'<<' ''LEHETŐSÉGEK
- Mester, szeretném elmesélni a tegnapi napomat. Képzeld, életemben
először motoroztam, egy kis robogót szelídítettem.
- És sikerült?
- Tulajdonképpen igen, csak egyszer fektettem el szegény szerkentyűt.
- És mi bölcs filozófiai eszmefuttatás jutott róla eszedbe?
- Miből gondolod, hogy ez történt? Egyébként persze így van...
- Nézd, gondolom, hogy néha nagyon finomakat eszel, jólesik egy fürdés
vagy különösen ügyesen vágod le a körmeidet, ezeket azonban nem meséled el.
A motorozás viszont foglalkoztat, találtál benne valami fontosat. Mesélj.
- Csak olyan nehéz elkezdeni. Tényleg, ez mindig így van, mióta
beszélgetünk. Leülök veled szemben, eszembe jut valami, amit meg szeretnék
beszélni, és igyekszem elkezdeni, de olyan suta az első néhány mondat.
- ?
- Tudom, kérdés van benne, válaszoljak is rá. Tehát: miért olyan nehéz
elkezdeni egy beszélgetést? Most az a kép ugrik be, hogy egy tűz körül
táncolni szeretnék valakivel. Szól a zene, megvan a ritmus, itt áll a
partner, ez azonban még kevés. Szükség van arra, hogy legyen valami
kezdőlépés, bevezető mozdulat, ami gyakran sutára sikeredik. Kell valami
elképzelés arról, hogy mit fogok csinálni, de ha megtalálom az összhangot a
partnerrel, akkor utána úgyis a sutba lehet dobni az egészet. Mellesleg
képzeld, Mester, még soha nem táncoltam igazán... Valahogy így van ez nálam
mindennel. Természetes, hogy nem vagyok abban az állapotban a beszélgetés
kezdetén, amit valóban a "beszélgetés állapotának" lehet nevezni. Nincsenek
meg bennem sem a kérdések, sem a válaszok, hiszen hétköznap van a fejemben,
a TV, magnó, történések, feladatok. Indíttatást érzek csupán, nem pedig
célokat. Jó, de ennek így is kell lennie. A magányos elemzés más, akkor
talán nem igyekszem ennyire megfogalmazni dolgokat - így következtetések
mellett el is megyek" Kezdem érezni az irányt... szóval azért van szükség
társakra, a dolgok megbeszélésére, hogy kénytelen legyek kiemelkedni saját
következtetési rendszeremből, átadhatóvá, és így általánossá csiszolni a
gondolatot. Ezért van szükségem a beszélgetésre, az írásra, ezért van
szükség a Mesterre. Olyan kommunikáció, ahol nem lehet elsikkadni a
részletek felett, ahogyan magányos gondolkodás, meditáció vagy ima során
tenném. Gondolkodásomban saját magamra támaszkodok, ezen támaszok egy része
megérzés, másik része logikus következtetés - és szerepelnek benne
személyiségem falai is. Ez utóbbi felismerése, átalakítása megértéssé,
támasszá a legfontosabb feladatom, s ez csak egy "értetlen külső szemlélő"
számára való átalakításkor válik el az előbbiektől. És persze ezért olyan
nehéz őszintén beszélgetni valakivel. Ez a fajta beszélgetés pezsdítő,
csillogó élmény, de kikapcsolódásra van szükségem utána. Barátaimmal is így
vagyok: tudunk masszív témákról beszélgetni, de mintha kerülnénk őket.
Mindig megállapítjuk, hogy ez a beszélgetés nagyon jól esett, gyakran
összeülhetnénk, és valahogy mégsem jön össze.
- Indirekt módszerek? Technikák?
- Igen, azt hiszem itt lépnek be a rendszeres meditációk, harmóniát
teremtő életmód.
- Aminek gyakorlásában ezek szerint nem nagyon jeleskedsz.
- Jó, tudom, ez is kiolvasható a sóhajból és a tekintetből, de azért
egyszer szívesen látnék annyit a világból, mint te, Mester. Persze azt
hiszem, mindenből ugyanazt látjuk, csak bennem kevésbé - na jó, szóval a
jelen állapotomnak megfelelő szinten tudatosul... De most akkor hogy van ez
az egész? Nem hiszek az önkontrollban, önfegyelmezésben, önmagam
legyőzésében.
- Mert?
- Mert ezek negatív fogalmak. Nem eszem húst. Ritkán játszom számítógépes
játékokat. Elég sokat futok. Hősies dolgok ezek? Harcolok magammal. Miért?
Miért kell önnön működési törvényeimet rossznak bélyegeznem, önmagam
ellenségévé lennem ahhoz, hogy fejlődjek?
- Válasz?
- Valahol a lelkünk mélyén győzelemre vágyunk. Nyertesek szeretnénk lenni
az élet harcaiban, ha pedig sok esetben érezzük magunkat vesztesnek, akkor
elgondolkodunk. Nem fogadhatjuk el azt, hogy "én vesztettem", mert félünk
önbizalmunk elvesztésétől. Inkább bűnbakot keresünk. Ó, milyen természetes
dolog, milliónyi történelmi példával. Bűnbakot keresünk a világháborúkra,
felelősségre vonásról beszélünk a volt Jugoszláviában - pedig ennek az
elképzelésnek is van ellenpéldája: az Öböl-háború. Ki ott a bűnbak? Pedig
egyetlen tanulsága van a dolognak: jelenlegi gondolkodási szintünk bármelyik
pillanatban alkalmas bármilyen háborúra, csak ezt humanista eszményeink nem
engedik elismerni. Einstein szenvedélyesen érvelt a hadkötelezettség, mint
az emberi gondolkodás legveszélyesebb, durva meggyalázása ellen. Miket nem
bírt írni azokról, akik képesek egyenruhába öltözve vonulni... Szegény
butuska nem látta át ennek szükségességét. Vagy lehet, hogy nem ő a bibis?
- Hát nem erősséged az egy irányba történő haladás...
- Persze, hogy nem, hiszen "ami fent, az lent", vizsgáld az emberiség
útját és keresd okát az egyénben, vizsgáld az egyént és hasonlítsd a
történelemhez.
- Bravó. De talán térjünk egy kicsit vissza az elhullajtott szálakhoz.
- Igenisuram. A zárójelszabály szerint most az önmagunkkal való harc jön,
első lépcső vissza. Tehát vesztettünk, és ez nem jó nekünk. Ha már meguntuk
a külvilágot okolni minden bajunkért (ez az első lépés, és általában
mindenki átesik rajta), akkor magunkban kezdünk bunyózni. Ha "lelki életet"
is élünk közben, akkor bizony szétszedjük a világot és önmagunkat "jóra" és
"rosszra", csinálunk jóságos Istent és gonosz Sátánt.
- Ezek szerint nem létezik Sátán szerinted?
- Miért, a Mennyeknek nem lehet tékozló fiúja, akit mégiscsak hazavárnak?
De már megint ott tartunk érzésem szerint, hogy hétköznapi életemet,
problémáimat, jelenleg éppen vesztes-tudatomat igyekszem feldolgozni,
helyette azonban egy egész világot teremtek bunyózó kardos angyalokkal, akik
például "ledöfik" egy autó motorját az Isteni Rendelésnek legjobban
megfelelő pillanatban, na meg bűzlő ragyás gonoszokkal, hatalmas kacajokat
eregető Főkrampusszal. Ezt nem én találtam ki, könyvben olvastam, és halál
komoly volt az egész! Mekkora hegyeket képes megmozgatni az emberi fantázia,
csak hogy ne kelljen tudomást vennie arról, hogy nem nyerhet mindig... Na
tehát csinálunk magunknak rossz tulajdonságokat, ezekre kenjük, ha
alulmaradunk, persze rákenjük a Gonoszra jelenlétüket, és mi hősiesen
harcolunk ellenük. Pedig tevékenységünk saját belső törvényeinket tükrözik,
akármilyen címkét ragasztok rá. Elnyomhatom, ha nem tetszik, de lehet, hogy
néha "kitör belőlem a vadállat". Sebaj, ott a Főgonosz, az ő számlájára írom
majd, és teljesen őszintén kérek bocsánatot. Nem teljesen veszélytelen
magatartás ez, hiszen azzal, hogy bejelentettem, hogy harcolok önmagammal,
megteremtettem Dr. Jekyll és Edward Hyde esetét (aranyos történet egy
tudósról, aki saját találmánya segítségével időnként átalakul a benne rejlő
gonosszá, normális napjait pedig ennek takargatásával és az ellene való
küzdelemmel tölti).
- Nincsenek tehát rossz tulajdonságaink?
- Teljes rendszer vagyunk, amely alkalmas a harmonikus működésre, sőt
támogatja az ebben az irányban történő változást. Általános esetben azonban
nem a harmónia jellemzi, így tettei is keltenek diszharmóniát, lehetnek
ártalmasak. Azzal azonban, hogy hadat üzenek ennek a viselkedésnek, nem
jutottam közelebb saját egyensúlyomhoz, sőt megtagadtam, eltakartam önmagam
elől ezt a működésemet (rákentem a Sátánra...). Ez esetben, sajnos, semmi
okom nincs abban reménykedni, hogy megoldottam a helyzetet, legalábbis
tudatos szinten nem segítem azt. Na persze az ellenkező véglet sem rózsás,
eljutni addig, hogy ó, milyen borzalmas szörnyeteg vagyok - ezzel a fejlődés
lehetőségét vonom meg magamtól.
- Megoldás?
- Nem minősíteni saját tetteimet, de teljes egészében vállalni a
következményeket. Nem az fog visszatartani egy cselekedettől, hogy azt
mondom rá, hogy "rossz", sokkal inkább az, hogy felvállaltam a
következményt, tisztában vagyok azzal, hogy fájdalmat okoztam. Természetesen
azonnal megteszek mindent, hogy ezt enyhítsem, de legközelebb hasonló
esetben jó esélyem van rá, hogy ez az emlék tényleg visszatart ama nem
"rossz", de... ja igen! A ... nem kellett volna!... Ez megint egy csodálatos
kifejezés, egy gondolkozást fejlesztő eszköz kulcsa. Amikor egy adott
pillanatban döntök, a "jó" megoldást választom. Valódi indokaim, belső
érveim azok, amik megismerését jócskán megnehezítem, ha egy döntésre azt
mondom, "nem kellett volna". Abban a pillanatban igenis az volt a "jó",
akármi is lett a következmény. Mellesleg ennek fájdalma talán elég erőt ad
ahhoz, hogy a döntésem hátterében meghúzódó indok mögötti fájdalmat
elviseljem, és önmagamat valóban képtelenné tegyem hasonló döntés
meghozatalára.
- Belső harc kivesézve. Mi is következik? Ja, az önkontroll.
- Ó igen. Ilyen típusú fejlődés esetén az ember nem is igazán érti az
önfegyelem fogalmát. Nem dohányzik, persze, mert mi is lenne jó számára
abban, hogy azt az izét szívja és költsön rá. Nem iszik, de miért is tenné,
ha semmit nem ad számára. Ha jól elvan nélküle, esetleg nem eszik húst, de
nem utálja azt, nem lesz rosszul tőle, csupán... nem vonzza a gondolat, hogy
megegye.
- Eddig lelkes voltál. Na és a játékok, a futás? Netán rendszeres
életmód? Ne adj Isten meditáció? Mintha egy kicsit lelassult volna az
iram...
- Igen. Néha játszom, nem is tudom, miért, régebben sokkal kevesebbet
játszottam. Nem bűn, nem hiba ez, csak nem értem, miért tér vissza.
- Nem érted, nem érted. Pont most akarod hülyének tettetni magad? Miért?
- Ravasz, ravasz, két kérdés egyben. Miért van így és miért nem akarok
válaszolni. A válasz jelen pillanatomat keményen befolyásolná, ezért kerülöm
ki - ez teljesen természetes. Távoli hegycsúcsok meghódításán töprengeni
dicső és hősies dolog. Ezen a pár száz méteren izzadva felfelé kapaszkodni
viszont sokkal... póriasabb. Újra a saját úton való haladás avagy
próbálkozás kérdése virít benne. A változástól, ismeretlentől tartok egy
"kicsit". Sok éve nem eszem húst, és nem tudom, miben tesz ez engem mássá,
mint amilyen lehetnék "húsevőként". Nem "szent dolgok", "elvek" késztetnek
erre, hanem egy napon úgy döntöttem. Ma is szeretem a töltött paprikát és a
rántott bordát, csak éppen majdnem tíz éve nem ettem. Egyszerű, pici döntés,
egyetlen pillanat. Meg tudom-e valaha mondani, mi változik meg, ha
megtalálom és megváltoztatom a motivációt, ami ezen a szinten tart engem? Mi
lesz utána? Persze mondvacsinált kérdések, ezekre is itt van a válasz:
mindkettő értelmetlen. Nem fogom tudni a választ, mert egy létezőt egy
elképzelt lehetségessel összehasonlítani nem megy, hogy mi lesz ezután, azt
most sem tudom, teljesen függetlenül bármilyen döntéstől.
- Nos akkor miért?
- Ragaszkodom jelenlegi életkörülményeimhez, érzem, hogy ezek a
beszélgetések egyre inkább kibillentenek abból a gondolati körből, amik
idekötnek, tehát sürgősen visszahúzódok, kicsit mélyebbre saját
csigaházamba.
- Szereted ezeket a körülményeket?
- Jók. Most mit mondjak róluk? Örülök, szerencsésnek tartom magam, hogy
ilyen helyzetben vagyok.
- Tetszik, hogy ragaszkodsz hozzájuk?
- Jaj neee. Nem szeretek ragaszkodni semmihez, úgy érzem, sebezhetővé
tesz. Viszont szeretnék... megbízható lenni, már amennyire ez számomra
egyáltalán lehetséges. Persze ez is csak zavart kelt bennem, aminek
valószínűleg azok sem örülnek, akik szemében megbízható szeretnék lenni.
- Ez talán nem tartana vissza. Félsz valamitől?
- Igen. Attól, hogy fájdalmat okozok eszement viselkedésemmel azoknak,
akik szeretnek. Attól, hogy terhére leszek másoknak. Hogy zavart okozok.
- Állj. Arról volt szó, hogy döntéseid tisztaságára figyelsz csupán és
vállalod a következményeket. Nem arról, hogy elképzelsz valamiféle
következményeket és ezek alapján próbálsz dönteni.
- Persze, ez hülyeség is lenne, hiszen egy esemény annyi mindentől függ,
már a következő tíz másodpercet sem lehetne megjósolni biztosan. A fenébe,
utálok beleütközni abba, hogy saját elképzeléseimet, modelljeimet éppen
önmagamon nem alkalmazom. Hopp, ez lehet az oka a bizonytalanságnak. Tényleg
minden pillanatban úgy érzem, amit mondok, igaz is, hamis is egyben. Ha
aszerint élek, amit kigondolok, akkor viszont "számomra igazzá" válik,
rögtön nem kerül ennyire a középpontba a döntés eredménye. Bizonyára ez a
legnehezebb döntés a világon.
- Igen, a hasadon mászkáló hangya pedig minden idők leghatalmasabb,
legmérgesebb élőlénye.
- Tehát ez a döntés a legegyszerűbb is egyben?... Jó, jó, nem kell
mosolyogni. Végül is az egész szépségét ez adná, tehát elfogadom.
- Nem hagylak ám békén. Félsz a feladattól?
- Igen. Nem. Nem látom más értelmét az életnek.
- Mi akarsz lenni?
- Én nem tudom, mit jelent...
- Mondd ki. Most.
- Mester. Mester akarok lenni. De ez már most hülyeség, mert aki az akar
lenni, soha nem lesz. Aki azt mondja, ő mester, nem az... Lehet mester fokú
beavatottja valaminek, mestere valami szakmának - az más. Ugyanakkor lehet
Mester egy cipész, egy sofőr, bárki. Egy kicsit mester mindenki.
- Na akkor kicsoda a mester?
- Aki olyan szinten áll gondolkodásában, hogy valaki őt mesterként
használhatja.
- Akarhatsz-e mester lenni?
- Nem. Hehe. Bácsi, kend teljesen összerontotta legfőbb kérdésemet...
- Hát akkor meg ki akarsz lenni?
- Önmagam. Ó, basszuskulcs! Ezt meg el sem kerülhetem. Hol a fenébe van
az a sok nyavalyám akkor? Itt tipródok körbe-körbe ugyanazon a kérdésen,
ugyanúgy, mint mindenki - na persze ez kell ahhoz, hogy megértsem másokban
ezt a játékot, s hogy figyelmeztessen, nem vagyok különb semmivel. Már
megint beugrott egy régi képem. Egy papírlap a világ, egy pont rajta az,
ahol most tartok. Ugyanerre a lapra felrajzolhatok egy másik pontot, a
tökéletes állapot pontját. Húzhatok rá ezer vonalat e két pont közé - ezek
lehetséges útjaim. De ki mondta nekem, hogy nem hajthatom össze a lapot?
Szóval saját állapotomat szeretném fejleszteni, amihez ismerem az
eszközöket, és mégsem használom őket...
- Jó. Most állj le egy kicsit, szerintem erre a témára visszatérünk majd.
Viszont mit szólsz a mai beszélgetéshez?
- Hű, tényleg. Az egész a motorozással indult...
- Aztán egész máshová kanyarodott. Tökéletes volt a képed a tánccal, a
kezdőlépéssel és a sutbadobással együtt. Nos, azt hiszem, megérdemeltük a
pihenést.
Az öreg a jól ismert hullapózba vágta magát, a fiú még odasúgta neki:
"Azért juszt is elmesélem majd a motorozást!". Furcsa volt a dolog, az öreg
eddig soha nem állította le egy gondolatmenet közepén, de biztos megvolt rá
az oka, amikor magába nézett, tényleg igen erős zavart érzett. Egyensúly,
egyéniség és annak elvesztése, idő és időtlenség, semmi és végtelen - teljes
fogalmi káosz kavargott a fejében, szinte beleszédült. Valóban, erre, úgy
érezte, technikailag nincs felkészülve. Elvigyorodott, mert kezdte érezni a
valós okot önuralma hiánya mögött, s ezzel együtt a technikai felkészülés
igényét. Mégsem állította meg az öreg, csupán visszarántotta az ostort,
amikor már elég gyorsan száguldott a szíj, és a bojt most nagyot durrant a
fejében.
'>>'