'<<' ''GONDOLATOK EREJE
Jaj, de elcsépelt cím, csakúgy, mint az ezután következők, s azt hiszem
ezen a téren sem tudok sok újat mondani - de ideírtam ezt a címet, hát
valamit költeni is kellene hozzá...
Elég visszás a helyzet ezen a téren. Sok könyvet lehet olvasni, riportot
hallgatni, amikben emberek mondják nagy önbizalommal, hogy ők hatalmas
dolgokat tudnak megtenni gondolataik erejével, némelyikük azt is vállalja,
hogy a könyv gyakorlatai vagy a tanfolyam által az olvasó, résztvevő is
képes lesz új erők használatára. Ugyanakkor ez a szerencsétlen világ ennek
ellenére elég ramaty állapotban van. Persze erre lehet azt mondani, hogy
létezik valami "kritikus tömeg", amelynek elérése felett válik csak
látványossá a változás.
Lehet, hogy nagyon elcsépeltnek, vagy éppen hülyeségnek fog hangzani a
következő magánvélemény: egyetlen ember is meg tudja váltani a világot -
ugyanakkor senki sem képes megváltani a világot. Én a saját világomban élek,
amelynek korlátlan ura vagyok, bármit megtehetek benne. Egyedüli határt
saját szabályrendszerem (személyiségem) szab nekem, amelynek lassú
felszámolása nem más, mint a világom megváltása, s hiszem, hogy ezt meg
tudom tenni. Viszont a külső világ milliárdnyi lény együttes világa,
amellyel nincs kedvem kísérletezni, kitalálni, hogyan legyen jobb, és ezen
toldozni-foldozni. Igenis széppé tudom varázsolni a világot: megváltozhatok
annyira, hogy megláthassam mögötte a teljességet - és kész.
Az alapvető kérdések persze a következők: hogyan és milyen mértékben
lehetek ura ennek az erőnek, illetve mit tehetek meg általa. A válaszom az
előző képekből ered. Az "uralom" módja a külső és belső világ összhangjának
megteremtése. Energiarendszerem felett (szerintem) állandóan ott van a
teljes Erő, melyből a rám eső rész mennyiségét egyetlen dolog, az én
teherbírásom határozza meg. Minden morzsányi erő tágít valamennyit
lehetőségeimen, új, mélyebb gondolatokat sugall - ez azonban leggyakrabban
ütközik felépített gondolati rendszeremmel vagy a világban elfoglalt
helyemmel - esetleg mindkettővel: lépésekre sarkall, változásokra ösztönöz,
újabb és újabb hibáimat ismerteti fel velem. Az eredmény gondolatok,
érzelmek és tettek egy bizonyos szint felett veszélyes zűrzavara - tehát
pontosan annyi áll rendelkezésemre, amennyit éppen el tudok viselni. Ha
megtorpanok, eltakarok magam elől egy fontos lépést, akkor rendre kapom a
"jelzéseket" arra, hogy valamit rosszul csinálok. Persze ez egy kicsit erős,
hiszen belső törvényeim diktálják megtorpanásomat is. Mindenesetre
tudatommal segíthetem saját átalakulásom folyamatát.
Ezzel a hozzáállással azt hiszem, világos, hogy mennyire lehetek ura
saját erőmnek: annak, ami a birtokomban van, teljesen - ha saját, a
teljesség irányába történő megváltoztatásomra használom, a rám váró magasabb
erőnek pedig szükség szerinti mértékben. Ez alatt azt értem, hogy én
ugyanakkor más emberek "környezeti feltétele" is vagyok. Ha egy másik
embernek szüksége van egy bizonyos tapasztalatra vagy segítségre, akkor azt
akár általam is megkaphatja. Külső világ feletti hatalmam tehát - szerintem
- az én képességeimen és a másik szereplő szükségén múlik. Így tudok keretet
adni annak, hogy valaki egy másik embernek nem csak hasznára lehet.
Ugyanis elég kemény ellentmondás az, hogy mindannyian hatalmas erő
letéteményesei vagyunk, ebből az erőből csak nagyon kis részt használunk
tudatosan, és mégis ezzel a kicsi tudatos résszel be tudnánk avatkozni egy
másik emberbe? Hát kénytelen vagyok ezt úgy feloldani, hogy a másik ember
gondolati-, és energiarendszere megrekedt egy adott állapotban, a
továbblépéshez külső hatásra van szükség - tehát összetalálkozik valakivel,
aki fel tudja borítani az egyensúlyát. Ez egy kicsit nagyobb méretekre
kiterjesztve nem más, mint a világ elrendezettségébe, helyességébe vetett
hitem summázata: azért vagyunk ilyen kellemetlen helyzetben, mert
gondolkodásunk már hosszú ideje kering igencsak szűk pórázon, tehát
megteremtette magának azt a környezetet, amelyben nincs más kiút, mint a
továbblépés.
Az irányítás pedig? Nos szerintem ez az előző Dunás képpel illusztrálható
leginkább. Belekényszerítjük ezt az erőt hétköznapi világunkba, napi
dolgainkban várunk el tőle segítséget, amikor pedig - szerintem - az általam
irányítható része arra való, hogy önmagamat a megjelenő erő minél
hatékonyabb eszközévé faragjam. Rajtam keresztül a Duna folyik, és feladatom
nem az, hogy megmondjam, merre menjen a világban, mit intézzen el nekem
benne, hanem az, hogy minél nagyobb mennyiséget engedjek át belőle magamon,
tudatosan ráébredve szerepemre.
Fejlődésem, sorsom alakulása, pillanatnyi helyzetem az a pont, ahová el
kellett jutnom, hogy a jelen pillanatban a lehető leghatékonyabb legyek.
Mindnyájan mások vagyunk, mást tanultunk meg eddigi életünk során, mások a
szándékaink, így együtt alkotjuk a teljességet mindannyian együtt. Ez
valahogy tetszik nekem.
Van egy másik képem is az erőről, az előző lámpás kép folyománya, amikor
még a világot papírlappal jelöltem. A tudat nem más, mint egy lencse,
amellyel az erőt magunkban fókuszálni tudjuk. Ahogyan egyre jobban
közelítjük a fókuszpontot önmagunkhoz, egyre melegebb lesz körülöttünk a
papír, vonzóvá válhatunk mások számára, akik szeretnek a közelünkben lenni.
A fókusz a pillanat teljességének megélését, "egyhegyűséget" jelent. Amikor
pedig a fókuszpont a világ anyagára kerül (valóban teljes lényünkkel
egyetlen pontra, pillanatra, cselekedetre koncentrálunk), a papír átég,
mintha természetfeletti erők segítenének minket a végrehajtásban, a
mozdulatban az egész test egysége szerepel, a pillanat időtlenné válik. Ez
az állapot természetesen elérhető mindenki számára, és teljesen lényegtelen,
hogy milyen cselekedet az, amelyet végrehajtok, mert önmagában értékes.
Ezért érdekes a kínai tanmese a császárról és az udvarán dolgozó
mészárosról. (Aki nem ismerné, a mészáros ilyen fókuszált állapotban
darabolja az ökröt, kivívva ezzel az uralkodó őszinte csodálatát. Azért
érdemes elolvasni...)
Ebben a fejezetben akartam írni még az álmokról is, túlságosan sok
segítséget kaptam már tőlük ahhoz, hogy ne tudjam kihagyni innen. Szerintem
amikor elalszunk, takarékra tesszük fizikai testünket, tudatunknak igen kis
részét foglalkoztatják már a vele kapcsolatos problémák, lassan magasabb
szintre emelkedik, majd néhány álom-periódus után visszatér a hétköznapi
tudat. Úgy tudom elképzelni ezt a folyamatot, hogy egy bizonyos tudatszint
felett már nincs igazi harmónia a hétköznapi gondolkodásom és tudatom
között, ezért normál állapotban nem emlékszem a gondolatmenetre, ami közben
elaludtam. Az álom, amire visszaemlékszem, egy érdekes keverék.
Alvás közben információkat szereztem, amelyeket teljes egészükben nem
tudok lehozni hétköznapi tudatomba, így ehelyett képek, szimbólumok
összefonódása érkezik meg legtöbbször, amiből egy szakértő elég sok mindent
ki tud hámozni. Érdekes következtetés, hogy a visszatérő álmok valószínűleg
a normál gondolkodás szűrőjéről, milyenségéről hordoz információkat, az
egyedi álmok pedig inkább pillanatnyi helyzetemmel együtt értelmezhetők.
Ha egyáltalán nem emlékszem arra, hogy mit álmodtam, annak valószínű oka
az, hogy az álom tartalma túlságosan erősen bolygatta volna meg
gondolkodásomat, így teljes egészében törlésre került a szűrő által. Nem
ártalmas egy füzetet tartani az ágy mellett a tényleg jelentős álmok
leírásához, mert személyes tapasztalatom szerint nem működik az az ötlet,
hogy majd reggel leírom, hiába emlékszem arra, hogy nagyon érdekes volt az
álom, a tartalmát jórészt elfelejtem.
Mellesleg a leírt álmaimra is csak azért emlékszem, mert benne vannak a
füzetben, ha most fel kellene idéznem, képtelen lennék rá. Pedig ezek az
álmok rendkívül fontosak voltak nekem - azért is voltam képes rászánni
magam, hogy felkeljek és leírjam őket.
Olvastam az álom-kontroll módszeréről, nem tűnt rossznak, de mégsem
mélyedtem el benne. Úgy gondolom, az egy nagyon kellemes állapot, amikor az
álomban játszott személy bőrében ugyanazzal a gondolkodással rendelkezem,
ugyanazt cselekszem, mint nappal. Ez bizonyos összhangot jelez bennem, mert
az álom által kínált szituációban nem kellett kiélnem valamilyen elfojtott
vágyamat. Érdekes kérdés, hogy álmomban sok mindent meg tudok cselekedni, én
vagyok a rendező - vajon a mágia (ha létezik) nem csupán az az állapot,
amikor valaki olyan belső összhanggal rendelkezik, hogy ébren is álmodik -
és ennek megfelelő lehetőségei vannak? Például egy gyógyító valós világbeli
lehetőségei megegyeznek az álombeliekkel, valóban "csodát tesz", ilyesmit
már láttam...
'>>'