'Dr. Kéri Katalin':
( carry@iqdepo.hu )
MAGYARORSZÁG TANÍTÓMESTERE
- Széchenyi István -
"...az erős egész nemzeteket hordoz szívében"
(In: Napi Magyarország, 1998. március 21., 18. o.)
A magyar nevelés története gazdag kiemelkedő pedagógiai gondolatokban,
nagyszerű tanítói életutakban. A szakirodalomban hosszasan méltatják régi
korokban élt iskolaszervezőink, híres nevelő-egyéniségeink tevékenységét. A
"Praeceptor Hungariae" (Magyarország tanítója) nevet azonban az a Széchenyi
István érdemelte ki, aki a neveléstörténeti könyvekben gyakorta említésre
sem kerül.
Pedig kétség nem fér hozzá, hogy ő valóban azon magyarok közé tartozott,
akik szívükön viselték hazánk, az itt élő emberek sorsát. Miként ő maga
írta: "Mióta élek, kimondhatatlan vágy él lelkemben. Magyarország kifejtése,
a magyar nemzet feldicsőítése él minden csepp véremben." Számos művét
áttanulmányozva kitűnik, hogy olyan eszmeiséget, olyan értékrendet próbált
közvetíteni, amely mások számára kapaszkodót jelenthet. A Hitel (1830), a
Világ (1831), a Stádium (1833) és a Hunnia (1835) című műveiben fejtette ki
politikai programját, és ezekből a könyvekből pedagógiai gondolatai is
összegyűjthetőek. Ugyan Széchenyi nem volt pedagógiai rendszeralkotó vagy
iskolaszervező, pályafutását mindvégig jellemezte, hogy "kiművelt emberfők"
nevelésén fáradozott, e célt próbálta többféle módon előmozdítani. 1926-ban
műveinek egyik elemzője, Fekete József azt vetette papírra Széchenyi
gondolatairól, hogy a Kossuth által "legnagyobb magyar"-nak nevezett gróf
gondolkodása, világlátása kozmikus volt, vagyis minden kérdést a mindenség
és az örökkévalóság távlataiban szemlélt és vizsgált.
Széchényi Ferenc gróf és Festetics Julianna grófnő 1791-ben született
legifjabb, ötödik gyermeke mélyen vallásos és hazafias szellemű nevelésben
részesült, és ezt közvetítette később fiainak, Bélának és Ödönnek, illetve
mostohagyermekeinek is. Keresztény és virágzó Magyarországról álmodott, ahol
reformokkal és neveléssel kialakíthatónak vélte az együtt cselekvő, az
ország fejlődését szem előtt tartó nemzeti közösséget. Elméleti művei
mellett számos gyakorlati tette bizonyította ezen törekvéseit. A Magyar
Tudományos Akadémia, a Nemzeti Kaszinó, a Gazdasági Egyesület, a lóverseny-
sport magyarországi megalapítójáról, a hajózás, folyószabályozás, híd- és
vasútépítés ügyén fáradozó Széchenyiről joggal mondták azt a századelőn,
hogy igazi emlékműve maga Budapest, emlékműve talapzata pedig egész
Magyarország.
Széchenyi István tisztában volt saját értékeivel és szerepeivel, miként
ezt "Politikai Programmtöredékek" című munkája is bizonyítja. Ebben ezt
írta: "Jogom van Magyarország fölött tanárkodnom." Műveiből nem csupán a
kortársak merítettek, de korunk embere is találhat azokban fontos
életvezetési elveket. Az ókori kínai és görög filozófiát nyilvánvalóan
ismerő Széchenyi pontokba rendezetten fejtette ki gondolatait az értelmes és
erényes életvitellel kapcsolatosan. A Hitel című műben egyik sarkalatos
pontként emelte ki az önismeret fontosságát. Szókratész jelmondatát, az
"Ismerd meg önmagadat" a bölcsesség egyik alappillérének tartotta. Béla
fiához írott intelmeiben is megtalálható e gondolat: "Önmagunkat ismerni a
legnagyobb bölcsesség." Fontosnak tartotta még a közösség meg- és összetartó
erejét, az ellenvélemények megismerését, és azt, hogy az embernek egy napja
se múljék el nyomtalanul. Állandó munkálkodást, a nemzet érdekében kifejtett
erőfeszítéseket követelt tehát honfitársaitól - saját fiaitól is.
Idősebb gyermekének, Bélának egy úgynevezett Pantheont állított össze, a
legfontosabb, nap mint nap megválaszolandó önvizsgálati kérdések
gyűjteményét. Miként fia Döblingbe írott levelei tanúsítják, Béla
megpróbálta apja nagyon szigorú, de következetes és szilárd útmutatásait
követni. "Elmulasztottam egy lehetőséget, amely adva volt nekem, hogy
embertársaimnak jót tegyek? Vagy akár csak azt, hogy az állatok létén
könnyítsek? Elfelejtettem, ha csak egy pillanatra is, hogy törekednem kell?
Elfecséreltem, elpazaroltam haszontalanul az időt?" - ilyen és hasonló
kérdések rendszeres megválaszolása vezethet Széchenyi szerint a valódi
önismerethez és a tiszta lelkiismerethez. Egyik legfőbb nemzetnevelői
gondolatát is éppen ebben ragadhatjuk meg: szükségesnek vélte, hogy minden
ember gyakorta készítsen számvetést az életéről, tetteiről és gondolatairól;
elengedhetetlennek vélte az önmagunkkal folytatott párbeszédet, a
lelkiismeretnek tett "gyónást". Ehhez kapcsolódó tevékenységnek vélte a
folyamatos naplóvezetést, a gondolatok állandó lejegyzését. Fiának is azt
ajánlotta, hogy folyton legyen nála "irón és papiros", és ő maga is életműve
egyik jelentős darabjaként hagyta az utókorra Naplóját.
1841-ben széleskörű vita folyt a népnevelésről Kossuth lapja, a Pesti
Hírlap, és Széchenyi lapja, a Kelet Népe hasábjain. A két kiemelkedő férfi
sokat elemzett, mára már fogalommá vált vitájának is egyik tárgyát képezte
ez a téma. Eltérő politikai meggyőződésükből, különböző modernizációs
elképzeléseikből következett, hogy a népnevelés, az oktatásügy megújítását
is eltérően látták. Kossuth és köre a széleskörű, minél előbb megszervezendő
népoktatás mellett állt ki, Széchenyi viszont az oktatási intézményhálózat
kiszélesítése előtt fontosabbnak vélte a politikai jogok kiharcolását, az
ország társadalmi, gazdasági szerkezetét érintő bajok orvoslását. A
nevelésről folytatott vita kereszttüzében Széchenyi elképzelései
nyilvánvalóan az emberi jellemfejlődésről vallott gondolataiból is
következtek. Nem tartotta kizárólagosnak az iskolák nevelésben betöltött
szerepét. Gondolatai szerint a jellemnevelés, az értelmes (bölcs) emberré
válás, a világ dolgai iránti érzékenység kialakítása a fő cél.
Hamis és félrevezető tehát minden olyan, a neveléstörténeti
szakirodalomban az elmúlt másfélszáz évben keletkezett értékelés,
értelmezés, amely szerint az 1840-es években Kossuth képviselte a haladást,
Széchenyi pedig "visszahúzó erő" volt. Széchenyi István gróf pontosan tudta,
hogy "igazibb súly és erő az emberi agyvelőnél nincs", és csakis ebben az
erőben rejlik a nemzet igazi hatalma. Bár Imre Sándor, Mészáros István és
több más kutató felismerte Széchenyi pedagógiai gondolatainak
nagyszerűségét, ezen írásai még ma sem eléggé közismertek. Pedig művei a
magyar történelem legjelentősebb alkotásainak polcán vannak igazán méltó
helyen, elérhető közelségben minden érdeklődő olvasó számára.
150 évvel ezelőtt, 1848. március 14-én Pozsonyban Kossuth Lajos
bejelentette a bécsi forradalom és Metternich birodalmi kancellár bukásának
a hírét. Az általános lelkesedés közepette Széchenyi - korábbi aggodalmait
kissé háttérbe szorítva - az alábbiakat mondta: "Sokan örülnek, sokan pedig
aggódva néznek a legújabb eseményekre; még magam sem tudom, az örvendezők
vagy az aggódókhoz csatlakozzam-e? Amint a dolgokat látom, éppen oly
lehetséges, hogy Magyarországra most egy szebb jövő virrad, mint az, hogy
magában és magával küzdve végórájához közelít."
1848 szeptemberében a horvát csapatok közeledtével e végóra közeledtét
érezte, és önmagát okolta a történtekért. Döblingbe, egy elmegyógyintézetbe
került, csak így maradhatott lelkileg független, amit mindig oly fontosnak
tartott. Döblingi évei és az 1860-ban bekövetkezett öngyilkossága máig a
történészek és pszichológusok vizsgálódásának tárgyát képezi. Halálát
valószínűleg hosszas vívódások előzték meg, úgy érezte, senkinek nem
segíthet már. Valaha naplójába ezt a bejegyzést írta: "Ha lenyírják a
szárnyamat, járok majd a lábamon; - ha azokat is levágják, a kezemen járok;
ha azokat is kitépik - hason csúszok." Széchenyi István, nemzetünk nagy
nevelője mindig használni akart, mások javát szolgálni.