Dimenzió #18

Nem iskolás fokon...

(pedagógia, neveléstörténet)

                     'Dr. Werling Józsefné Forrai Márta':

                  A MAGYARORSZÁGI BÁBAKÉPZÉS FŐBB ÁLLOMÁSAI


   A magyar bábaság története az ősmagyarok koráig vezethető vissza.

   Ebben  az  időben a szülésnél olyan asszonyok segédkeztek, akiknek tudása
főleg   saját  és  környezetükből  szerzett  gyakorlati  ismeretekből  állt.
Tevékenységükben  több  volt  a  babona,  mint a tudás, hiányzó ismereteiket
földöntúli erőkben, csodatételekben való hittel pótolták.

   A magyar "bába" elnevezésre vonatkozó abszolút első adat 1111-ből való és
Kálmán  király  oklevelében  található. Eszerint négy jelentésváltozata van,
mégpedig:

                                - vénasszony,
                                - nagyanya,
                                - boszorkány,
                                - szülésznő.

   Érdekességként megemlíthető, hogy  Ipolyi Arnold szerint:

                         "a bába = tündér szalagja".

   A  magyar  nyelvben  valamikor  a  bába  szó  mellé lopódzott a szülésznő
kifejezés   is.   A  korai  időszakban  tagadhatatlanul  a  bába  kifejezést
használták, azonban ezzel párhuzamosan megjelent a szülésznő kifejezés, mely
a  későbbi  időszakban  teljesen elfoglalta helyét a bába szóhasználatnak. A
köznyelvben   még   megtalálható   a   madám  kifejezés  is,  mely  a  bábák
tekintélyének növekedésével hozható összefüggésbe.

   A kereszténység megjelenésével a X. század táján megjelentek hazánkban is
a  bencés  szerzetesek,  később más szerzetesrendek orvosai is. Ők azonban a
szülészet   elméleti   kérdéseivel   foglalkoztak,  a  tényleges  gyakorlati
ténykedés továbbra is a bábák feladata maradt.

   Legelőször  1552-ben  jelent  meg  egy  rendelet,  mely a bábák működését
szabályozta.  Ez  azt  jelentette,  hogy  aki  bábaként  kívánt  továbbra is
dolgozni, annak a főhatóságok előtt esküt kellett tennie. A bábák szervezett
képzése még nem jött szóba.

   Így  nem meglepő, hogy nagyarányú volt a halálozás a szülés alatt is és a
gyermekágyas  időszakban  is. Gyakoriak voltak a boszorkányperek, amelyeknek
főszereplői   tapasztalatlan,   tudatlan,   képzetlen,  mágikus  eljárásokat
alkalmazó bábák voltak.

   E  tények  tudatában  követelte  id.  RAYGER  KÁROLY (1641-1707) pozsonyi
orvos, hogy:

        "csak   az  lehessen  bába,  aki  olvasni  tud,  némi  anatómiai
     ismeretei vannak és köteles vizsgázni".

   Ezekben az években a bábák képzettsége  hármas tagozódást mutatott:

   - OKLEVELES bábák:
     ez  a  legkisebb  létszámú  csoport.  Tagjai  főleg a polgárság köréből
     kerültek  ki.  Német  nyelvtudásuk az ismeretek elsajátításánál előnyös
     volt.  Külföldi,  főleg  a  bécsi és a prágai egyetemeken vizsgáztatták
     őket. Elméleti és gyakorlati tudásuk magas szintű volt.

   - CÉDULÁS bábák:
     a  későbbiekben  az  úgynevezett másodrendű képzésű bábák csoportja: ez
     már nagyobb létszámot képviselt. Oktatásuk csak gyakorlati síkon folyt,
     mégpedig  úgy, hogy a vármegye tiszti főorvosa a megyei bábákhoz küldte
     őket 1-10 napos "tanfolyam"-ra.

   - PARASZT vagy KONTÁR bábák:
     ők  voltak  legtöbben:  sok  tapasztalattal, de kevés elméleti tudással
     rendelkeztek.  A  legtöbb  panasz velük kapcsolatos volt, a sok halálos
     kimenetelű  szülés  miatt.  A  boszorkányperek  vádlottjai  főleg  az ő
     soraikból kerültek ki.

   A  nép  körében  a  - sokszor ártalmasnak számító - szülés körüli rítusok
előnyt élveztek a tudással szemben.

   A helyzetet jól illusztrálja az alábbi tanulmányrészlet:

        "A  tanult bába nem adja magát - egyes bűnös vagy tudatlanságból
     eredő   eseteket  kivéve  -  kuruzslásra  és  ártalmas  népszokások
     keresztülvitelére.  Ahol  az  okleveles  bábán  kívül  cédulás vagy
     parasztbábáknak,  vagy  kuruzsló  nőknek is szabad szülést vezetni,
     ott  a  műveletlen  nép a ráolvasáshoz vagy ráimádkozáshoz, s egyéb
     babonás eljárásokhoz nem értő okleveles, tanult bábát nem hívja."

   1744-ben  TORKUS JUSTUS JÁNOS pozsonyi városi főorvos "Taxa pharmacentica
Posoniensis"  című  művet  adott  ki, melyben több javaslat szerepel a bábák
működését illetően. A Helytartótanács a javaslatot elfogadta és kidolgozta a
bábaügy  szabályozásának  az egész országra kiterjedő és érvényben lévő főbb
pontjait.   1745-ben   szabályzat   utasította  a  bábákat,  hogy  működésük
megkezdése  előtt tisztiorvos jelenlétében kötelesek vizsgát tenni. 1748-ban
rendeletileg  minden  bábát  vizsgatételre köteleztek. Az 1755-ben megjelent
rendelet, a "Planum regulationis in re Sanitatis", a bábaügy szabályozásának
egyes pontjait megújította, ill. kibővítette. Előírta, hogy:

   -  bárhol  kíván  a bába működni, hivatalos vizsgát köteles a tisztiorvos
      előtt tenni

   -  a vizsgadíj 2-6 körmöci arany, amely összeg a bábák képzésére szolgál,

   -  a  bába  az  orvosokkal  szemben tiszteletet tanúsítson, rendeléseiket
      pontosan és azonnal hajtsa végre, ...

   -  ha  gyenge  vagy haldokló az újszülött, és a papot nem tudná megvárni,
      még  szülés  közben köteles a bába közönséges vízzel megkeresztelni, s
      erről a papot értesíteni.

   Ezt  az  úgynevezett  szükségkeresztelést  -  baptismus necessistatist -,
amely  bármely  vallású  szülők  újszülöttjére vonatkozik, Mária Terézia már
korábban   rendeletileg   kötelezővé  tette.  A  bábákat  erre  a  műveletre
megtanították  és  vizsgát  kellett tenniük a plébános előtt. Sőt: a bábának
szükség   esetén   a   veszélyben   lévő  magzat  előesett  végtagjait  vagy
köldökzsinórját  is  meg  kellett  keresztelnie.  Intrauterin keresztelés is
előfordult: ezt fecskendő segítségével hajtották végre.

   A  korabeli  írástudatlanság ellenére is nagy előrelépést jelentett, hogy
1766-ban  megjelent  az  első  magyar  nyelvű  bábakönyv,  WESZPRÉMI  ISTVÁN
debreceni  tiszti  főorvos  Bába  Mesterségre  Tanító Könyve, amelyet azután
gyors egymásutánban számos hasonló követett.

   1770-ben   Nagyszombaton,   majd  néhány  évvel  később  Kolozsvárott  is
megindult az egyetemhez kapcsolódó bábaképzés.

   Magyarország  egészségügyi  viszonyainak fejlődésére nagy hatással volt a
Mária   Terézia   által  1770-ben  kiadott  első  általános  közegészségügyi
jogszabály,  a  híres  GENERALE  NORMATIVUM IN RE SANITATIS. A szabályzat 4.
részének  9.  cikkelye az Instructio obstetricum, mely ellenőrző jogkörrel a
hatósági  bábák  alkalmazását írja elő, továbbá névtáblát tesz kötelezővé és
előírja az esküformát.

   Leglényegesebb  azonban, hogy csak diplomával, vizsgával rendelkező bábák
működését  engedélyezte. Ez utóbbi törekvés, bár tagadhatatlanul korszerű és
előremutató  volt,  de  megvalósíthatósága  csak  hosszabb  történelmi távon
bizonyul  reálisnak  (a korabeli falusi bábák sokasága, ha nem írástudatlan,
még az elemi iskolai tananyag megszerzéséig is nehezen jutott el).

   Kezdetben az egyetemen kis létszámban végeztek okleveles bábák. Ennek oka
főleg  a  nyelvi  nehézségekből  adódott,  mert  az  egyetemi oktatás nyelve
többségében  a német volt. Mivel az okleveles bábák számát növelni kívánta a
kormányzat,  így  1771-ben  kiadta  azt  a  rendeletet, amely kimondta, hogy
minden  Magyarországon  gyakorlatot  folytató  bába  a  nagyszombati egyetem
orvosi  karán  vizsgázni  köteles,  kivéve  azokat,  akik  a bécsi egyetemen
nyerték  el oklevelüket. Ezt követően a Helytartótanács 1774-ben járási bába
alkalmazását rendelte el.

   A  Helytartótanács rendeletét még ugyanabban az évben kiadott "tanulmányi
és  szigorlati  rendelet"  követte, mely már a bábák tanításával kapcsolatos
módosításokat is tartalmazta. Ezek szerint:

   -  a  szülészetet  tanítónak  kötelessége  a  női  medence   anatómiáját,
      élettanát oktatni, valamint a terhességről előadást tartani,

   -  az  elméleti,  szülészeti  előadások mellett  gyakorlati bemutatásokat
      kell tartani,

   -  a szemléltető oktatást a bábászati géppel kötelesek végezni,

   -  a  bábának  meg  kell  ismernie a terhes-, a szülőnő és a gyermekágyas
      anya, valamint az újszülött ellátásának, ápolásának teendőit.

   Az  előírások  értelmében  a  nagyszombati  egyetemen  minden évben három
tanfolyamot  kell  tartani.  Csak  írni, olvasni tudó nőket vehetnek föl, de
oktatásuk  egy írómester tevékenységével bővül, aki naponta köteles az írás-
olvasás  ismeretköréből előadást tartani. Az egyetemi előadásokon a bábák az
orvostanhallgatókkal  együtt  vettek részt. A szülészet ismereteit az előadó
tanár  kézirata  és  az  előírt  tankönyv tartalmazta. A tanulmányi rendelet
kimondja,  hogy a bábanövendéket a szülőházba kell küldeni, hogy az elméleti
ismereteket  a  gyakorlatban  is  kellően  elsajátíthassák,  s csak az innen
hozott,   szorgalmukat  tanúsító  bizonyítvánnyal  bocsáthatók  vizsgára.  A
növendék   az  előirt  vizsgát  bizottság  előtt  volt  köteles  letenni.  A
vizsgabizottság tagjai: az elnök, a dékán, a szülészet tanára.

   A vizsga tárgyai:

   - A női ivarszervek anatómiája
   - Tudnivalók a terhességről
   - Az  egész  elméleti  szülészet  és  szülések  különböző   nemeinek,  az
     idevonatkozó bábamütéteknek bemutatása phantomon
   - Terhesek, gyermekágyas anyák és újszülöttek ápolása
   - Dajkavizsgálat
   - Törvényszéki tudnivalók gyanús nők és gyermekgyilkosság esetén

   A sikeres vizsga után az eskütétel és a bábaoklevél ünnepélyes átadásával
zárul egy-egy tanfolyam.

   A   XIX.   század   elején,  1806-ban  új  Tanügyi  Rendelet  (II.  Ratio
Educationis)  született meg, mely az egyetemen a bábanövendékek képzését évi
két  tanfolyamra  növelte,  5  hónapos  képzési  idővel,  és  a  nemzetiségi
jelleget,  a  multikulturális  szituációt  is  figyelembe véve háromnyelvűvé
tette  azt. A téli, novembertől március végéig tartó tanfolyam német nyelvű,
a  tavaszi,  áprilistól  augusztus végéig tartó pedig magyar nyelvű volt, de
ahol szükséges volt, tót (szlovák) nyelven is folyt tanítás.

   1813-ban új szigorlati rendet vezettek be, s ez szigorúbb követelményeket
támasztott  az  orvostanhallgatókkal  és  a bábanövendékekkel szemben. Ennek
értelmében  a  növendék  az  előírt  tanulmányok  hallgatása  után - mielőtt
szigorlatra  bocsáttatik  -  köteles elméletileg feladott szülési eseteket a
gyakorlatban  fantomon  bemutatni. Ennek sikerességéről bizonyítványt kap, s
csak  ezután  szigorlatozhat.  A szigorlaton elméleti és gyakorlati, illetve
törvényszéki  szülészeti ismeretekről kellett számot adnia a jelöltnek. Ha a
feladatot a növendéknek nem sikerült megoldania, köteles volt az előadásokat
tovább   hallgatni.   A   törvényszéki   szülészet   elméleti   ismereteinek
elsajátításakor  az  orvostanhallgatókkal  együtt  a bábanövendékek is részt
vettek  a  boncolásokon,  sőt  maguk  is  boncoltak  a  sebész  és  a halott
hozzátartozója   beleegyezésével.   Ez  a  körülmény  erősen  hozzájárult  a
többnyire halálos kimenetelű gyermekágyi láz előidézéséhez.

   A   gyermekágyi   láz  rettenthetetlen  harcosa  SEMMELWEIS  IGNÁC  FÜLÖP
(1818-1865)  figyelt  fel  arra,  hogy a hallgatók gyakorlati oktatása és az
anyai  halálozás  is  összefüggést  mutat.  A  gyakorlati  oktatás keretében
ugyanis  minden  asszonyt belsőleg is megvizsgáltak a hallgatók is és közben
csak  szappannal  és  tiszta  vízzel  mostak  kezet.  Amikor kevesebb volt a
hallgatói  létszám,  javulást  mutatott  a  mortalitási statisztika is. Ez a
megfigyelés is hozzájárult Semmelweis felfedezéséhez:

        "A  gyermekágyi  lázat  a  terhes,  a szülő nő és a gyermekágyas
     szervezetébe  jutott  bomló  szerves  anyag  okozza. Ez legtöbbször
     kívülről jut az anyai szervezetbe, néha azonban magában az egyénben
     is termelődik."

   Az  1848-49-es szabadságharc bukása után az 1867. évi kiegyezés, mely egy
új állam, az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttét eredményezte, a politikai,
gazdasági,  társadalmi  viszonyok  terén  új  helyzetet  teremtett. Jelentős
változást  hozott  a  magyar egészségügyben is. Ennek egyik látható jele az,
hogy  a  bábaügy  a  Belügyminisztérium,  a  bábaképzés  pedig  a Vallás- és
Közoktatási  Minisztérium  hatáskörébe  került, és ott is maradt 1919-ig. Az
egyetemen  az  1868 évi 44. tcz. 19. paragrafusa alapján az előadások nyelve
ismét  a  magyar  lett.  Az  1868-ban megalakult az Országos Közegészségügyi
Tanács,  és  még  ez  év  decemberében  indítványt  terjesztett fel a magyar
királyi   belügyminiszterhez   a   magyar   állam   területén   felállítandó
bábaképezdék ügyében. Az indítvány a bábákkal kapcsolatos követelményeket is
felsorolta, amelyek között első helyen állt, hogy:

        "Teljes  egészség,  józan  élet,  könnyű felfogás, bizonyos fokú
     műveltség és folyékony írás-olvasás szükséges".

   A  vallás-  és  közoktatásügyi miniszter (TREFORT ÁGOSTON) 1875-ben, a 27
912/1875   számú   rendeletben  kiadta  az  Országos  Szülésznői  Tanintézet
ideiglenes  szabályzatát,  rögzítette  a  jövő  bábaképzésének  kereteit, az
oktatásban résztvevők feladatait, jogait, kötelességeit.

   Az 1889-ben megjelenő 58.687 számú belügyminiszteri körrendelet ugyancsak
a képesítés nélkül működő bábák ténykedésének beszüntetését célozta meg:

        "...  hogy  ezentúl  az  folytathat  bába-gyakorlatot, a ki vagy
     szülésznői oklevéllel van ellátva, vagy tiszti főorvos képesítvényt
     bír felmutatni."

   A már többször kitűzött célt, - miszerint paraszt bába ne működhessék - a
gyakorlatban  a  rendelet  ellenére sem sikerült megvalósítani. A valósághoz
közelebb  állt  az  a  kívánalom,  hogy  mindenütt  -  különös tekintettel a
községekre - legyen tanult bába.

   Az  1881.  évi  költségvetés  vitájában  a  törvényhozás  a bábák részére
felállítandó  új  szülészeti  tanszék  és  kóroda  költségeit  szavazta meg.
Vezetőjévé a vallás- és közoktatásügyi miniszter TAUFFER VILMOS (1851- 1934)
egyetemi  tanárt  nevezte  ki. Tauffer feladatai közé tartozott a bábaképzés
fejlesztése,  szervezése  országos  szinten:  e  célból  miniszteri  biztosi
hatáskörrel ruházták fel.

   Eredményes  munkájának  első  bizonyítékai  azok a miniszteri rendeletek,
amelyek a bábák letelepedésével, munkakörük meghatározásával, továbbá etikai
kérdésekkel  foglalkoznak.  Az  1890-es  évek  második felében óriási vihart
keltett  és  évekig  elhúzódó  vitát  váltott  ki  a  bábaképzés reformjával
kapcsolatban tett több javaslata.

        "czélszerű   lenne  külön  egészségügyi  minisztérium  ügykörébe
     utalni  a  bábaügyet, s fontos volna egy elsőrendű, elvi fontosságú
     intézkedés,  mely  által  az  ország  szülészeti  ügye,  a tanítás,
     alkalmazás  és ellenőrzés minden részletével együtt egy fennhatóság
     alá  kerüljön.  ...  Melyek  azok  az eszközök, amelyek alkalmasnak
     látszanak a hazai bábaügyi viszonyok javítására?
        Elsődlegesen a tanfolyamokra történő felvétel megszorítása lenne
     czélravezető  ...  a  szorgalmában kifogástalan hallgatók felvétele
     kell  hogy  legyen  a  czél  ...  és a jó bábaintézetek felállítása
     elodázhatatlan igény."

   A  szülészet  egységes  tanításának  és  a  bábamesterség  megjavításának
érdekében 1900-ban összehívták a két hazai egyetem szaktanárait és az ország
összes  bábaképző  intézetének  igazgatóját  egy  új, egységesen használható
állami  bábakönyv  szerkesztése  végett.  A  könyv  megírásával  MANN  JAKAB
igazgató  tanárt,  a  szegedi  Bábaképző  Intézet  vezetőjét  bízták  meg. A
tankönyvet  "Magyar  Bábaképző"  címen  az  1902. évi 60.000 sz. rendelettel
kötelezővé tették.

   A  vallás- és  közoktatásügyi  miniszter  219131/1918.  IV. sz. rendelete
alapján  a  bábaképző  intézetek  igazgató  tanárai  "Hirdetmény" kiadásával
tájékoztatták az érdeklődőket.

   A   "Hirdetmény"   tartalmazta   a   tanfolyam(ok)   kezdeti  időpontját,
időtartamát, a tanítás nyelvét, a beiratkozás időpontját, feltételeit:

     "I.   20-35 éves életkor (anyakönyvi kivonat)
      II.  Jó erkölcs (erkölcsi bizonyítvány)
      III. Jó    egészség,   teljes   testi   épség   (hatósági   orvosi
           bizonyítvány)
      IV.  Iskolai bizonyítvány, legalább a IV-ik  elemi osztály sikeres
           elvégzéséről. Ilyen  bizonyítvány  hiányában  ennek  megfelelő
           értelmesség."

   Ezen tájékoztató tudatta az érdeklődőkkel a tanfolyam díját, a kapcsolódó
költségeket,   a  szegénysorsuak  számára  az  ösztöndíjak  lehetőségét,  az
internátussal  kapcsolatos információkat, a tanulók intézeti ruházkodását és
a bentlakás kötelezettsége alól történő felmentés lehetőségeit.

   A  bábaképzés  terén  az  első  világháború  kirobbanása, majd elhúzódása
komoly megtorpanást jelentett. Az oktatási intézmények egy részét a sebesült
katonák ápolására vették igénybe, az orvoselőadókat is behívták katonának.

   A   trianoni   békediktátum   következtében   Magyarország   elveszítette
területének  2/3-ad részét s ennek a földrajzi változásnak politikai és igen
súlyos  gazdasági  következményei is voltak. Egyebek között néhány bábaképző
megszűnt,  néhányukat az utódállamok területéről a csonka országba helyezték
át.  Ezt  követően  a  hiány pótlására Szolnokon és Szekszárdon új iskolákat
létesítettek.

   A  korabeli statisztikai adatok szerint a 100 élveszületett gyermek közül
csak  85  érte  meg  az  egyéves  kort.  A  magyar  kir. kormány az anya- és
csecsemővédelem    fontosságát   felismerve   1917.   évben   az   anya   és
csecsemővédelmet  állami  feladatnak  nyilvánította.  Egyben  a 39.088/1917.
számú  rendelet  az  országos  hálózat megszervezéséről, valamint az anya és
csecsemővédőnők  képzéséről  is  intézkedett.  Ezen  feladatot  az  állam az
Országos  Stefánia Szövetségre ruházta át. A Szövetség a csecsemővédelmet, a
csecsemőhalandóság     csökkentését    és    a    csecsemők    egészségének,
életrevalóságának  javítását tűzte ki céljául. A kibővített, szülő nő körüli
teendők  ellátásában  új,  képzett  szakember vett részt. A két együttműködő
szakember kompetenciáját meghatározták és rögzítették.

        "Miután  a  bábának  és  a védőnőnek közös feladata az anya és a
     gyermek jólétének biztosítása, ne legyen közöttük helye a hiuságból
     vagy  féltékenységből  származó  széthúzásnak,  hanem  segítsék  és
     támogassák egymást kellő megértéssel és kölcsönös megbecsüléssel. A
     védőnőnek nem hivatása a bábát kötelessége teljesítésére szorítani,
     a  szülések  körül  végzendő  munkájában irányítani, nem hivatása a
     bába   által  jól  végzett  munkát  ellenőrizni,  felülbírálni,  de
     hivatása  és kötelessége minden arra szorulónak jólétét az anya és
     csecsemővédelem  szabályainak  pontos  betartásával biztosítani. Az
     olyan  bába, ki saját nemes hivatását és az anya és csecsemővédelem
     nagy   eszméjét   tökéletesen   megérti   és  átérzi,  az  anya  és
     csecsemővédelem  intézményeivel soha nem kerülhet összeütközésbe, a
     védőnőben  pedig  csak hűséges munka és segítőtársat fogja látni és
     megtalálni."

   A  népjóléti  miniszter  az  1920/21-es tanévtől a bábatanfolyamok idejét
egységesen  10  hónapra  emelte fel. Az utasítás értelmében a tanfolyamra év
közben  felvételt  kérni,  bekapcsolódni  nem lehetett. A korábbi rendeletek
módosításaként  a  bábanövendékek  korhatárát  20-35  év között szabták meg.
Követelmény lett, hogy a felvételt kérők erkölcsi élete kifogástalan legyen,
s  ezt  iratokkal  kellett  igazolniuk a hallgatóknak. Az iskolai végzettség
alsó  határa 6 elemi. Az eddig ismert és kötelező tárgyakon felül bevezették
az   anya-   és   csecsemővédelmi   ismeretek  tanítását.  Ezt  egyfelől  az
idevonatkozó ismeretek kiszélesítése miatt tartották indokoltnak, másfelől a
községi  és  tanyasi  területeken  az  anya  és  csecsemővédelem  is a bábák
feladata maradt.

   A   bábavizsgán   a  szülészeti  és  nőgyógyászati  ismereteken  kívül  a
következőkből voltak kötelesek vizsgát tenni a hallgatók:

   - egészséges és beteg csecsemő gondozástan,
   - anya és csecsemővédelem szociális ismeretei,
   - a gyermekvédelem alapfogalmai.

   Megkezdték    a    külföldi    bábaoklevelek   honosítását,   illetve   a
nosztrifikálással kapcsolatos kérdések rendezését.

   1931-ben  a  bábaképző intézetek igazgatóinak javaslatára a képzés idejét
ismét  emelték:  10  hónapos  elméleti  és  2  hónapos  gyakorlati szakaszra
osztották fel a tanulmány időt.

   Újdonság,  hogy  a  budapesti bábaképző az 1940/41-es tanévre jelentkezők
felvételi  vizsgáján alkalmazta - Magyarországon először - a világszerte már
általánossá vált képességvizsgálatot.

   E célból tapintásérzékenységet, hallásütem-érzést, figyelemkoncentrációt,
és megfelelő manualitást nézett a felvételi bizottság.

   A  jelentkezők  korhatára  az  1942-es évtől 18 éves életkorra változott.
1944 szeptemberében még megtörtént a beiskolázás, de 1945 tavaszára megszűnt
az országban a rendszeres bábaképzés.

   És ezzel lezárult egy korszak a bábaképzés történetében is.

   A világháború - mint sok más területen - korszakváltást jelentett a hazai
szülésznőképzés  terén  is.  A  modernizációs törekvések első jeleként már a
korszaknak  a  kezdetén  megindult  az  addig  hagyományos,  de  a kívánatos
biztonságot  nélkülöző,  házi  szülészet fokozatos visszaszorítása. Mivel az
50-es  60-as  évek  fordulóján  a szülések gyakorlatilag 100%-ban intézetben
folytak  le  így  társadalmi  igényű  célkitűzés  az  "intézeti  szülésznők"
képzése.

   Egy  hihetetlen  léptékű  tudományos-technikai  fejlődés  és  annak révén
szerzett   új   ismeretek,   új   terápiás   és   diagnosztikai   szülészeti
gondolkodásmódhoz  és  gyakorlathoz  vezettek.  Magától  értetődő, hogy ezen
fejlődésnek a szülésznők oktatásában és képzésében is tükröződnie kellett.

   Hazánkban is - Kelet-Közép-Európa más államaihoz hasonlóan - a XX. század
második  fele  mélyreható  társadalmi-gazdasági rendszerváltással kezdődött.
Ennek  keretében  zajlott  le  az  általános  modernizáció  (az  agrárjelleg
visszaszorulása,  iparosítás,  városiasodás,  a társadalom átrétegződése, az
iskolázottság  kiszélesedése  stb.).  A  tervgazdálkodás  átformálta, teljes
egészében   állami   feladattá  tette  az  egészségügyet,  annak  szervezési
kérdéseivel együtt.

   A  korszak  elején  a  háborús  károk  szinte felmérhetetlenek voltak, az
ország  romokban hevert. Az újjáépítésben természetesen abszolút elsőbbséget
élvezett  az  ország vérkeringésének, infrastruktúrájának "újraélesztése". A
legfelsőbb  szinteken  már  a  kezdet  kezdetén  érlelődtek  a változások: a
debreceni  Ideiglenes Kormány keretében megalakult a Népjóléti Minisztérium,
amely  átvette a polgári lakosság egészségügyi ellátását érintő - és addig a
Belügyminisztériumhoz tartozó - feladatokat.

   Az  időszak  szülésznőképzését  illetően  az  első  két  évben  (1945-47)
folytatta  az  addigi gyakorlatot (1935): a képzés időtartama 12 hónap, mely
10  hónap  elméleti  és  2  hónap gyakorlati felkészítést jelent. Az iskolai
végzettség  alapkövetelménye  a  hat  elemi.  Képzés  hat  helyen  folyt  az
országban:  a  Debreceni-, a Pécsi- Szegedi-, Egyetem Női Klinikáin, azokhoz
szervezetileg   csatoltan,   további   három  önálló  Bábaképző  Intézetben:
Budapesten, Szolnokon és Szombathelyen.

   Az  1947-es  év újabb jelentős állomás volt a reformok utján. A Vallás és
Közoktatásügyi   Minisztérium  5710/1947.  szám  alatt  kiadta  a  közvetlen
hatósága  és  felügyelete  alá  tartozó  Állami  Szülésznőképző Intézetek új
szervezeti  szabályzatát a hozzá csatlakozó tanulmányi-, vizsga- és fegyelmi
szabályzattal  együtt.  A lényeges új elemeket tartalmazó tanulmányi rend az
1947/48-as tanévtől kezdve érvénybe is lépett.

   A legfontosabb változás a képzési idő 1 évről 2 évre emelése volt.

   Az   új   24   hónapos  képzés  18  hónapi  intézeti  elméleti-gyakorlati
tanfolyamból  és  6  hónapi kötelező kórházi gyakorlatból állt. A 18 hónapos
intézeti  tanfolyam  végén  a  szülésznő  növendékek  elméleti és gyakorlati
vizsgát  tettek,  ezt  pedig  követte  az  eskü ill. fogadalomtétel. Ez után
következett  az arra feljogosított kórházak szülészeti osztályán a 6 hónapos
kórházi  gyakorlat,  amelynek  ideje  alatt  legalább  100  szülést  kellett
önállóan   észlelniük   az   előirt  napló  szabályszerű  vezetése  mellett.
Oklevelüket csak a gyakorlati idő letöltése után kapták kézhez.

   A   korszerűbb  szülésznőképzési  gyakorlat  hangsúlyozandó  "újítása"  a
felvétellel kapcsolatban az eddiginél magasabb iskolázottsági követelmény: a
hat  elemivel szemben most az általános iskola nyolc osztályával egyenértékű
iskolai  végzettség  lett  az  alapkövetelmény,  megjegyezve,  hogy az ennél
magasabb iskolai végzettséggel rendelkező pályázók a felvétel során előnyben
részesülnek.  Az  új  rendelet már előírta, és a pályázók felvételét függővé
tette az un. képességvizsgálatok eredményeitől is.

   Az  államvezetési  gyakorlatnak  megfelelően a teljes oktatási rendszeren
központosító, egységesítő törekvéseket lehetett tapasztalni. Így a középfokú
egészségügyi szakoktatás is centralizálttá vált.

   Kifejezetten különleges magyar sajátosság, hogy a 60-as években ugyanezen
a  hazai oktatási rendszeren belül megjelent egy merőben új típusú középfokú
oktatási intézmény: a szakközépiskola. Ennek egészségügyi változata és annak
hálózata  csakhamar  olyannyira  gyökeret  vert  és  kiterebélyesedett, hogy
1972-től kezdve - az eddigi rendszerrel történő 5 éves együttélés után - már
a   következő,   új,   önálló   szakasz  fő  alkotórészeként  jelent  meg  a
szülésznőképzés hazai történetében.

   1949-ben   a   szülésznőképzésnek  addig  a  kultuszminiszterrel  közösen
gyakorolt  felügyeletét  a  3640/1949.  számú  kormányrendelet  a  népjóléti
miniszter   kizárólagos  hatáskörébe  utalta,  majd  1950-ben  a  IV.  számú
alkotmánymódosító    törvény   a   Népjóléti   Minisztériumot   Egészségügyi
Minisztériummá   minősítette  át.  Az  Egészségügyi  Minisztérium  tényleges
megszervezésére  1951-ben  került sor, ekkor lett az új minisztérium II/2-es
osztálya  a középfokú egészségügyi szakoktatás országos felelőse és gazdája.
A  középfokú egészségügyi tanintézetek, az Egészségügyi Szakiskolák egységes
rendszerének keretébe olvadt be az évszázadokon át önálló (ill. egyetemekhez
kötött)   szülésznőképzés   is.   Eleinte  egyes  szakiskolákban  még  külön
igazgatója  volt  a  szülésznő- ill. ápolóképzésnek, majd ez is megszűnvén a
különböző  szerteágazó  szakok  integrálódásán belül "szülésznői tagozatról"
ill. "szülésznőképző iskolákról" esett szó.

   1961-ben  készült  el  a  középfokú  tanintézetek  osztályán,  és mint az
egészségügyi   miniszter  22/1961.  számú  utasítása  látott  napvilágot  az
egészségügyi szakiskolák új "Működési Szabályzata". Legjelentősebb újítása a
gyakorlati  oktatás  (1957  óta  sikeresen kipróbált és bevált) tankórtermi,
tanosztályos  módszerének  országos  bevezetése  ill.  elterjesztése volt. A
tankórtermi  gyakorlat során az elméleti és gyakorlati munkát a legszorosabb
egységbe  foglalva,  a tanulók önállóan, a tanultaknak megfelelően dolgoztak
klinikai-kórházi  oktató  szülésznő  ill. oktató orvos és iskolai szakoktató
együttes   koordinált   felügyelete   mellett.   1963-ban   az  Egészségügyi
Minisztérium  Oktatási  Főosztályának  "Tanterv és utasítás a szülésznőképző
iskolák  számára"  cimmel  kiadványa jelent meg, melynek bevezetésére még ez
évben  sor  került.  A  dokumentum  az oktatás céljaként felkészült intézeti
szülésznők    kibocsátását    jelölte    meg.    Természetesen   maximálisan
alkalmazkodott  az  intézeti  rendhez,  az  ott uralkodó kompetencia köröket
figyelembe  vette.  Így  az  addig  önállóságra nevelt (és önállóan dolgozó)
szülésznők   kizárólagosan  asszisztálási  és  ápolási  feladatok  végzésére
képződtek  (minden  további  tevékenység  a  szülőnő  körül orvosi feladattá
vált).

   1965-től  kezdve  csak érettségivel rendelkező jelentkezőket vettek fel a
szülésznőképzők.  Tankönyvként  ZOLTÁN  IMRE: Szülészet (egyetemi tankönyv),
szülésznői változata szolgált (Medicina Kiadó).

   "Váljék  szorosabbá  iskoláink  kapcsolata  az élettel, a gyakorlattal, a
termeléssel."   -   alapkoncepció   hívta  életre  a  szakközépiskolákat.  A
bevezetésre  javasolt új iskolatípus a szándékok szerint elmélyíti és bővíti
az   általános   iskolában  szerzett  ismereteket  és  egyidejűleg  valamely
szakmában  (ipari,  kereskedelmi,  stb. - az egészségügyről még nem volt szó
ekkor)  képesítést  nyújt.  Teszi ezt oly módon, hogy az iskola folyamatosan
együttműködik  a képzés szakirányának megfelelő gyakorlóterülettel. A 4 éves
szakközépiskola  utolsó  évfolyamának  elvégzése  után  a  tanuló  érettségi
vizsgát  és  egyúttal  szakmai  képesítő vizsgát tett, amely utóbbi a tanult
szakmában  bizonyos  -  jogszabályban meghatározott - munkakörök betöltésére
képesítette.   A  kiépülő  szakközépiskolai  ágazatok  között  1965-ben,  az
oktatási   törvényhez   csatlakozó   rendeletben   merült   fel  első  ízben
szakközépiskolák létesítésének lehetősége az egészségügy területén is.

   A  valóságban  még  rendezetlen  formában  mintegy kísérleti jelleggel az
1963.   évtől  kezdődően  már  egy  egészségügyi  szakközépiskola  megkezdte
működését Győrött.

   A  hazai  "különutas"  szülésznőképzési  rendszer  kialakulásában a döntő
fordulat  szinte  naphoz kötötten az Egészségügyi Minisztérium Kollégiumának
1967. március 8-án tartott ülésén történt. A Kollégium ekkor tárgyalta meg a
középfokú egészségügyi oktatás új rendszeréről előterjesztett javaslatot.

   A  javaslat elöljáróban megemlítette, hogy a 1963-as győri kezdet után az
1965.  évben  9  helyen,  az  1966/67-es  tanévben pedig további 9 helyen 18
egészségügyi   szakközépiskolai   osztályt   indítottak  693  tanulóval.  Az
egészségügyi   szakoktatás   ezen  új  formájával  tapasztalatokat  kívántak
szerezni  arról,  hogy  a  tanulók  a  közismereti tantárgyak mellett milyen
mélységben  és  mennyiségben  képesek  elsajátítani a szakmai ismereteket. A
tapasztalatok  kedvezőeknek  bizonyultak,  a  végzett  tanulók  az érettségi
bizonyítvánnyal    egyidőben    szakmai    képesítést    kaptak    általános
rendelőintézeti   asszisztens   valamint   csecsemő-   és  gyermekgondozónői
munkakörökre.  A  szerzett  kedvező  tapasztalatok alapján az előterjesztett
javaslat  tömörített  lényege  az  volt,  hogy  a  jövőben  az  egészségügyi
szakszemélyzet - köztük a szülésznők is - kiképzésének fő formái az egységes
profillal  dolgozó  egészségügyi  szakközépiskolák  és  az  azokra épülő un.
szakosító  tanfolyamok lennének. Szülésznői vonatkozásban a szakközépiskolát
végzettek  számára  a  fenti  munka  melletti szakosító tanfolyam tartamát 1
évben  (10  hónap)  jelölte meg a javaslat. Ugyanakkor nem feledkezett meg a
gimnáziumban  érettségizettek  részvételével  a  szakiskolákban folyó 2 éves
nappali  tagozatos  szülésznőképzésről  sem. Nyolc-tíz éves átmeneti időre a
két  képzési forma egyidejű fenntartását javasolták. Így az utóbbi forma - a
2  éves  nappali  tagozatos szülésznői szak - utolsó évfolyama az 1976/77-es
tanévben végzett, és ettől az időponttól ez a képzési lehetőség megszűnt.

   A   működésüket   tömeges   méretekben   1968-ban  megkezdő  egészségügyi
szakközépiskolák   1972-ben   bocsátották   ki   az  első  érettségizett  és
általánosan   alapképzett   szakembereiket   és  így  a  korábbi  szakosítás
megszervezése  ekkora  vált időszerűvé. Ennek jogi alapját meg is teremtette
az egészségügyi miniszter 8/1972. utasítása, mely az "Új típusú egészségügyi
szakközépiskolát  végzettek  szakmai  képesítéséről és szakosításáról" címen
jelent  meg.  A rendelkezés szerint 20 féle munkakörben lehet szakképesítést
szerezni  és  közöttük  található  a  szülésznői is. A szakosító tanfolyamok
megszervezésére   a   helyileg  illetékes  Egészségügyi  Szakiskolák  kaptak
megbízást.  Bár  még  további 5 tanéven át a 2 éves nappali tagozatos képzés
folytatódik,  1972-ben  - több mint két évtizeddel az önálló szülésznőképzés
megszűnése  után,  újabb  22  évig  tartó  időszak  vette  kezdetét a magyar
szülésznőképzés  történetében.  Az  1972/73-as tanévben indult meg az 1 éves
(10   hónapos)  szakosító  tanfolyamokon  az  egészségügyi  szakközépiskolát
végzett    szülésznők   képzése.   A   szakosítók   alapvető   feltétele   a
szakközépiskolai  érettségin  túl,  a gyakorló szülésznői munkakör betöltése
volt.  Az Egészségügyi Minisztérium Oktatási Főosztálya egy közel 40 oldalas
kiadványban   jelenteti  meg  a  szülésznői  szakosító  tanfolyam  részletes
tantervét. A szakképzés célját illetően már másként fogalmaz, mint 1963-ban;
a   segédkezésen   túl  fontos,  hogy  képesek  legyenek  feladataik  önálló
ellátására  is a szülésznők. A szakosító tanfolyamos képzés fennállásának 22
éve alatt az eredeti tanterven alig történt lényegesebb változtatás. A munka
melletti  tanfolyam tartama mindvégig 10 hónap maradt, amely az egészségügyi
szakközépiskolai  alapismereteket  kiegészítő  elméleti  képzésből,  továbbá
egyúttal   a   munkahelyet   is   jelentő  egészségügyi  intézetben  végzett
szakgyakorlatból állt.

   A  szakosító  tanfolyam  tananyagaként  a  70-es  évek során TREIT SÁNDOR
szerkesztésében  egy  400  oldalas  kiadvány  jelent  meg, mely a szülészet-
nőgyógyászat    ismeretein    kívül    magába   foglalta   az   idevonatkozó
gyógyszerismereteket,   a   szülészet-nőgyógyászati   pszichológiát   és  az
ujszülöttellátást.  Az  ismeretek  és a klinikai gyakorlat rohamos fejlődése
azonban  szükségessé  tette, hogy 1981-től kezdődően LAMPÉ LÁSZLÓ - 1992-ben
már   PAPP   ZOLTÁNNAL   együtt   irt  orvosegyetemi  tankönyv  kivonatoltan
felhasználásra kerüljön a szülésznők felkészítésében.

   A  szülésznők  mind  magánbeszélgetésekben,  ill.  a  tanfolyamokon, mind
országos konferenciáikon a nagyobb önállóság, a szakma presztizse, erkölcsi,
anyagi  és  társadalmi  megbecsültségének  emelése  érdekében  a  90-es évek
kezdete  óta  egyre inkább hangot adnak magasabb színvonalú - felsőfokú vagy
főiskolai  szintű  -  képzés  iránti  igényüknek.  A  hangulat  alakulása, a
kritikai szellem felerősödése bizonyára összefügg az újabb rendszerváltással
is,  amely  lehetővé  tette a külföldi (nyugati) viszonyok és képzési formák
jobb megismerését és kívánatossá az azokhoz történő igazodást, felzárkózást.
Ezért  -  ismét  a  Népjóléti  nevet felvett - Minisztériumban egy kívánatos
fordulatot előkészítő munka kezdődött meg.

   Ennek   következtében   kísérleti   jelleggel   az   1991/92-es  tanévben
bevezetésre  került  a  gimnáziumi  érettségire  épülő  írásbeli  és szóbeli
felvételi  vizsgához  kötött  kétéves  nappali tagozatos képzés Budapesten a
Belvárosi  Egészségügyi  Szakiskolában.  A  képzés  deklaráltan  "szülésznő-
technikus" képesítést nyújtott.

   A  tapasztalatok  mérlegelése után döntés született az érettségire épülő,
három éves nappali tagozatos, felsőfokú szülésznőképzés hazai bevezetéséről.
Az   Európai   normákhoz   igazodó   "eurokonform"   új   típus  képzést  "A
szülésznőképzés  szakmai  követelményeiről"  címet viselő 21/1994. népjóléti
miniszteri rendelet szabályozza.

   Az  új  rendelet  "iskolarendszerű  és  iskolarendszeren  kívüli" képzést
ismert  el.  Egyúttal lehetővé tette a legkésőbb 2000. szeptember 1-ig tartó
átmeneti  időszakban a korábban másféle képzési formában (egyéves szakosító,
két  éves  nappali  tagozat)  részesültek,  -  egyéni mérlegelésen és előirt
különbözeti  vizsgák letételén alapuló - szakmai felzárkóztatását. A program
a  "Szülésznői  Híd"  nevet  viseli.  A képzések és átképzések lebonyolítása
ugyancsak az egészségügyi szakközépiskolák feladata lett.

   A  szóban  forgó  rendelet  fenti  követelményei  szerint  szakképesítést
szerzett  szülésznők  végzettségét  felsőfokúnak  fogadták el. A rendelet az
1994/95-ös   tanévtől   lépett  hatályba,  egyidejűleg  érvénytelenítette  a
szülésznői szakosító képzés tantervét.

   Az  új típusú szakképzést meghatározó jogszabállyal egyidőben a Népjóléti
Minisztérium  II.  Ápolási  Főosztálya kiadta a szülésznői szakképesítés hat
félévre kidolgozott központi programját.

   A   három   éves   képzési  program  lehetővé  teszi  az  Európai  Tanács
ajánlásaiban  szereplő  valamennyi tantárgy teljeskörű oktatását. A korszerű
képzést megalapozandó tankönyv elkészítése is folyamatban van.

   A  Népjóléti Minisztériumi tájékoztatón elhangzottak szerint a szülésznők
"eurokonform" oklevele beépíthető lesz a főiskolai szintű képzésükbe.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.