'Dr. Kéri Katalin':
( carry@iqdepo.hu )
SZITA, SZITA PÉNTEK...
avagy
Milyen könyvekből tanultak az első magyarországi iskolások?
(Napi Magyarország, 1998. január 31., 20. o.)
Amikor a vándorló magyarság Európába érkezett, számos, kultúrájától
eltérő jelenséggel találkozott. A nomadizáló, kalandozó életmódot folytató
magyarok az írást ugyan már régóta ismerték és használták akkor, amikor a
Kárpát-medencébe érkeztek, ám könyvkultúrával nem rendelkeztek. Rovásírásuk
jeleit fapálcákra rótták, amely módszer kiválóan alkalmas volt arra, hogy
állataikat összeírják, üzeneteket ("leveleket") továbbítsanak. Könyveket
azonban nem készítettek, és Csapodi Csaba szerint nyugati kalandozásaik
során a kolostorokban talált kódexeket érthetetlennek és értéktelennek
találták. A könyvkészítés, könyvgyűjtés és olvasás a letelepedett életvitel
velejárója. A magyarok, miközben egyik szálláshelyről a másikra
költözködtek, Keletről Nyugatra vándoroltak, útjuk során csak a lehető
legkevesebb használati tárgyat tudták magukkal vinni. Szellemi javaikat
szóban őrízték, gyermekeik értelmi nevelése során is a szóbeliség volt a
meghatározó elem, illetve a felnőttek által mutatott példák. A nomád
magyarság kultúrája tehát magasszintű kultúra volt, de az életmódból
következően egészen más jellegű, mint az Európában talált népeké abban az
időben. A sajátos viszonyokból következően a X. századot megelőző
korszakokból alig vannak írásos emlékeink a magyarság nevelési szokásait
illetően. Az összehasonlító néprajz, a népköltészet és a régészet nyújthat
főként fogódzókat e téma vizsgálatához. 1996-ban tehát az első magyarországi
iskola volt 1000 éves, a magyar neveléstörténet fejezetei sokkal korábbi
századokban kezdődtek...
Géza fejedelem és István király államszervező munkája azonban jelentős
változásokat hozott a nevelés tekintetében is, jóllehet, ezek az
átalakulások korántsem érintették a magyarság egészét. Magyarországra az
első latin nyelvű könyveket azok a Nyugat-Európából érkezett térítő papok
hozták magukkal, akik a keresztény vallás terjesztőiként jöttek. István
királlyá koronázása után ők voltak az uralkodói szék legfontosabb támaszai a
régi törzsszervezettel szemben. A hittérítéshez és egyházszervezéshez
azonban magyarul is beszélő papokra volt szükség, ezért a legelső
magyarországi bencés kolostorokban a nyugati papok magyar ifjakat kezdtek
tanítani. A magyarság ezen tagjai, az első magyarországi iskolások voltak
azok, akik bekapcsolódtak az európai könyvkultúrába. Szent Márton hegyén,
Zalavár, Pécsvárad, Bakonybél és más települések bencés kolostorainak falai
között, a káptalani és székesegyházi iskolákban a tanulás és művelődés, a
hitélet nélkülözhetetlen kellékévé vált a könyv. Árpád-házi királyaink
uralkodása alatt csaknem 100 bencés kolostor szerveződött az ország
területén. Ezek mindegyikében őríztek az egyházi szertartásokhoz és
szerzetesi élet kialakításához szükséges kódexeket, valamint - Szent Benedek
Reguláinak útmutatása szerint - olvasmányos anyagokat is.
A magyarországi iskolaügy kezdeti időszakában hazánkban is ugyanazokat a
tankönyveket forgatták a diákok, mint Európa más részein. Mivel a tanítás
alapját a számvetés mellett a latin olvasás, beszéd és írás jelentette,
elsősorban latin nyelvtankönyvek beszerzésére volt szükség. Mivel a kézzel
írott könyvek nagy fáradtsággal, lassan készültek, nem lehetett nagyobb
tételben vásárolni belőlük. Alappéldányokat kellett venni vagy kölcsönözni
külföldi kolostorok másolóműhelyeiből, és a magyarországi kolostorokban is
meg kellett szervezni a kódexmásolást.
Bonipert, pécsi püspök a XI. század elején Fulbert, chartres-i püspöktől
ezért azt kérte, hogy küldjön iskolája számára egy Priscianus kötetet, és a
forrás szerint kívánsága teljesült is. Priscianusnak, a VI. században élt
konstantinápolyi tanárnak latin grammatikakönyvét évszázadokon át használták
úgy hazánkban, mint Európa más országaiban. Ókori grammatikai művek
mintájára ebben a könyvben is a nyolc szófaj bemutatása jelentette az
alapot, de helyet kapott benne a mondattan, a stilisztika és a retorika
összefoglalása is. Hartviknak - István király életrajzírójának - saját
bevallása szerint "valamikor a kisujjában volt az egész Priscianus; később,
törődött korában azonban csak rémlett előtte".
E latin nyelvkönyv mellett széles körben használatos volt a magyarországi
szerzetes-növendékek között is a IV. században élt Donatus nevű római
grammatikus nyelvtana. 1090 körül, amikor a pannonhalmi apátságban (akkori
nevén: Szent Márton hegye) vagyonleltárt készítettek, 80 könyv címét is
feltüntették. (A valóságban akár e kötetszám háromszorosa is lehetett a
bencés kolostor könyvtárában, lévén, hogy az akkori gyakorlat szerint több
könyvet is egybekötöttek.) A kódexek között volt két Donatus-féle
nyelvtankönyv is. A római szerző "Ars minor" című könyvecskéje valószínűleg
azért volt nagyon népszerű évszázadokon át, mert az ismereteket kérdés-
felelet formájában közölte. Ez ugyan lehetővé tette a tananyag könnyebb
memorizálását, viszont - mivel a könyv eredetileg latin anyanyelvű
rómaiaknak készült - valószínűleg sok nehéz percet szerzett a magyar
diákoknak is. Így számos segédkönyvet írtak a Donatus-féle könyvben foglalt
ismeretek jobb megértését segítendő, és gyakran vettek példákat a Priscianus
által írott könyvből. (A játékos, gyermeki tevékenységekhez közel álló
nyelvkönyvek Európa-szerte csak a reneszánsz idején jelentek meg.)
Érdekesség, hogy már régen nem a Donatus-féle nyelvkönyvet használták a
latin tanításához, amikor a XVII-XVIII. században még mindig donatistáknak
nevezték iskoláinkban a latin nyelv alapjaival ismerkedő kisdiákokat.
A nyelvtanulás magasabb szintjéhez azok a római korból származó szövegek
jelentették a kapaszkodót, amelyek olvasása, fordítása és elemzése a
középkori magyar iskolákban is folyt. A kiváló rétor, Cicero írásait,
illetve a szigorú erkölcsi felfogásáról híres Cato életbölcsességeit sok
magyar iskolás lapozgatta. Csakúgy, mint Sevillai Izidor enciklopédikus
művét, az Etymologiarum libri-t, mely a latin nyelvtanulás mellett egyéb,
tudományos képzési célokat is szolgált.
Ezeknek a műveknek azonban egyetlen, a XI. századi Magyarországon
használt példánya sem maradt ránk, csupán címeik említésével találkozhatunk
a forrásokban. Esztergomban őrzik azt a XII. századból való tankönyvet,
amely hazánkban a legrégebbi megőrzött iskolai mű, és amelynek legtöbb
fejezete szintén latin nyelvtanítás céljából íródott.
Az Árpád-kori magyarországi iskoláztatásnak tehát nélkülözhetetlen
eszközei voltak a kódexek, a latin nyelvkönyvek. Az itthoni kolostori
iskolákban nevelkedő diákok is valószínűleg átérezték a korabeli
tantermekben széltében-hosszában szavalt latin versike tartalmát: "Szitával
merít vizet az, aki tankönyv nélkül akar tanulni". Ugyanakkor hangsúlyoznunk
kell, hogy az akkori magyarság nagyobb része továbbra is szülei, testvérei,
szűkebb-tágabb közössége példáján nevelkedett a XI. század után is. Latinul
nem értett, a keresztény vallás mellett régi hitét és szokásait is őrízte,
és óriási szakadék választotta el a latinul beszélő "literátus"-októl és
"deák"-októl. A magyarság nagyobb része a szita szót vélhetőleg nem latin
verssorok szimbólumaként használta, hanem szerelmi bájolások
varázsszavaként...