'<<' ''MÁSODIK LECKE: MIÉRT?
Persze már hazafelé menet elkezdett gondolkodni azon, hogy vajon tényleg
megtörtént-e mindez, vagy csak álmodta az öreg ébredését. Mindenesetre
teljesen felkavarta, ami történt. Vajon tényleg mesterre talált? És mit is
jelent ez tulajdonképpen számára? Akárhogy is, de igaza volt a fickónak,
állapította meg kelletlenül, mert agyából nem tudott igazán kicsiholni semmi
olyan kérdést, amire igazából választ várt volna, félt attól, hogy esetleg
nem fogja érteni. Egyébként is a saját válaszaira volt igazán kíváncsi,
vajon mit fog kiszedni belőle ez a furcsa alak?
Másnap munkaideje lejártával azonnal a kis szobába sietett, ahol régi
ismerősként köszöntötte őt az életet őrző szerkezetek magabiztos, de
közönyös tevékenysége. Az öreg úgy feküdt az ágyon, ahogy tegnap az ajtóból
visszanézve látta: halvány arc, mélyen ülő szemek, lassú, alig észlelhető
légzés. Nem tudta, mihez kezdjen, zavartan megköszörülte a torkát miközben
leült. A fekvő semmi jelét nem adta annak, hogy észrevette volna. A fiú
behunyta a szemét, megérintette az öreg kezét és várt.
- Miért?
A halk hang megriasztotta, de amikor felnézett, az ismerős szempár
azonnal megnyugtatta.
- A mai kérdésem ez: miért ülsz itt és foglalkozol velem? Ki vagyok én és
mit jelentek neked?
- Mert nincs jobb dolgom és kíváncsi vagyok mindarra, amit taníthat nekem.
- Állj, fiam. Választ kértem, nem legyintést. Miért jó ez neked?
- Nem tudom.
- Ügyes. Két dolgot azonnal elmesélsz most nekem. Mi volt ez az utóbbi
két válasz?
A fiú zavartan hajtotta le a fejét, majd hirtelen elvigyorodott,
felpillantva mosolyának tükörképét pillantotta meg az öreg arcán. Kezdte
sejteni, hova akar kilyukadni kínzója.
- Lássuk csak. Kaptam egy kérdést, amely engem is nagyon foglalkoztat. De
mit is jelenthet mást az, hogy "foglalkoztat", mint azt, hogy nem fogadom el
azt a választ, ami bennem él a kérdésre. Álválaszokat készítek tehát,
amelyekkel félretenni vélem, az eredmény persze az, hogy fél perc múlva
ugyanezen rágódok. Jellemző az is, ahogyan ezt csinálom. Az első választ
csípőből lőttem vissza, elfedve vele azt, hogy mennyire fontos nekem mindez
- mert ugyan mi köze van hozzá a kérdezőnek. Netán gyengeséget árulnék el
azzal, hogy megmutatom érdeklődésemet. Ugyanakkor visszadobtam a labdát:
vallj te színt először, pajtás, azután talán majd én is mutatok valamit. Ó
milyen nagyszerűen el lehet beszélgetni egymás mellett ezzel a stratégiával.
És milyen sokszor látom másokon is...
- Rendben, de talán ne másokkal kezdjük az önfejlesztést...
- Uff, talált, süllyedt. Szóval milyen sokszor látom ezt magamon. Amikor
elviccelek egy kérdést, amit én is, beszélgetőtársam is komolyan gondol.
Óvatosan pendítünk meg egy témát, jót nevetünk rajta és közben elkönyveljük,
hogy ez már megint nem sikerült... Ejnye no...
- Hé, nem arról van szó, hogy valamit azért csinálsz, mert abban a
pillanatban az a lehető legjobb számodra?
- Jó, jó, csak eszembe jutott néhány eset, amikor pontosan ezt csináltam.
Most annyira üresnek, ügyetlennek érzem magam miatta.
- És most mit akarok mondani?
- Természetesen azt, hogy ne aggódjak, lesz ez még rosszabb is, mert
fejlődésünk egyik legfontosabb ismertetőjegye az, hogy elkezdjük
borzasztónak látni mindazt, amit eddig tettünk - és megtanuljuk megismerni,
elfogadni mindezt önmagunkként, szükséges és helyes tanulságként, mert csak
így leszünk képesek érteni, érezni másokat, akik hasonlóan viselkednek. - A
fiú sóhajtott egyet, majd más hangon folytatta - Azt hiszem nyertél három
pontot, én viszont le vagyok maradva, tehát lássuk a második választ: nem
tudom. Ez a világ leggyönyörűbb válasza. Azt hisszük... hiszem -
helyesbített gyorsan a fiú, amikor meghallotta a figyelmeztető
torokköszörülést -, hogy véget vet a gondolkodásnak, pedig csak nagyobb
erőre sarkallja, viszont elveszi a célját. Elkezdem keresni, hogy hol, kinél
találhatom meg a választ, dühös lehetek arra, aki elrejtette előlem, és
persze azokra is, akik, úgy tűnik, tudják. Haragudhatok magamra, amiért nem
találom, és bosszút állhatok az egész világon miatta.
- Megy ez! Konkrét példát kérek.
- Letol az egyik nővér mert későn érkeztem. Hiába mondanám neki, hogy
siettem, de más dolgom is volt és az tűnt sürgősebbnek, de minek, látom a
szemén, hogy ma én vagyok a rosszfiú nála. Miért? Nem tudom, hiszen én
igyekeztem. Illetve miért? Lássuk csak: nem egy irigylésre méltó szakma az
övé. Nem sokra becsülik, belőle tizenkettő egy tucat, fizetése, fényes
karrierje, álmai szépen elférnek egymás mellett a béka feneke alatt.
Szorgalma és az a vágya, hogy segítsen embereknek - csak ez tartja itt, meg
persze a megszokás és a bizonytalan jövőtől való félelem. Ma pedig
valószínűleg még le is tolták, lehet, hogy még kap azért is, mert én később
értem ide - egyébként nem strapálná még velem is nyúzott idegeit. Ez mind
szép csendesen ott ül a "nem tudom" mögött.
- Tovább, tovább. Miért fér el ott hátul, ha mindezt tudod?
- Mert sért. Bánt. Kicsit felelősnek érzem magam késésemért. Tényleg
kiléphettem volna jobban, rendezhettem volna másképpen teendőimet. Tényleg,
sokkal kevésbé zavar mindez, ha tényleg megteszek mindent, sietek, ahogy
tudok. Ha tudom, hogy a tőlem telhető legjobban csináltam azt, amire kértek,
könnyebben fogadom el a kritikát, mert inkább tanításnak, segítségnek érzem.
Ha nem nyújtottam a maximumot, akkor viszont lustaságom miatti korholásként
hat - amitől gyorsan durran el a fejem.
- És ha megtettél mindent, nem bánt a kritika?
- Van, hogy nem esik jól, de... Aha! Ilyenkor a negatív megjegyzésekre
nem reagálok. Siettem, ahogy tudtam, tehát a "ne sétafikáljon munka helyett"
nem hat rám, nem is nekem szól, csak valaki rajtam keresztül engedi le a
gőzt. Az viszont, hogy "útba ejthettem volna azt is és akkor egyszerre
többet végezhettem volna" - ez igen! Ez nekem szól, használható és köszönet
jár érte - még akkor is, ha nincs túl szépen becsomagolva. Persze szép és jó
mindez, azért van úgy, hogy az első séma üzemel, vétkesnek érzem magam, s
ezért bosszúból a másikban is keresek hibát, fájjon az ő feje is, gondolja
meg legközelebb, hogy milyen hangon beszél velem. Ha szépen szól hozzám,
udvarias vagyok, de magára vessen, ha goromba... Olyan kisstílűnek tűnik ez
a viselkedés és annyiszor csinálom. Nem kell a torokköszörülés, tudom,
tudom, ez az érzés az, ami legközelebb eszembe jut majd, ha ilyen kezdenék
lenni, s talán másként tudok válaszolni.
- Hohó, ez már döfi! Behoztad a lemaradásodat, fiam, nem is győztem írni
a pontokat! Netán az első kérdésemre is választ remélhetek?
- Ördög vigye a memóriádat, Mester, azt hittem, megúszom...
- Jobb lett volna az neked? Akkor felejtsük el.
- ...Elnézést. Igazad van, hiszen a válaszból én tanulok - nini, újabb
tanulság! Bármit kérdeznek tőled, válaszolj legjobb tudásodnak megfelelően,
a lehető legőszintébben - ha úgy érzed, kemény, legfeljebb kérdezz vissza,
hogy tényleg komolyan gondolta-e a kérdést. Mindenképpen fogalmazd meg a
teljes választ, lehet, hogy nem is kerül sor a kimondásra, de te már sokat
tanultál belőle.
- A felszólítást persze magadnak címezted, felírtam még egy pontot, de a
választ még mindig várom.
- Tényleg fontos, ha ennyit kalandozok előtte. Szóval... - lehajtotta a
fejét és elgondolkozott. Végigpergett előtte az az oly hosszúnak tűnő néhány
év, amit eddigi élete során eltöltött. A tehetetlenség, veszteség,
egyedüllét érzése, ami szép csendesen kiirtotta belőle azokat a játékokat,
amiket mindenki olyan komolyan játszik mostanában.
- Nem hiszek tulajdonképpen semmiben. Nem hiszem, hogy az tenne boldoggá,
hogy van szép házam, autóm, bombázó feleségem, aki csak az enyém, sok pénzem
és szabadidőm, szerencsés vagyok, akárhol nyaralhatok, és így tovább.
Esetleg híres vagyok, tisztelnek, titkos és nagyszabású dolgokat csinálok -
ezek mind mesék voltak magamnak magamról gyermekkoromban. Szinte mindenki...
jó, jó elkopik a torkod, Mester... szóval én nem életkor szerint szeretnék
"felnőtt" lenni. Nem a komoly, "felnőtthöz méltó" viselkedés, racionális
gondolkodás, megbecsülés meg egyebek vonzanak, mert ezek csak arra jók, hogy
az ember évei múltával biztosítsa magát arról, hogy fejlődött is valamit (de
hová?). Ugyanakkor gyakran félek, hogy élhetetlen vagyok ebben a világban,
nem küzdök elég keményen és esetleg kiszorulok valahonnan, ahova mégis
tartozni szeretnék, csak túl későn jövök rá. Lehet, hogy túlzásnak
hangzik... most meg mi a baj? Ja igen, fogalmazd meg kritika nélkül azt,
amit gondolsz, különben igen kis esélyt adsz a megvalósulásának... szóval
felnőtt ember szeretnék lenni, kiaknázni magamban mindazt, amit az emberi
létből képesség, látás, tudat, tisztaság, nyugalom, elfogadás terén
megvalósítani képes vagyok. Amikor távoznom kell valahonnan - legyen ez a
nap végén a lefekvés, vagy amikor egy ajtót becsukok magam után - és persze
amikor meghalok, szeretném ezt úgy tenni, hogy amit eddigi utam során
tanulhattam, mindent felhasználtam, s a következő lépésemkor már a mostani
tapasztalatokat is használni fogom. Éppen ezért keményen figyelek mindenre,
amit jelzésként foghatok fel arra nézve, hogy jobban is csinálhatnék
dolgokat. Soha nem akarom azt mondani, hogy az út végére értem és már nem
tanulhatok többet, sőt, minél többet látok dolgokból, annál többet
tanulhatok bárkitől. Hé, Mester, ez így van? Az igazi tanítót az jellemzi a
legjobban, hogy többet tanul a tanítványától, mint az tőle?
- Szerinted mit csinálunk?
A törvénytelen vigyor még akkor is ott ült a fiú arcán, amikor az orvosok
beléptek az ajtón, csak felállás közben adta át a helyét az illő
komolyságnak - az öreg természetesen még az ajtó első nyikkanása előtt
visszaváltozott illedelmes haldoklóvá. Kifelé menet nem tudta eldönteni, mi
felelne meg lelkiállapotának a legjobban, kiabálni vagy szaladgálni
szeretett volna, ugyanakkor valami mélységes komolyság is üldögélt a
fejében. Végül összekötötte a kellemeset a hasznossal, hazasétált, melegítőt
vett fel és elment futni.
'>>'