Dimenzió #25

Az örökkévalóság pillanatai

(filozófia)

'<<'                          ''MÁSODIK LECKE: MIÉRT?

   Persze  már hazafelé menet elkezdett gondolkodni azon, hogy vajon tényleg
megtörtént-e  mindez,  vagy  csak  álmodta  az  öreg ébredését. Mindenesetre
teljesen  felkavarta,  ami történt. Vajon tényleg mesterre talált? És mit is
jelent  ez  tulajdonképpen  számára?  Akárhogy is, de igaza volt a fickónak,
állapította meg kelletlenül, mert agyából nem tudott igazán kicsiholni semmi
olyan  kérdést,  amire igazából választ várt volna, félt attól, hogy esetleg
nem  fogja  érteni.  Egyébként  is  a saját válaszaira volt igazán kíváncsi,
vajon mit fog kiszedni belőle ez a furcsa alak?

   Másnap  munkaideje  lejártával  azonnal  a kis szobába sietett, ahol régi
ismerősként  köszöntötte  őt  az  életet  őrző  szerkezetek  magabiztos,  de
közönyös  tevékenysége. Az öreg úgy feküdt az ágyon, ahogy tegnap az ajtóból
visszanézve  látta:  halvány  arc, mélyen ülő szemek, lassú, alig észlelhető
légzés.  Nem  tudta, mihez kezdjen, zavartan megköszörülte a torkát miközben
leült.  A  fekvő  semmi  jelét  nem adta annak, hogy észrevette volna. A fiú
behunyta a szemét, megérintette az öreg kezét és várt.

   - Miért?

   A  halk  hang  megriasztotta,  de  amikor  felnézett,  az ismerős szempár
azonnal megnyugtatta.

   - A mai kérdésem ez: miért ülsz itt és foglalkozol velem? Ki vagyok én és
mit jelentek neked?

   - Mert nincs jobb dolgom és kíváncsi vagyok mindarra, amit taníthat nekem.

   - Állj, fiam. Választ kértem, nem legyintést. Miért jó ez neked?

   - Nem tudom.

   - Ügyes.  Két  dolgot azonnal elmesélsz most nekem. Mi volt  ez az utóbbi
két válasz?

   A  fiú  zavartan  hajtotta  le  a  fejét,  majd  hirtelen  elvigyorodott,
felpillantva  mosolyának  tükörképét  pillantotta  meg az öreg arcán. Kezdte
sejteni, hova akar kilyukadni kínzója.

   - Lássuk csak. Kaptam egy kérdést, amely engem is nagyon foglalkoztat. De
mit is jelenthet mást az, hogy "foglalkoztat", mint azt, hogy nem fogadom el
azt  a  választ,  ami  bennem  él  a  kérdésre. Álválaszokat készítek tehát,
amelyekkel  félretenni  vélem,  az  eredmény  persze az, hogy fél perc múlva
ugyanezen  rágódok.  Jellemző  az  is, ahogyan ezt csinálom. Az első választ
csípőből  lőttem vissza, elfedve vele azt, hogy mennyire fontos nekem mindez
-  mert  ugyan  mi köze van hozzá a kérdezőnek. Netán gyengeséget árulnék el
azzal,  hogy  megmutatom  érdeklődésemet.  Ugyanakkor visszadobtam a labdát:
vallj  te  színt először, pajtás, azután talán majd én is mutatok valamit. Ó
milyen nagyszerűen el lehet beszélgetni egymás mellett ezzel a stratégiával.
És milyen sokszor látom másokon is...

   - Rendben, de talán ne másokkal kezdjük az önfejlesztést...

   - Uff, talált, süllyedt. Szóval milyen sokszor látom ezt magamon.  Amikor
elviccelek  egy  kérdést,  amit  én is, beszélgetőtársam is komolyan gondol.
Óvatosan pendítünk meg egy témát, jót nevetünk rajta és közben elkönyveljük,
hogy ez már megint nem sikerült... Ejnye no...

   - Hé,  nem  arról  van  szó,  hogy  valamit azért csinálsz, mert abban  a
pillanatban az a lehető legjobb számodra?

   - Jó, jó, csak eszembe jutott néhány eset, amikor pontosan ezt csináltam.
Most annyira üresnek, ügyetlennek érzem magam miatta.

   - És most mit akarok mondani?

   - Természetesen  azt,  hogy  ne  aggódjak, lesz ez még  rosszabb is, mert
fejlődésünk   egyik   legfontosabb   ismertetőjegye   az,   hogy   elkezdjük
borzasztónak  látni mindazt, amit eddig tettünk - és megtanuljuk megismerni,
elfogadni  mindezt önmagunkként, szükséges és helyes tanulságként, mert csak
így  leszünk képesek érteni, érezni másokat, akik hasonlóan viselkednek. - A
fiú  sóhajtott  egyet,  majd más hangon folytatta - Azt hiszem nyertél három
pontot,  én  viszont  le vagyok maradva, tehát lássuk a második választ: nem
tudom.   Ez   a   világ  leggyönyörűbb  válasza.  Azt  hisszük...  hiszem  -
helyesbített   gyorsan   a   fiú,   amikor   meghallotta   a   figyelmeztető
torokköszörülést  -,  hogy  véget  vet  a gondolkodásnak, pedig csak nagyobb
erőre sarkallja, viszont elveszi a célját. Elkezdem keresni, hogy hol, kinél
találhatom  meg  a  választ,  dühös  lehetek arra, aki elrejtette előlem, és
persze  azokra is, akik, úgy tűnik, tudják. Haragudhatok magamra, amiért nem
találom, és bosszút állhatok az egész világon miatta.

   - Megy ez! Konkrét példát kérek.

   - Letol  az  egyik  nővér mert későn érkeztem.  Hiába mondanám neki, hogy
siettem,  de  más  dolgom is volt és az tűnt sürgősebbnek, de minek, látom a
szemén,  hogy  ma  én  vagyok  a  rosszfiú nála. Miért? Nem tudom, hiszen én
igyekeztem.  Illetve  miért? Lássuk csak: nem egy irigylésre méltó szakma az
övé.  Nem  sokra  becsülik,  belőle  tizenkettő  egy tucat, fizetése, fényes
karrierje,  álmai  szépen  elférnek  egymás  mellett  a  béka  feneke alatt.
Szorgalma  és az a vágya, hogy segítsen embereknek - csak ez tartja itt, meg
persze  a  megszokás  és  a  bizonytalan  jövőtől  való  félelem.  Ma  pedig
valószínűleg  még le is tolták, lehet, hogy még kap azért is, mert én később
értem  ide  -  egyébként nem strapálná még velem is nyúzott idegeit. Ez mind
szép csendesen ott ül a "nem tudom" mögött.

   - Tovább, tovább. Miért fér el ott hátul, ha mindezt tudod?

   - Mert  sért.  Bánt.  Kicsit  felelősnek érzem magam  késésemért. Tényleg
kiléphettem  volna jobban, rendezhettem volna másképpen teendőimet. Tényleg,
sokkal  kevésbé  zavar  mindez,  ha tényleg megteszek mindent, sietek, ahogy
tudok. Ha tudom, hogy a tőlem telhető legjobban csináltam azt, amire kértek,
könnyebben fogadom el a kritikát, mert inkább tanításnak, segítségnek érzem.
Ha  nem nyújtottam a maximumot, akkor viszont lustaságom miatti korholásként
hat - amitől gyorsan durran el a fejem.

   - És ha megtettél mindent, nem bánt a kritika?

   - Van,  hogy  nem esik jól, de... Aha! Ilyenkor a negatív  megjegyzésekre
nem reagálok. Siettem, ahogy tudtam, tehát a "ne sétafikáljon munka helyett"
nem  hat  rám,  nem  is nekem szól, csak valaki rajtam keresztül engedi le a
gőzt.  Az  viszont,  hogy  "útba  ejthettem  volna azt is és akkor egyszerre
többet  végezhettem volna" - ez igen! Ez nekem szól, használható és köszönet
jár érte - még akkor is, ha nincs túl szépen becsomagolva. Persze szép és jó
mindez,  azért  van  úgy, hogy az első séma üzemel, vétkesnek érzem magam, s
ezért  bosszúból  a másikban is keresek hibát, fájjon az ő feje is, gondolja
meg  legközelebb,  hogy  milyen  hangon beszél velem. Ha szépen szól hozzám,
udvarias  vagyok, de magára vessen, ha goromba... Olyan kisstílűnek tűnik ez
a  viselkedés  és  annyiszor  csinálom.  Nem  kell a torokköszörülés, tudom,
tudom,  ez  az érzés az, ami legközelebb eszembe jut majd, ha ilyen kezdenék
lenni, s talán másként tudok válaszolni.

   - Hohó, ez már döfi! Behoztad a lemaradásodat,  fiam, nem is győztem írni
a pontokat! Netán az első kérdésemre is választ remélhetek?

   - Ördög vigye a memóriádat, Mester, azt hittem, megúszom...

   - Jobb lett volna az neked? Akkor felejtsük el.

   - ...Elnézést.  Igazad  van, hiszen a válaszból én  tanulok - nini, újabb
tanulság!  Bármit kérdeznek tőled, válaszolj legjobb tudásodnak megfelelően,
a  lehető  legőszintébben - ha úgy érzed, kemény, legfeljebb kérdezz vissza,
hogy  tényleg  komolyan  gondolta-e  a kérdést. Mindenképpen fogalmazd meg a
teljes  választ,  lehet, hogy nem is kerül sor a kimondásra, de te már sokat
tanultál belőle.

   - A felszólítást persze magadnak címezted, felírtam még egy pontot, de  a
választ még mindig várom.

   - Tényleg  fontos, ha ennyit kalandozok előtte. Szóval... - lehajtotta  a
fejét és elgondolkozott. Végigpergett előtte az az oly hosszúnak tűnő néhány
év,   amit   eddigi  élete  során  eltöltött.  A  tehetetlenség,  veszteség,
egyedüllét  érzése,  ami szép csendesen kiirtotta belőle azokat a játékokat,
amiket mindenki olyan komolyan játszik mostanában.

   - Nem hiszek tulajdonképpen semmiben. Nem hiszem, hogy az tenne boldoggá,
hogy van szép házam, autóm, bombázó feleségem, aki csak az enyém, sok pénzem
és  szabadidőm,  szerencsés  vagyok,  akárhol  nyaralhatok,  és  így tovább.
Esetleg  híres vagyok, tisztelnek, titkos és nagyszabású dolgokat csinálok -
ezek mind mesék voltak magamnak magamról gyermekkoromban. Szinte mindenki...
jó,  jó  elkopik a torkod, Mester... szóval én nem életkor szerint szeretnék
"felnőtt"  lenni.  Nem  a  komoly, "felnőtthöz méltó" viselkedés, racionális
gondolkodás, megbecsülés meg egyebek vonzanak, mert ezek csak arra jók, hogy
az ember évei múltával biztosítsa magát arról, hogy fejlődött is valamit (de
hová?).  Ugyanakkor  gyakran félek, hogy élhetetlen vagyok ebben a világban,
nem  küzdök  elég  keményen  és  esetleg  kiszorulok valahonnan, ahova mégis
tartozni   szeretnék,  csak  túl  későn  jövök  rá.  Lehet,  hogy  túlzásnak
hangzik...  most  meg  mi  a baj? Ja igen, fogalmazd meg kritika nélkül azt,
amit  gondolsz,  különben  igen kis esélyt adsz a megvalósulásának... szóval
felnőtt  ember  szeretnék  lenni, kiaknázni magamban mindazt, amit az emberi
létből   képesség,   látás,  tudat,  tisztaság,  nyugalom,  elfogadás  terén
megvalósítani  képes  vagyok.  Amikor távoznom kell valahonnan - legyen ez a
nap  végén a lefekvés, vagy amikor egy ajtót becsukok magam után - és persze
amikor  meghalok,  szeretném  ezt  úgy  tenni,  hogy  amit eddigi utam során
tanulhattam,  mindent  felhasználtam, s a következő lépésemkor már a mostani
tapasztalatokat  is használni fogom. Éppen ezért keményen figyelek mindenre,
amit  jelzésként  foghatok  fel  arra  nézve,  hogy  jobban  is csinálhatnék
dolgokat.  Soha  nem  akarom azt mondani, hogy az út végére értem és már nem
tanulhatok   többet,   sőt,  minél  többet  látok  dolgokból,  annál  többet
tanulhatok  bárkitől. Hé, Mester, ez így van? Az igazi tanítót az jellemzi a
legjobban, hogy többet tanul a tanítványától, mint az tőle?

   - Szerinted mit csinálunk?
 
   A törvénytelen vigyor még akkor is ott ült a fiú arcán, amikor az orvosok
beléptek   az  ajtón,  csak  felállás  közben  adta  át  a  helyét  az  illő
komolyságnak  -  az  öreg  természetesen  még  az ajtó első nyikkanása előtt
visszaváltozott  illedelmes haldoklóvá. Kifelé menet nem tudta eldönteni, mi
felelne   meg   lelkiállapotának  a  legjobban,  kiabálni  vagy  szaladgálni
szeretett  volna,  ugyanakkor  valami  mélységes  komolyság  is  üldögélt  a
fejében. Végül összekötötte a kellemeset a hasznossal, hazasétált, melegítőt
vett fel és elment futni.















                                                                          '>>'
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.