'<<' ''TEREPASZTAL
A kisgyerek egyszer csak egy szobában találta magát. Semmi mást nem
látott, csak egy óriási terepasztalt, mely minden tulajdonságával lenyűgözte
őt. Sok apró sínen futottak egyszerre a vonatok, dombocskákban tűntek el,
állomásokra futottak be és indultak tovább. A szobában senki mást nem
látott, csak a terepasztallal törődhetett. Csodálta a sokféle dolgot, az
elképesztő tökéletességet minden egyes apró részletben. Majd gondolkodni
kezdett. Mi ez itt? Hogy kerül ide? És én miért vagyok itt? A szervezettség
sugallta a gondolatot: ez nem az én világom, itt csak betolakodó lehetek.
Nézés közben is bocsánatot kért a Nagy Irányítótól ottlétéért, vigyázott
minden lépésére, hogy azzal se sértse Őt. Aztán kezdte megfigyelni a sokféle
jelenséget, s észrevette szabályszerűségeit. A kezdeti feltétlen tisztelet
és félelem átadta a helyét a vizsgálódásnak, s közben feledésbe merült a
teljes függés tudata.
A tudni vágyás láza mindent elsöpört. Vizsgálta a vonatok mozgását, s
megfigyeléseit később saját javára fordította. Apró terheket rakott a
szerelvényekre, s örömmel látta, egyre többször történik az, amit ő akart.
Kiterjesztette uralmát a terepasztalon, egyre nagyobb részeket birtokolt,
egyre több kis kocsi dolgozott neki. Szabályokat állított fel, melyek
alapját alkották tevékenységének. Büszke volt, s büszkeségét máig
megtartotta. Ám néha untatta a játék, hogy minden jól megy. Túl egyszerű, ha
minden sikerül, s túl nehéz minden hibáról elismerni, hogy csakis ő az oka.
A szabályok segítettek a játékot nehezebbé, bonyolultabbá tenni, ezért
ezeket mindig bővítette, s bár időnként egyes magas szintű elemeket új
váltott fel, az alapokat mindig megtartotta.
Ellenséget kellett teremteni, haragudni kezdett a terepasztalra, ha
valami hibát követett el. Harcolt ellene, s ha látta is, hogy rossz, amit
csinál, mégis megtette. Ha éppen minden sikerült, kinevezett bizonyos
részeket az asztalon ellenfeleknek, s hol egyikkel volt, hol másikkal -
mindenesetre gyönyörűen háborúztak, s csodálatosan pusztítottak. A szabályok
cseréje külön élvezetet okozott: lehetett háborúzni, heroikus küzdelmet
folytattatni értük. Arra nem is gondolt, hogy mindez egyelőre egyedül az
övé, s így bármi pusztítás csakis az ő kárára történik.
Időnként ugyan felcsillant benne ez a gondolat is, s egy darabig tartotta
is magát hozzá, de ez nem tartott soká, ismét elragadta a düh, a pusztítás
mámora. Minőségi változásnak kellett volna jönnie ahhoz, hogy végleg
elfelejtse a pusztítás gondolatát. Ezzel szemben hozzászokott ahhoz, hogy az
asztalon minden újrakezdődik, elfelejtette saját véges voltát, s azt, hogy
soha sem tudja ténylegesen felmérni azt a kárt, amelyet okoz.
Persze nem csak pusztított. Felfedezései révén egyre inkább bepillantott
azon erők működésébe, melyek a terepasztalt irányították, kis pályákat
épített magának, ahol az ő elképzelései szerint egyre bonyolultabb utakon
futottak saját vonatai. Újat teremteni nem tudott, ám bölcsen elfeledtette
magával azt, hogy építéseinek mindig valahol pusztulás az ára. Ahhoz, hogy
kis zárt pályáin kiszámíthatóak legyenek az események, le kellett vágnia azt
a nagy rendszerből, meg kellett semmisítenie a területre érkező vágányokat,
jóvátehetetlen károkat okozva. Más esetben saját vonatait engedte el a nyílt
pályán, és azok a rendszer korábbi működését megzavarva balesetek sorozatát
okozták. Beavatkozásainak ezrei kóborolnak az asztalon, félelemben tartva
őt, hogy mikor roppan meg a teljes szerkezet, bár ő már azt hitte,
"legyőzte" a terepasztalt.
Nem mérte fel, hogy az erő mindig alulmarad a Törvénnyel szemben. Az
asztalon ő az úr, de lehet, hogy már nem sokáig. Teremtményeiből álló
kicsiny szegletében egyre inkább utoléri az önmaga által okozott pusztulás.
Apró részeket megmentett az eredeti állapotból. Kicsiny vakvágányokat
készített, melyeken céltalanul, eredeti összefüggéseiből és környezetéből
kiszakítottan, céltalanul kering a régi élet, de örömét ebben sem leli.
A tempó gyorsul. Időnként felfigyel a közeledő pusztulásra, mely már a
sarkára tapos, ilyenkor lázasan tevékenykedni kezd, de ezzel csak újabb
pusztulások láncolatát indítja el, mert amit egyszer valahol elrontott, azt
ott kellene helyreállítania, de már nem látja át a hibák szövevényét.
A saját szabályai is ellene fordultak, már nem meri áthágni őket, túl sok
dologról derülne ki, hogy felesleges volt. Saját törvényei közt elveszve
egyre gyorsabban kapkod, s egyre kevésbé mer odanézni. Egyszerre csak piciny
területeket akar látni, ahol még nem látszik a pusztulás árnyéka, s ha mégis
észrevenné, gyorsan elfordítja fejét. De sorsunk közös, és mivel az ember
látásra teremtetett, önmaga megvakítására is képtelen. Ha valahova igazán
odanéz, meglátja a valóságot.
"Ejnye no! Micsoda álom" - kapta fel a fejét. Az állatkerti tigris jutott
eszébe, amit órák hosszat jár körbe-körbe. "Ez az élet! A te életed is
egyben, csak elfeledteted magaddal. A te gondolkodásod is így jár körbe-
körbe a saját magad által felállított ketrec vasrácsai közt. Van, aki már
beleroppant ebbe. Az öngyilkosok, kocsmatöltelékek nem véletlenül tartanak
ott, ahol vannak. Csak sokkal egyszerűbb őket társadalmi problémának
kikiáltani, mintsem elismerni, hogy ha ők, akik ugyanolyan emberek, mint
például te, arra kényszerülnek, hogy önmagukat felejtsék vagy megtagadják,
akkor nagyon mély válság van a háttérben."
Felegyenesedett. Az ezt követő szédülést és látászavart régi ismerősként
köszöntötte, majd bement a szobába, melegítőt vett fel, a konyhából kihozott
egy széket az erkélyre és leült. Nem tudott szabadulni az elmúlt pár
perctől, majd rájött, hogy mi tartja fogva. A halk csörrenés, amikor ledobta
a farmert. Néhány forint csörrent meg a zsebében. "Pénz. Pénz, pénz" PÉNZ.
Milyen buta kis szó. Négy betű és mi minden van mögötte. Mennyire betölti az
egész világot. Mindenhol és mindenkor ott van. Pénzem, pénzed, pénze.
Pénzből, pénzért - "Ki vagy te, kimondhatatlan hatalom?"
'>>'