'<<' ''FOLYÓ
A Folyó egy szerény, vékonyka kis patak formájában látta meg a napvilágot
valahol a hegy tetején. Hatalmas hótömegek alól indult ki, szinte
észrevétlenül, nem is igazán lehetett megállapítani, hol kezdődött. Vannak,
akik egy bizonyos mérethez kötötték, hogy ez már a Folyó kezdete, vannak,
akik napvilágra kerülését tartják a kezdetnek, vannak, akik a hó alatt is
sejtik létét, mások élesen elhatárolják a havat a folyékony víztől, megint
mások az olvadás misztikus folyamatát vizsgálgatják. Lényeg, hogy ezüstös
vízszalagok indultak vidáman útjukra.
Hogy merre menjenek, nem volt kérdés, az irányt a Hegy szabta meg.
Törvényét a sziklák, lejtők alkották, melyen a patak sebesen, gondolkodás
nélkül szaladt végig, élvezve a mozgás szabadságát. Néha cseppekre fröccsent
szét, beivódott a földbe, követhetetlen alagutakba rohant - máshol ismét
felbukkant. Száguldás közben versenyzett, küzdött más patakokkal, csatákat
vívtak, állandó örvénylés közepette egyesültek. Nem "nyert" vagy "veszített"
egyik sem, csak úgy látszott, egyik magába olvasztotta, legyőzte a másikat;
néha a Hegy törvénye alapján azután a "vesztes" látszott irányítani.
Ha belső ellentmondásai, örvényei nem lettek volna, a helyzet
változatlanul maradt volna az idők végezetéig. Rohantában ugyanis fel-
felkapta a Hegy anyagát, kergette maga előtt, sőt, örvénylésével képes volt
magában megtartani a port, kisebb kavicsokat. Haladása közben már nem csak
saját (a Hegytől kölcsönzött) erejére, lendületére támaszkodott, hanem arra
a hordalékra is, amelyet futtában felkapott. Kezdte irányítani a saját
útját, a Hegy nem volt többé leküzdhetetlen, felsőbb szintű akadály, csupán
komoly erőpróba. Utat vágott olyan helyeken, ahol korábban elkanyarodott
volna, máshol dombot épített. Ereje Törvény lett, amely módosította a Hegy
szabályait. Ez nem volt a Hegy törvénye ellen, amely egyszerű: ahol az erő,
ott a törvény. Így a Folyó, mivel erőre tett szert, természetesen másként
viszonyult a Hegyhez. A Hegy nem lett gyengébb, legyőzött - vagy akár csak
kiismert, feltérképezett - csupán egyre több olyan helyzet adódott, amelyben
a Folyó döntést hozhatott, irányíthatta magát.
A Folyó azonban ezt nem így értékelte. Úgy gondolta, a Hegy törvénye egy
nagy könyv, ha megtanulja, mit hogyan csinál, teljesen függetlenné válhat
tőle, szabadon cselekedhet. Így aztán egyre tudatosabban vájta a Hegy
testét, a megszerzett anyagot saját elképzelései szerint rendezte új
formákba, hogy megkönnyítse saját útját - vagy egyszerűen csak azért, hogy
újabb bizonyítékát adja saját mindenhatóságának. Erre egyre nagyobb szüksége
is volt, ugyanis hordalékkupacai, apró hegyei, szépnek tartott utacskái és
bonyolult hálózata egyre nagyobb mértékben határozták meg útját. Egyre
kevésbé tudta megkülönböztetni, hogy mi volt a Hegy eredeti alakja, és mit
rakott le ő saját útjába. Egyre többször roppant meg az önmaga által épített
rendszer, olyan iszonyatos pusztulást okozva, amit a Heggyel való
viaskodásában soha nem ért meg; a háttérben a Hegy lejtője is roskadozni
kezdett a rajta egyenlőtlenül elosztott, hatalmas súly alatt. A veszélyt
azonban nem is igazán ez jelenti, hanem az, hogy a Hegytől való elszakadás,
amelyre olyan büszke volt, lendületét, létét veszélyezteti. A Hegy lejtése,
amely megkínozta ugyan, mégis az életet jelenti, a sík hordalékmező a halál.
Ottlétével kényszeríti a folyót, hogy újabb hordalékot vigyen rá, ha újból
felvenni akarna, csak saját szemetében turkálhat - és kell is hogy ezt
tegye, különben végképp megreked.
Útját, eredetét már nem is a Hegyben, hanem a hordalékmezőben keresi,
egyre hazugabb, önbecsapóbb következtetésekre jut. Milliárdnyi apró cseppé
szétszakadva sem önmagával, sem a valósággal nincs kapcsolata. Ezzel csak
szélre sodródott cseppek érintkeznek, nekik viszont semmi valódi hatásuk
nincs a Folyóra. Ezen az úton továbbhaladva a Folyó szép csendesen
elposványosodna, ám ez nem lehetséges. A cseppek őrzik a rohanást, erőt,
amely tudatos kontroll nélkül agresszivitásban jelentkezik. A hordalékhegy
laza, fenntartásához folyamatos munka kell, ami nem természete a Folyónak.
Így együtt van esélye rá, hogy dühében összedönti omlatag "csinált világát".
Ezután jó része elpusztul, magába issza a homoktömeg. Egy kis része pedig
már tudatosan épít, hordalékból készített erős ösvényén keresztül végképp
maga mögött hagyja a Hegyet. Valójában iszonyú áldozatot hozott ezért a
lépésért, azonban erre is büszke, a veszteség tudata, emléke
megkérdőjelezhetetlenül sodorja tovább.
Van viszont más út is. Megérezni a Hegyet újra. Csak a szükséges
mértékben törődni a hordalékból készített kényelmes, de halálos otthonnal,
mindent mindig megkérdőjelezni, és csak a valóban, azonnal szükséges
porszemeket vinni - újra sodrásba kerülni. Szép-szép ez a hatalmas palota,
szükség volt rá, meleg és megszokott, mégis jó búcsút venni a lakájoktól,
csipkefüggönytől és finom porcelántól, mert egy bakancs, sátor és hátizsák
ami valóban kell. A Folyó így átgyűri magát a hordalékmezőn, tapasztaltan és
hatalmasan, kicsit megtépázva a saját lehetőségei ellen vívott küzdelemben
újra élettel telve, boldogan robog az ismét megszeretett Hegy lejtőjén.
"Pfű" - mondta a fiú, kicsit megrázogatta elzsibbadt lábát, megdörzsölte
könyökét, amely teljesen kilapult a fémkorláton. - "Ilyen lenne az emberi
társadalom története? Elég egyszerű kép, de éppen ezért jó, szabadon
kezelhető. Persze egy szakértő biztos kinevetne érte, de nekem sok mindent
megmagyaráz." Álmos volt már, ahogy kihajolt a korláton, összemosódtak a
szeme előtt a dolgok. Az erkélyről elég messzire ellátott, a napközben
forgalmas utakon néhány autó járt csupán, homályos fénycsíkokat húzva.
Gondolatban követte őket, így kisvártatva nagy, fényvonalakkal rajzolt
térkép lebegett előtte félálomszerű állapotban. Képzelete villámgyorsan
egészítette ki mindezt házakkal, alagutakkal, fákkal; a fényrajzolat
bonyolult sínrendszerré változott, sok kicsi vonattal, miközben feje lassan
karjaira bukott. Álmodott ismét.
'>>'