'<<' ''AZ ESTE
Az elmúlt napokban egyre közelebb érezte magát valamihez - valakihez? -,
de egyre távolabb az élettől, önmagától. Esténként az öreg mellett üldögélve
úgy érezte, hallgatják szavait, amint gondolatban mindent elmesélt neki.
Elmondta életét, vágyait - és azok hiányát, reményeit és csalódásait.
Mindent. Gondolatban egyre többször jelent meg előtte az alak, akit
követett. Vagyis úgy érezte, mindjárt meglátja, de sohasem sikerült igazán
megpillantania, mindig épp akkor kanyarodott el valamilyen ösvényen. Sűrű
erdőben gyalogoltak egyre messzebb, elöl az öreg, akinek a háta most tűnt el
a bokrok között, és a fiú, aki csak mesélt, mesélt annak a tovatűnő hátnak,
nem nézve hátra egy pillanatra sem, nehogy elveszítse a nyomot. Nem tartott
attól, hogy eltéved, mert ahogy elérte őket, eltűntek a fák, mérhetetlen
pusztasággá simulva a háta mögött.
Egyébként sem igazán törődött azzal, amit a háta mögött hagyott. És egy
napon megpillantotta az alakot. Véget ért az erdő, a csuhás alak (mindig is
ilyennek képzelte) a szélén állt, egyenesen előre tekintett. Szivárvány
izzott a sötétkék ég hátterén, mint egy hatalmas kapu. A fiú nem látott át
rajta, csak valami halvány derengés volt, ami felett a színes ív feszült, az
alak körvonalai viszont aranyszínben csillogtak, mintha sok Nap ontotta
volna rá fényét.
- Miért követsz engem?
A szavak teljesen megzavarták a fiút. Nem volt bennük semmi érzelem, a
tárgyilagos, hűvös töltés inkább egy könyvelő vagy pénztáros hangját
mintázta. Hogy kerül egy ilyen hang egy fantasztikus meditációs élménybe?
Örömmel állapította meg, hogy az eltelt napok és minden furcsaság ellenére
még ebben a helyzetben is működik némi tárgyilagosság benne. És ha már itt
tartunk, tényleg, miért?
- Válaszolj. - mondta (nem sürgette) az előtte álló hangja.
- Nem tudom. Sokkal kíváncsibb vagyok erre, mint bármire, amit magam
körül találhatok.
- Én távozóban vagyok, fiam. Te ne lépd át ezt a kaput, így is túl
messzire jöttél. Megvártalak, hogy megmondjam, nem tanácsos eddig kísérni
senkit.
- Én nem tudom, mit tettem. Tanulni szeretnék, hogy mit, hogyan tegyek az
életben, de nem találtam igazi segítségre eddig. Kérem, ha tud, segítsen
nekem, tanítson engem.
- Nem lehet senkit semmire megtanítani. Mások példájából és saját
hibáidból tanulhatsz - ha tudsz.
- Tanulhatnék az ön példájából? Elfogad tanítványul? Maradjon velem!
A férfi nem válaszolt, nem mozdult. A fiú utolsó szavai ott lebegtek a
levegőben, mind nagyobb súllyal nehezedve a kérdezőre. Lassan leült, már nem
bámulta az előtte állót. Lesütötte szemét, egyre inkább érezte a Hívást a
kapun túlról, ami nem neki szólt. Érezte a vágyat, hogy belépjen ő is, de
tudta, nincs itt az ideje. Ha az egész csak egy kicsivel is több, mint egy
lázálom, akkor most olyan dolgot látott, ami nagyon keveseknek adatik meg
életük során. És akkor hogy is mer ő így viselkedni ebben a helyzetben?
Legszívesebben a föld alá bújt volna - s most még az az ötlet sem vidította
fel, hogy ha ennyire ura saját gondolatainak, akkor lehet, hogy ebben az
álomszerűségben még meg is tehetné.
- Bocsássa meg merészségemet, Mester. Igaza van. Köszönöm mindazt, amit
eddig kaptam, remélem, jól használom majd. Viszontlátásra, én visszamegyek.
- Jó.
A hang közvetlenül előtte szólalt meg, a fiú ijedtében felugrott, fél
lépést hátrált, majdnem felrúgta a széket, ami... ismét a kórházi szobában
volt, lassan elért tudatához a csipogás, csöpögés - a megszokott mindennapi
környezet - de csak azért, hogy ismét rohamléptekkel távozzon onnan.
Nyitott szemekbe nézett. '>>'