'<<' ''VISSZACSATOLÁS
- Mester, nem hagyott nyugodni a tegnapi gondolatmenet. Miért van az,
hogy nem tudunk megszabadulni az erőszaktól? Hogy egyre mélyebben ivódik
belénk, hiába beszélünk fejlődésről, belül egyre sötétebbek vagyunk?
- Lassíts, lassíts. Túl erős érzelmekkel vizsgálod a kérdést. Félsz. Így
nem tudod alkalmazni gondolkodási alapelveidet, módszereidet.
- De hiszen amikor körülnézek a világban, csak a kilátástalanság jut
eszembe. Amit a mai gyermekek átélnek, mintha velük itatnánk meg az emberi
fantázia legelfajzottabb mocskát, aztán csodálkozunk, hogy nem jólneveltek
többé. Halálon és erőszakon nevelkednek. Rajzfilmek, amikben a lehető
legagyafúrtabb módon ölik egymást a szereplők. És nem lehet elzárni előlük a
krimit, amit apu néz (ha nem horrort vagy pornót), amit a lehető
legtökéletesebb trükkökkel tesznek élethűvé. Egyszer egy kislány (miután
látta, hogy tudok vele gyerekként játszani) megkérdezte, hogy tényleg igaz-e
minden, ami a Híradóban van (lelőtte, megerőszakolta,...). Talán hatéves
volt, de már félt a világtól és testvéreitől, akik már "asszimilálódtak".
Hát mi ez? A legborzalmasabb kísérlet, amit valaha ember emberen
végrehajtott!
- Ismét állj meg.
- ...Jó. Kezdem érteni. Még a kérdés és a válasz is másodlagos. Az első
lépés a nyugalom. De ez olyan szenvtelennek, közönyösnek tűnik. Ne zavarjon,
ha szörnyűséget látok?
- Zavarhat, sőt zavarni is fog, hiszen érző ember vagy. Viszont addig
tudnod kell, hogy gondolkodásod nem vezet teljes eredményre. A válasz
törvényszerűen hűvös, mert...
- Mert magába kell, hogy foglalja nem csak az eseményt, hanem annak
használhatóságát és az én erős érzelmi reakcióim okát is. Persze. A kérdés,
a helyzet nem más, mint egy külső tárgy, amivel gondolkodásom fájdalmas
pontját megérintem. Ellökhetem vagy enyhíthetem a fájdalmat, hogy
hozzászokjam, nem tudom azt mondani, hogy nem fáj. Viszont ha gondolkodni
kezdek rajta, akkor le kell... jobb, ha lehiggadok előtte. A gondolkodás
szike, amellyel nem vághatom ki magamból azt a bizonyos külső dolgot, nem
vagdalkozhatok vele másokon, pláne nem az egész világon. Viszont
megkereshetem vele magamban a fájdalom okát, kiemelhetem a sérült részt,
megszüntethetem hibás működését. Hiszem, hogy az ember, így gondolkodása is
tökéletes, önmagát karbantartó rendszer, ha valami külső hatás megzavarja
működését, akkor annak oka belül keresendő. Vagy ha nem is, a világmegváltás
megtervezése már régen nem foglalkoztat. Indulattól remegő kézzel pedig nem
célszerű önmagamat kaszabolni, különösen akkor, ha lehetséges, hogy a
beavatkozás pillanatnyilag nagyobb fájdalmat okoz, mint a megszüntetendő.
- Látom, lecsendesedtél. Jöhet a kérdés. Miért?
- Azt hiszem, az ok az előző válaszban már részben benne van. Az ember,
mialatt "társadalmi lénnyé" formálódik, kényszerűen felad sok mindent igazi
EMBERI mivoltából. Ezzel azonban az ahhoz tartozó nyugalmat, így a
legfontosabb kérdések megválaszolásának képességét is leteszi. Ha valahol
fal vagy séma van a tudatunkban, minél erősebb, annál valószínűbb, hogy
fájdalom van mögötte. Gondolkodási rendszerünk viszont önjavító módon
működik, tehát ha feszültségszintje lecsökken, mert nem kell azonnal
megcsinálni valamit, akkor természete szerint ostromolni kezdi belső falait.
Ez ellen lehet védekezni tudatos letompítással. Ugyan miért járnak
rendszeresen kocsmába, miért szednek kábítószereket emberek - ha most
feladjuk azt a mesét, hogy ők söpredék, akik nem élnek vele, azok meg hősök.
Ők ugyanazt a lényt testesítik meg, mint én magam, s csak örülhetek, hogy
nem szedtem össze annyi törést, hogy egy legyek közülük. Ugyanakkor törései
révén bizonyos szempontból érzékenyebb, megértőbb, értékesebb emberré is
lett, mint amilyen én vagyok. Ha lehetőségem van rá, hát az a minimum, hogy
segítek neki kilábalni, és nem félek attól, hogy majd egyszer azon kell
kapnom magam, hogy felnézek rá. Na. Elkalandoztam.
- Sebaj, fiam, ez is megér egy misét...
- Ja. A másik véglet pedig, hogy fenntartjuk agyunk feszültségszintjét, a
"tudatalattiba" injekciózva valami kábítószert, hogy ne foglalkozzunk saját
belső kérdéseinkkel. Ennek jó módja az őrült sportok, vad zene, fények,
őrjöngő tánc - de ne aggódjatok, kedves felnőttek, a TV is. Ja, meg a
számítógépes játékok. Nagyapáink még keresték a mozivászon mögött az
embereket - mi persze már okosak vagyunk, és tudjuk, hogy az egész csak
játék. De vajon az egész agyunk is tudja? Természetesen NEM, hiszen akkor
nem is néznénk semmilyen filmet. Nekünk azonban az a belső tudati,
hormonális reakció kell, amit a dolog kivált. Jóleső izgalom, az erőszak
levezetése, mondjuk, pedig valójában az életbenmaradásunkért felelős
rendszert hozzuk végletes helyzetekbe, máskor érzelmeinket feszítjük össze-
vissza. Mintha egy zongorát talicskának használnánk és a kijövő hangokat
zenének neveznénk. A végeredmény teljesen független az aktustól: az, hogy
tudatunk magasabb feszültségi szintre kerül, így elfedődnek valós
problémáink. Na persze használhatunk más módszereket is, sajnálhatjuk is
magunkat, vagy lehetünk munkamániások - ez ráadásul a társadalom részéről
támogatott pótcselekvés, bár a közvetlen környezetnek (beleértve önmagunkat
is) hosszú távon igen káros. A probléma csak az, hogy minél több energiát
pumpálok egy rendszerbe, az annál instabilabb lesz - hacsak nem érte el a
tökéletes nyugalom állapotát, amikor mindegy, hogy mi és mennyi robog át
rajta. Azt hiszem, ezt én nem mondhatom el magamról, tehát az "elfogyasztott
tudatizgató szerek" növelik a valószínűségét jelenlegi belső egyensúlyom
felborulásának. Jé, ezért ülök néha fél napokat a TV előtt (ismét törés, ez
megint csak most jutott eszembe), pedig nem is érdekel, ami benne van. És
mivel nő a belső feszültség, nő az éhség az erősebb tudatbuherálásra,
izgalmasabb (vagy érzelmesebb) filmek kellenek, jobb trükkök, nagyobb
mennyiség. Ez persze nem az egyik napról a másikra történik, de ha a
filmipar fejlődését nézem, igencsak jellemzőnek tűnik. Például micsoda bunyó
volt az első filmre vett csók körül, ma pedig az "igényes" mozifilm sem igen
bírja ki ágyikó nélkül.
- Közeledsz a kérdés szívéhez. Miért zavar ez téged?
- Mert utálom, ha egy kísérlet olyan fázisánál lépek be a laborba, amikor
már nem lehet tudni, hogy megfordítható-e. Próbáljam-e leállítani a
reakciót, szaladjak a kémcsövekhez, vagy inkább a berendezésből mentsem, ami
menthető, esetleg csak fussak, amerre látok, hátha megúszom a robbanást, ami
jelenlegi tudásom szerint a kísérlet végeredménye.
- Nos?
- Jó. Az utálattal nem megyek semmire, nem változtat semmit. Az eredmény
sem tőlem függ, hiszen mi vagyok én ebben az óriási laborban? Csak egy újabb
anyagcsepp a kémcsőben, bár dönthetek irányomról. Nem választhatom meg az
eredményt sem, csak a szándékot. Igen, azt hiszem mégiscsak a kémcsövekhez
szaladnék - vagy a másik példa szerint beleugranék. Ha tényleg tenni akarok
valamit az egészért, nem érdekelhet, hogy mekkora az esélyem a
felrobbanásra, milyen reakció alakul ki körülöttem. Egyvalami számít: akármi
történjék is, hinni és tenni azért, hogy megússzuk - amíg csak élek.
- Félsz, ugye?
- Igen. Félek attól, hogy mi van, ha az egész csak az én rémálmom. Ha
nincs egyéb baj a világgal, csak az, hogy teljesen lökött vagyok és -
köszönhetően törésekkel teli gondolkodásomnak - sötét képet festek róla
magamnak, és ráadásul el is hiszem. Hogy túl bölcsnek képzelem magam, pedig
nem vagyok más, mint egy unalmasan tudálékos, élhetetlen izé. De talán
jobban félek attól, hogy a rémálom valóság. Hogy tényleg szükség van arra,
amit itt és most gondolok. Ez tulajdonképpen egy jó dolog, hiszen akkora
zavart látok, amivel szemben nevetséges az én erőm, így saját egyensúlyom
alapfeltétele, hogy higgyek a többi emberben, a bennük levő tisztaságban és
erőben, ami talán elfújja az én félelmeimet is. Ugyanakkor azt hiszem, sok
fájdalmat kell átélni mindenkinek ahhoz, hogy megtisztulhasson, és én most
drukkoljak annak, hogy mások szenvedjenek? Van-e jogom másoknak olyan
kérdéseket feltenni, amelyek nekem is fájdalmat okoznak?
- Kérdezed?
- Jó. Nem kérdés, hiszen ha felteszem, szükség van rá, ez nem jog
kérdése. Ha jön az idő, lépni kell.
- ?
- Na jó, érdemes.
- Mi is a különbség?
- Ha valamire azt mondom, hogy "kell", hangot adtam belső ellenállásomnak
is, tudom, hogy szükséges az a valami, de benne van a muszájság, saját
tehetetlenségem vagy ellenszenvem. Ha valamit "érdemes" megtennem, az
mindjárt más. Csak persze a "kell" mögött nem ücsörög olyan kényszerítő
erővel az, hogy akkor ugyan miért nem csinálod?
- Mondj még hasonlót.
- "Próbálom". Ha ezt mondom valamire, ezzel kifejezem azt, hogy nem
lustaság miatt tartok ott, ahol vagyok, hanem a feltételek túlzottan
nehezek. Védem magam attól az érzéstől, hogy összeroskadtam, ez nekem nem
megy. Pedig nem teszek mást, mint ezer kicsit botlok egyetlen elesés
helyett, amiből tanulhatnék is. Ha valamit próbálok, rögtön félgőzzel
teszem, pedig régi mondás, hogy azon a fránya szakadékon sem lehet
átlendülni két kicsi ugrással. Aha, megvan. Önértékelés. Ha önmagam értékét
aszerint számítom, hogy sikerül-e valami, ha akarom, akkor rögtön
próbálkozni kezdek, hogy nagyon ne fájjon a sikertelenség. Ha tudok
veszteni, mégpedig egy olyan küzdelemben, amibe mindent beleadtam, akkor
tudok "tenni" is, nem csak próbálkozni - de ehhez az kell, hogy én magam a
küzdelem felett álljak, ne ragaszkodjam a végkifejlethez. Ezért fáj hát
annyira az előző kérdés! Úgy érzem, csak próbálkozom saját utammal, nem
"teszem". Az ember saját belső útjával is így lenne? Még azon sem érdemes
célt tűznie maga elé, mert utána már csak próbálkozni tud... Hajaj.
- Ejha. Tyuhaj. Salala.
- Ne piszkálj már. Ez is pontot érő válasz volt, csak még nem emésztettem
meg.
- Még, még. Mondj még kulcsszavakat.
- Nem.
- Nem?
- Ez is egy kulcsszó. Nem érdekel. Nem zavar. Nem fáj. Nem foglalkozom
vele. Bármikor ez jut eszembe, azt hiszem... érdemes odagondolnom utána:
dehogyisnem! Ráadásul zavar, hogy ott van a fejemben, ezért letakarom,
száműzöm, hogy még váratlanabb legyen újbóli felbukkanása, még kevesebbet
tudjak kezdeni jelenlétének hatásával. Pedig nyilvánvaló: ez a szó negatív.
A tudat cselekszik, aktív, nem lehet úgy irányítani, hogy a végtelen számú
lehetőség közül egyre azt mondom, azt nem. Létesítek magamban egy sötét
foltot, rendben, de irányt még nem jelöltem ki. Bármilyen szándékot,
gondolatot is fogalmazzak meg, az első, amit jó, ha elkerülök, a "nem". Az
is igaz viszont, hogy jóval több kérdést vet fel. Például: nem tagadok meg
semmit - ez így szépen hangzik, pedig elég durva ötlet. Jelentése logikailag
ez lenne: mindent elfogadok. Igaz ez? Hát, nem egészen. Mit is fogadok el,
miért? Mivel vannak gondjaim? (ugye? A "nem tudom elfogadni" helyett)...
- Mára ennyi...
Az öreg hangja elhalkult, egy szempillantás alatt változott előírásszerű
haldoklóvá, magára hagyva a fiút befejezetlen gondolataival. "Sebaj,
befejezem hazafelé menet", gondolta a fiú, "elviszlek magammal." Régen
olvasta valahol, hogy a mesterek gyakran adták azt a feladatot a
tanítványnak, hogy vigyék őket haza a fejükön. Most leesett a húszfillér:
nagyszerű gondolatcsiszoló módszer, akármikor beszélhetsz magaddal, úgy
teheted, hogy Mestered is hallja. Cselekedeteidet megtanulod elfogadni, de
megszűrni is, nem szégyenkezhetsz a tanítód szeme előtt; na és persze a
tudati állapot megfelelő hangolása - talán - valódi telepatikus kapcsolatot
is létesít a Mesterrel. Hogy kipróbálja az egészet, teljes komolysággal
bejelentette a fején ücsörgő alaknak, hogy nagyon elégedett mai
teljesítményével, és hogy egyébiránt igen mókás, ahogy a hajába kapaszkodik
néha. Amikor a következő folyosókanyarban lefejelte a nyitott szekrényajtót,
sokak örömére és okulására harsányan röhögni kezdett...
'>>'