'<<' ''ÚT FELFELÉ
- Mester, most akkor arról van szó, hogy többek vagyunk, mint amennyit
pillanatnyilag tudunk magunkról, tehát nem is érdemes határt szabni önmagunk
előtt? Ha vannak határok, akkor elérjük őket, rajtuk túl pedig egyszerűen
nem mozdít semmi...
- Ez most megint kérdés? Tedd fel magadnak.
- Na jó, szóval úgy döntöttem, hogy érdemes hinnem saját fejlődésem
lehetőségében, és erre ezt a modellt találom a lehető legjobbnak.
- Ha neked ez így megfelel... Következtetések?
- Ezek szerint egy állandóan jelen levő erőforrásra támaszkodhatok. Ez az
erő időtlen, mindenben jelen levő valami. Ha akarom, személynek is
felfoghatom, de ez csak arra jó, hogy nekem megkönnyítheti a vele való
kapcsolattartást, elfogadhatom segítségét.
- És mi lesz Isten személyiségével?
- Vajon meg tudok fogalmazni bármilyen állítást egy olyan lény
személyiségéről, gondolatairól, aki mindenben jelen van? Aki számára nem
létezik idő? Feltétlenül szükséges ezzel foglalkoznom, amikor mindennapi
életem problémáival küzdök? Vagy talán éppen az teszi olyan vonzóvá ezeket a
spekulációkat, hogy messze semmi közük nincsen ahhoz, hogy miként
viselkedtem tegnap a szomszédommal? Az inkvizíció sem Jézus felebaráti
szeretetével kapcsolatban volt képes embereket ölni, hanem Isten
személyiségének, az ő feltételezett akarata ürügyén. Miért nem tanultunk
ebből máig semmit?
- Hűha, de belenyúltam valamibe! Fékezz, fiam. A kérdés nagyon sok embert
nagyon mélyen érint, s téged már megint az érzelem vezet...
- Jó, jó. Tudom, a kérdés: miért?... Hiszem, hogy a vallási tanítások
képesek az embert EMBERré formálni, azonban ez az átalakulás az önvizsgálat,
saját hibáink feltárása, azok újbóli, fájdalmas átélése, másokban való
elfogadása, a segítséghez elengedhetetlen kíméletlen őszinteség önmagunkkal
szemben, kitárulkozás, elvárások nélküli adás "de jól belejöttem" útja. Ez a
dolog lényege szerintem. Törést érzek ez és a "vallásosság" között. Mintha
valaki egy űrruhát öltene magára, ami tökéletesen megvédené őt, ha tudná
használni, de mindenhol nyitva van, felesleges fityegők lógnak rajta,
amelyek használhatatlanná teszik, mindenféle csövecskékkel buzgó csoportok
egymáshoz kötik vele magukat, és boldogan magyarázzák egymásnak, hogy
mennyire jó most. Persze, a melegben, levegőben valóban sértetlenek is
maradnak benne, nem fáj, ha nekimennek valaminek. "Sokan vannak a
meghívottak, de kevesen a választottak"? Ha véletlenül valamelyikük az űrbe
téved, egyszerre megérzi a kegyetlen hideget, levegőnélküliséget - és
elnevezi azt Gonosznak. Saját ügyetlenségét aztán Istenére testálja, azt
állítja, hogy egyenrangúként harcol benne a Gonosszal. Pedig a teljes
biztonság lehetőségét ott hordja magán, fennen mutogatja, csak használni nem
tudja.
- Már megint túl sok. Mi bánt?
- Azt hiszem, tulajdonképpen félek. Félek attól, hogy megbántok
embereket, félek attól, hogy egy ingatag egyensúlyi helyzetet felborítok,
hogy haragudni fognak rám. Nem tudom, elhiszi-e nekem valaki, hogy nem
akarom meggyőzni, eltántorítani a hitétől akkor, amikor azt mondom, a másiké
is jó. Mintha el akarnám venni valakitől az abszolút bizonyosságot, amikor
azt mondom neki: ugyan Te is ettél a Tudás fájáról, és még mindig nem érzed
gyümölcsének keserű ízét? Mint részeg ugrasz társad torkának, hogy
bebizonyítsd, neked van igazad, pedig lehet, hogy neki is, csak másként
mondja. Ráadásul biztos vagy abban, hogy neki is jó az, amit csinálsz, csak
a kis vaksi nem látja. Tetteit, tisztaságát figyeld, üdvösségét bízd
Istenre. Szabad ilyet mondanom?
- Kimondtad, nem?
- Igen. És el is akarom venni a bizonyosságot, a merevséget, ami...
- Na. Már megint meg tetszik váltani a világot?
- Igaz. Felejtsük el. Maradjunk a fejlődésnél és a következtetéseknél.
Ezek szerint "felülről" állandóan segítem önmagamat a fejlődésben, viszont
ellenőrzésem alatt az "alsó" szint, jelen tudatállapotom van. Nagyon
idézőjeles a besorolás, mert az alsónak nevezett szint a fizikai létben
megjelenő forma. Nélküle ugyanúgy nincs ember, mint a felső szint nélkül.
Mit érdemes tennem hát? Nos, kitalálni a felsőbb szándékot azt hiszem, nincs
sok értelme. A felsőt úgy határoztam meg, hogy több, idő feletti, meg
hasonlók. Na most akkor elkezdjem egy zsebszámológéppel modellezni,
kiszámítani annak a számítógépnek a működését, amelyen dolgozom? Az ötlet
nem rossz, egyszerűen csak halva született. Egy gombnyomás alatt nő
mérhetetlenné a hátrányom. Ugyanakkor ha csendesen figyelem a Nagy
működését, tulajdonképpen "használom", megtalálom azokat a részfeladatokat,
amelyeket a zsebszámológépemmel meg kell oldanom - ezeket a nagy géppel nem
tudom megoldani. Ugyanakkor kis gépem a naggyal összekapcsolható, a nagy
tudja fejleszteni a kicsi működését - ha hagyom, hogy közvetlenül,
beavatkozásom nélkül működjenek együtt.
- Elvont. Kicsit ha konkrétabban fogalmaznál...
- Nos, hétköznapi életem során nem érdemes Isten konkrét óhaját
felfedeznem minden lépésem mögött - pláne nem csinálni magamnak valamiféle
küldetéstudatot. Elég, ha fenntartom a kapcsolatot Vele, érzem figyelmét és
segítő erejét, igyekszem tisztán cselekedni és őszintén vállalni tetteimet.
- Gyakorlatok?
- Úgy cselekedni, szólni, de akár gondolkodni is, hogy azt bárki előtt
vállalni tudd. Néha jobban járok, ha nem valami jóságos és megértő Istennek
vallom be ezeket, hanem arra gondolok, hogy gondolataimat az is láthassa,
akire éppen gondolok, szavaimat hallja, akiről szólnak, tetteimről tudjon
mindaz, akit érint. Azt hiszem, ennél keményebb eszközt nem tudok most
kitalálni, de úgy érzem, jó hatással van rám.
- Ez a kapcsolat alulról felfelé. És mi van a felülről lefelé iránnyal?
- Módszer: hagyni a történést. A jógában, keleti harcművészetekben sok
szó esik arról, hogy a mester számára saját cselekvése is csak történés, a
légzés "csak úgy történik" a gyakorlat során, és így tovább. A
legszimpatikusabb megoldásnak az tűnik, hogy tudatosan mellélövök a célnak.
Amikor mozgástechnikát gyakorolok, az a legjobb, ha gondolataimra figyelek,
elcsendesítem őket vagy játszom velük, a lényeg, hogy rugalmasak,
folyékonyak legyenek. Ilyenkor a mozgás letisztul, és néha megérzem a
mögötte mozduló Erőt is. A gondolkodás fordított irány, ilyenkor mondjuk
madarak énekét hallgatom, vagy futok, vagy valamilyen légzéstechnikára,
mozdulatra figyelek. A tudat lecsendesedik, képek, ötletek jelennek meg
benne, történetek futnak végig rajta. Megfigyeltem, hogy gondolkodni
rendkívül jól tudtok utcasöprés, mosogatás közben. Félálomból vagy a
fürdőszobából ugraszt ki egy jó gondolat. Bevásárlás közben kezdek el
vigyorogni egy következtetésen, ami addig nem esett le nekem. Ja, és
figyelni, figyelni, figyelni. Jelen lenni minden pillanatában az életnek.
Nem holnappal vagy tegnappal bajlódni, hanem madarakat, macskát, arcokat,
tárgyakat, mozgásokat minél teljesebben befogadni tudatunkba. Hopp, ez már
megint technika: a tudatban megjelenő világ-modell hangolása valós
környezetünkhöz.
- Ügyes, ügyes.
'>>'