiderül, hogy te nem szereted önmagad?
- Addig már eljutottam, hogy ez a kettő ugyanaz. Most úgy érzem, nem megy
jól semmi. Nem lelem örömömet abban, amit csinálok, inkább igyekszem
"megúszni" a napokat ahelyett, hogy örülnék nekik. Valahogy kezd kialakulni
az az érzés bennem, hogy akár így is élhetnék halálomig, ahogyan most
teszem, és ettől hirtelen nem is tetszik annyira. Jó körülmények között
vagyok, gyakran érzem azt, hogy túl vagyok értékelve sok szempontból, így
aztán mindenféle hülyeséggel büntetem magam. Valahol itt van a közepe annak,
amit olyan sokszor érzek másokban is: nem tartom értéknek azt, amit saját
(valós vagy vélt - egyre megy) értékeimmel teremtek. Lassan megvan minden,
amit szerettem volna birtokolni, és keveset jelent a lehetőség, hogy sok
minden mást is megszerezhetek. Sőt inkább az az érzésem, hogy körülfognak a
dolgok, amikkel megtámogatom magam. Mint a bibliai példabeszédben, amikor a
szolgáknak uruk odaadja pénzét, hogy viseljék gondját, amíg távol van - úgy
érzem magam, mint az utolsó szolga. Elástam ajándékát, meg magamnak vettem
belőle dolgokat, és ennek nem örülök. Szeretném megtalálni a rám bízott
értéket, és megfelelően használni azt, mert ha birtokomban van is most egy
kis darabja, nem csinálok vele mást, mint aprópénzre váltom. Vannak
barátaim, szüleim, rokonaim, akik aggódnak értem, szeretnék, ha jól menne
sorom, de ez nekem nem elég. Úgy gondolom, kipróbáltam, nem kellett sokat
gondolkodnom, ha úgy éreztem, hogy szükségem van valamire, de úgy látom, ez
nem jó célnak. Egyre erősebb feszültség van bennem, valódi ok nélkül - vagy
helyesebben valódi okkal, ürügy nélkül. Furcsa kép jutott eszembe erről az
egész nyavalygásról. Olyan, mintha egy kicsi, zsúfolt szobában töprengenék
valamilyen kérdés megoldásán, majd amikor elfáradtam, kimegyek pár percre a
hűvös éjszakai levegőre. Mindkettő szükséges ahhoz, hogy gondolataimban
megjelenhessen a megoldás. Hiszen itt van a félelem attól, hogy terhére
leszek valakinek, valakiknek - de mellette ott van az is, hogy egyik legfőbb
vágyam, hogy minimálisak legyenek az igényeim. Ennek legjobb segítője az, ha
nem érezhetem sosem, hogy valamit megérdemlek, megdolgoztam érte, mivel
különös hajlamom van az önkényeztetésre.
- Ingoványos talajon jársz, igaz?
- Aha, a "hétköznapokban" sem érzem magam különösebben stabilnak, az
"elvontabb világban" pedig igencsak kezdőnek számítok, meglehetősen kevés
önuralommal...
- Gratulálok.
- Bocsánat, tudom, hogy nem ez a legjobb módja a dolgok felfogásának.
Legalábbis... A fene egye meg! Már megint ugyanazok a gyerekes marhaságok!
Nem, ez sem helyes így... Szinte zavaró ez a beszélgetés a fejemben, aminek
a végeredménye az, hogy nem minősíthetek semmit, mert fejlődésem egyetlen
útja saját teljességem elfogadása... Na jó, miről is beszélgetünk?
- Semmiről, fiam. Ezt már nem lehet folytatni, azt hiszem, te is érzed,
hogy befejezted ezt a szakaszt. Tudod, hogy mi az a kérdés, ami körül
toporogsz, tudod, hogy mi az utad, tudod, hogy mi tart vissza. Nincs értelme
annak, hogy tovább elemezd. Menj, és tedd a dolgod, lépj, ha megérzed a
pillanatot.
- Hűvös ez a dolog, mester, mint a kard pengéje. Persze eleget
filozofáltam már rajta, ideje, hogy érezzem is egy kicsit, nem igaz?
- De. És most eredj. Csak akkor gyere vissza, amikor lesz mit mutatnod
nekem.
- ... Most egy kicsit megijedtem, mester. Azok a dolgok, amiket eddig a
távoli jövőbe helyeztem, hirtelen nagyon közel kerültek hozzám.
Beszélgetések, döntések, talán indulatok... Ha becsukom ezt az ajtót, nem
nézek vissza, és nem léphetek át rajta addig, amíg nem tudok a szemedbe
nézni, hiszen megfogalmaztam, hogy megvan bennem az erő, hogy tudom, mit
teszek, hát nem kérhetek tőled biztatást, nem mesélhetek el neked semmi
többet. De az ördögbe is! Nem ülhetek ebben a szobában életem végéig, ugye?
Azt hiszem ezt a kegyetlenséget is csak megköszönhetem neked, mester.
Mennyivel más így, mint a világ megalkuvást bátorító, a "kicsi rossz"
elfogadására biztató környezete. Hiszen arról is túl sokat papoltam már,
hogy az az igazi, amikor a mérleg egyik serpenyőjébe bele tudok állni, a
másikban pedig nincs semmi... Ég áldjon, Mester. Nem tudom, mennyi idő múlva
lesz az, amikor ismét belépek ezen az ajtón, de amikor megteszem, szabad
leszek. Köszönöm neked, hogy...
- Mit? Hiszen csak hallgattalak. Végignéztem, ahogy bölcsnek, ravasznak
tartott kérdéseimmel tisztogattad, köszörülted magad, míg eljutottál a
töréspontig. A penge éles, a további csiszolás csak ártana neki. Emeld fel a
fejed, és használd végre a kardot.
Atyaisten, mit mondtam, mit teszek most? - töprengett a fiú, miközben
kifelé ballagott a szobából. Lassan csukta be az ajtót, visszabámult a
szűkülő résen át a mesterre, aki ismét teljesen időtlen, néma
mozdulatlanságba süllyedt. Szinte irigyelte őt, pedig tudta, ha most kellene
távoznia, korainak érezné. Vajon mi mindent tehetett meg az öreg, miken
mehetett keresztül? - Lehet, hogy semmin, ő volt a mosolygós trafikos bácsi
a sarkon. Nem mindenkinek lehetett úgy mestere, mint most nekem... Lassan
ballagott lefelé a lépcsőn, maga mögött hagyva az öreget, az épületet, az
utcákat... mindent...
'>>'