'<<' ''FÉLELEM
Mester, visszajöttem hozzád. Nem tettem meg semmit abból, amit úgymond
határoznom kellett volna. Nem is beszélgetni jöttem, csak beszélni. Nem
kívánom, hogy most segíts nekem. Olyan ponthoz érkeztem a gondolataimban,
amit meg kell osztanom veled, és kész. Úgy érzem, kitisztult bennem az, ami
miatt képtelen vagyok szembenézni önmagammal: félelmek kis csokrát
gyűjtöttem össze neked.
Félek attól, hogy mindaz, amit gondolok, önmagában logikus rendszert
alkot ugyan, de hamis alapon nyugszik. Magamból indultam ki, önmagamból
általánosítottam, és vontam le következtetéseket az EMBERRE vonatkozóan,
gondosan elkerülve a kérdést: mindazok után, amiket átéltem, ember vagyok-e
még egyáltalán. Iszonyú távolságot érzek önmagam és mások között, és ezt
hála istennek nem valami felsőbbrendűség, inkább zavar táplálja: vajon én
csapom be önmagam, amikor azt hiszem, emberi vagyok? Sokat bohóckodok,
miközben tudom, ez csak pótcselekvés. Sokszor beszélgetek másokkal, akik azt
mondják, szép dolgokat mondok. Bűnt követek el vajon, amikor elrejtem azt a
feszültséget, ami szép meséim hátterében lapul?
Most nagyon erősen él bennem egy közeli emlék: elkövettem a számomra
legborzasztóbb dolgot, amit még felelősségre vonás nélkül megtehettem. Az
emberek után a macskákat szeretem a legjobban, és mégis meg tudtam ölni egy
kismacskát. Nagyon beteg volt már hetek óta, és késő este haldokolni
kezdett. Egyre kevesebb kontrollal, kifeszített lábakkal hátrált valami
elől, borzasztóan nyüszítve. Eldöntöttük, hogy másnap elaltatjuk, de akkor
végig kellett volna szenvednie az éjszakát. Abban a pillanatban éreztem,
hogy el tudom pusztítani - és megtettem.
Lehet, hogy ez akár túlzott lelkizésnek tűnik, de számomra nincs már
bizonyosság arra, hogy nem vagyok veszélyes másokra.
Túl sokszor hallom azt is, hogy nem vagyok emberi. Lehet, hogy egész utam
csak egy furcsa, törött játékszerré változtatott, félek a fájdalomtól, amit
cserepeim a köztük játszónak okozhatnak. Belső mérlegem nem pozitív - bár
nem is negatív, mert akarom, hogy úgy érezzem, jó, hogy létezem. És remélem,
lesz valaki (valami), aki kíméletesen, gyorsan pusztít el, ha ártanék.
Ha tényleg nem jó irány, amit járok, akkor mindez, amit leírtam, egy
rakás szemét csupán. És éppen ezért kell most ezt is ideírnom: nincs több
mézesmadzag. Ráadásul hiszek eléggé a gondolatok erejében ahhoz, hogy úgy
érezzem, pusztítás és önpusztítás között lebegek valahol félúton, valaminek
rövidesen változnia kell, hogy megérhessem azt, amikor ezt az egészet valaki
végre(?) elolvassa. Persze nem tudom, akarom-e, mélységesen megértem azokat,
akik valaha az íróasztalfiókjuknak írták műveiket, verseiket. Félek attól,
mi lesz akkor, ha kiadják. Tetszeni fog, vagy haragudnak majd rám?
Egyszerűen hülyének néznek vagy kikiáltanak valami izének? Kiforgatják,
támadják-e majd a szavakat, amiket ideejtek? Veszélyesnek tartják esetleg?
Egy történet motoszkál bennem egy ideje.
Az egyik uralkodó tudomására jutott, hogy államában tartózkodik egy híres
szerzetes, meghívta hát palotájába. Mielőtt azonban elbeszélgetett volna
vele, úgy döntött, próbára teszi őt. Amikor a kis szerzetes a trónterembe
lépett, amely telis-tele volt értékekkel, boldog és boldogtalan emberekkel,
valós és hamis szépséggel, zenével, tánccal, az ajtónálló egy vízzel
színültig töltött csészét adott a kezébe, amit a termet keresztül az
uralkodóhoz kellett vinnie. Tudta, ha egyetlen cseppje is kilöttyen,
kivégzik.
Most is, mint mindig, megnyugtat ez a történet.
Nem kell válasz, általában amikor valaki biztatni akar, jó, ha felkészül
egy kemény visszavágásra. Én nézek a tükörbe, egyedül én ítélhetek magam
felett. Ez is humoros. Miért olyan fontos nekem, hogy úgy érezzem, nem
szorulok másokra - amikor pedig felborít, ha valaki nem ért meg, ha valakit
bántok? Emberi kapcsolatokat elemezgetek, közben bennem totális a
zűrzavar... persze így aztán magamba kell csak néznem, hogy megint sokat
tanuljak a saját hülyeségemből. Na ja, csak éppen ez veszíti el értelmét
akkor, ha nem vagyok emberi...
Ez már megint farkába harapó kígyó, körbe-körbe járok, hogy elkerüljek
egy másik félelmet: a társ félelmét. Ha elrejtem előle nyavalygásomat,
hazudok - de miért idegesítenék valakit - akinek a legjobban szeretnék
segíteni - azzal, hogy újra meg újra hülyeségekbe zavarom magam. Á, neked
volt igazad, Mester. Ez az egész gondolatmenet már ötször lefutott dolog -
viszont még egyszer már ezt sem írhatom le, akármennyire idegesít. Azt
hiszem, ez... haha! Ez a legnagyobb kunszt a partnerkapcsolatban! Nem tudod
azt hazudni társadnak, hogy jól vagy, viszont az ő védelmében még több erőt
tudsz gyűjteni saját problémáid megoldásához. Persze ugyanez a legzavaróbb
tulajdonsága is ennek a közelségnek...
'>>'