'<<' ''ELSŐ LECKE: KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK
Szemek. Furcsán mély, mosolygó és mégis komoly szemek. De vajon mit lehet
mondani egy ilyen élmény után egy betegnek, aki meg sem szólal - vagy
megszólalt? Mindegy, legfeljebb bolondnak néz...
- Szóval csak visszajött velem? Tanítani fog?
- Nem. Nem veled jöttem vissza, sőt, nem is érted. Jelenléted úgy
módosította a helyzetemet, hogy érdemesebbnek láttam visszajönni, mit
kilépni. Szeretek játszani. Tanítani pedig nem foglak, mert nem hiszek
benne. Kérdezni fogok, te pedig válaszolni.
- Annyi mindent szeretnék pedig megtanulni abból, amit Ön biztosan tud!
- Pontosan annyit tudsz, amennyire éppen most szükséged van, amennyit el
tudsz viselni. Mit érsz te az én válaszaimmal? Talán igazak, talán nem,
számodra viszont...
- Csak a saját válaszaim valódiak.
- Folytasd.
- Nekem például mindegy, hogy Ön mit látott, érzett a halál közelében.
Láttam, hogy voltak válaszai, Önt fény vette körül - nekem halvány derengés
jutott a kapuból, annak sejtése, ami ott várta Önt. Tulajdonképpen minden
válasszal így van ez. Nem kapok többet, mint amennyit abban a pillanatban be
tudok fogadni.
- Jó. Hozzáteszem, hogy ha te érezted volna azt az erős hívást, ami nekem
szólt, eszedbe sem jutott volna megfordulni. Na és a képességekkel mi van?
- A vesémbe lát, mester. Szeretném jobban kifejleszteni a látásomat,
érzékenységemet.
- Kell az neked többször, amit akkor éreztél, amikor először
találkoztunk? Kell az neked, hogy még jobban érezd egy ember fájdalmát?
Kell, hogy még jobban sajnáld azt, aki durván ellök, beléd gázol, mert
tudod, miért teszi?
- Hát...
- Nos léteznek gyakorlatok... amiket te ismersz és meg fogsz mutatni
nekem... és amiket nem szoktál csinálni.
- Mester, Ön tényleg lát...
- Persze, két gülü szemmel. Egyébként tegezz, mert a végén belehalok a
tiszteletbe. Szóval amikor azt mondtam, léteznek gyakorlatok, a szemed azt
mondta jó, jó, tudok ezret meg még egyet. Amikor erre úgy folytattam, te
fogod megmutatni, azt sóhajtottad, hogy de jó lenne tudni, melyik mire jó
igazán, és azt jól is csinálni - tehát nem nagyon csinálod. Nem ördöngösség
ez. Nem kell hozzá az időn és téren keresztül való szabad császkálás, sem a
gondolatok olvasásának csodás képessége, csak kicsit ismerni kell az embert
- elsősorban önmagadat. Na. Eleget beszéltem.
- Pedig már reménykedtem. Olyan jó volt hallgatni.
- Nos, cserébe most bebizonyítod nekem, hogy jó módszert választottam a
tanításodra.
- De...
- Nem, nem. Az a mondat nem így kezdődik.
- Csak egy kis időt adjon, Mester...
- Egy Zen tanítótól már egy pofont kaptál volna. Mondtam, hogy tegezz.
Másodszor, nem azt mondtam, hogy ki tudod találni a választ, hanem azt, hogy
benned van. Lehet, hogy meg kell fogalmaznod, lehoznod, képet találnod
hozzá, de benned van. Tehát mondjad.
- Hmm...
- Sokkal, sokkal jobb!
- Egy mester nem azért van, hogy a kérdéseimre válaszoljon. Azt kell
megtanítsa nekem, hogy miként találom meg a saját válaszaimat. Illetve, hogy
mi az, ami elválaszt engem attól, hogy a bennem levő választ azonnal
elfogadjam. Az persze nem más, mint a saját személyiségem, gondolataim
önmagamról és a világról, vagyis hétköznapi szűrőim. Ahhoz, hogy más, új
válaszokat kaphassak, nincs másra szükségem, mint egy olyan hallgatóra,
akiről tényleg elhiszem, hogy nem fog hülyének nézni, viszont rátapint
azokra a pontokra a válaszokban, ahol újabb kérdés lehetősége rejlik. A
szűrőket megismerve saját személyiségemet rostálhatom majd, egyre közelebb
jutva ahhoz az állapothoz, amelyet mesterinek tartok...
- Na, na, na. Nem is olyan rossz. És miért kell olyan gyorsan válaszolni?
- Természetesen azért, hogy minél kevesebb tudatos elem takarja az
eredeti választ. A szűrő önrejtő képességgel rendelkezik. Minél többet
rágódom a válasz megfogalmazásán, annál jobban beleégetem gondolkodásom
falait, hogy végül úgy érezzem, a felelet kerek egész, és sehol sem szorul
kiegészítésre vagy továbbgondolásra. Ragaszkodom is hozzá, minden kérdést
támadásnak fogok fel, ha már eléggé magamhoz idomítottam.
- Ugye mennyire szeretik az emberek, ha valaki szép kereken megfogalmazza
azt, amit hallani szeretnének?
- Nincs kellemesebb érzés, mint ha valaki segít nekem saját életem
alapkérdéseinek eltakarásában...
- És miért kell kimondani a hülyeségeket?
- Minél nagyobb bolondságnak érzem a választ az első pillanatban, annál
több esélyem van arra, hogy újat mond nekem, nem csak a szokott, "ne aggódj,
jól csinálod, amit csinálsz, jó és értékes gyerek vagy" tartalmú ön-
nyugtatás van új csomagolásban. De akkor is a fene egye meg, miért van az,
hogy találok egy mestert, és akkor nekem kell beszélnem, mutogatnom...
- Fiam, te vagy a legbölcsebb tanítványom. Megízlelheted hát tudásom
nektárját mert érett vagy befogadására. Tudásod és erőd, érzékenységed
messze meghaladja elvárásaimat, segítőid angyalok, akik a válladon ülnek,
aurád tiszta és ragyogó, mint a gyöngyház...
- Neeee... Jól van már. Éppen eleget olvastam hasonló könyveket.
- Pedig még nem is mondtam, hogy csak az én segítségemmel emelkedhetsz
túl a negyedik küszöbön, amit a nagyhatalmú és gonosz Kudhsar őriz kis zöld
Ufók segítségével asztrálisan...
- Jó. Tegezni foglak, mester. És nagyon kérlek, inkább kérdezz, ne mondj
semmit...
- Pedig lehet, hogy annak, ami mondtam, egy része igaz volt.
- Értem. Itt van a válaszok szinthez kötöttsége. Nem csak a meghallásnak,
hanem a kimondott válasznak is szintjei vannak. Lehet, hogy egy adott
helyzetben valakinek mondok valamit, másnak esetleg éppen az ellenkezőjét
mondanám - és mindkettő igaz lenne. Az igazi értelme a beszédnek a tánc,
amit két értelem jár egymás körül, időnként húzva, máskor taszítva egymást.
Minél kevésbé ragaszkodunk az egymás fölé kerüléshez, érzelmi tusához,
értelmes és fennkölt stílushoz, annál jobb a tánc - persze vannak kérdések,
melyek megkövetelnek bizonyos stílust, hangvételt. És ezért nem lehet más,
csak egyenrangú a mester a tanítvánnyal - másként a tanuló mindent
megtanulhatna, csak táncolni nem...
- Hé, ez egész jól hangzott. Viszont attól tartok, hogy visszaesek
félkómás állapotomba, mert nemsokára itt a vizit. Igazán nem szeretnék túl
hirtelen meglepetést okozni senkinek...
- Jó. Mi lesz a téma holnap?
- Ekkora előnyt nem adok neked magad ellen. Titok. Csinálj, amit akarsz,
gondolj, amit akarsz. Kérdéseket is kitalálhatsz, ha tudsz majd azokra
válaszolni, amikkel visszalövök...
Az ajtónyitással párhuzamosan hullott vissza arcára az árnyék. Mire az
első orvos belépett, már csak a csipogás és csöpögés árulkodott az öreg... a
Mester életfunkcióiról.
- Igazán jó barátja lehetett a családnak, ha senki rokon nem látogatja,
te pedig napszám itt üldögélsz mellette... - szólt a kedélyes orvos,
miközben kezét a fiú vállára tette.
- Olyan nyugodt ez a hely. Remélem, nem zavarok...
- Lehet, hogy kicsit morbidnak hangzik, de tényleg olyan nyugalom van
itt. Zavarni? Őt úgy látszik nem tudod, nekünk pedig nem is baj, hogy mindig
van mellette valaki, így egy szobával kevesebbet kell állandóan szemmel
tartani a nővéreknek.
- Ó, ha ez így jó, majd szólok, amikor jövök és megyek, akkor a nővérek
is tudni fogják - alig állta meg, hogy el ne kezdjen vigyorogni. Senki sem
fogja zavarni őket! - Most veszem észre, hogy elment az idő. Viszontlátásra.
És pihenj, Mester, holnap kivesézlek!
'>>'