'<<' ''ERŐ, ENERGIÁK
Nagyon sok könyv, elmélet jelent meg az utóbbi időben arról a témáról,
hogy milyen erő, energiaforrás áll a rendelkezésünkre. Amit most ide leírok,
az az én elképzelésem róla.
Előrebocsátom, hogy ez csupán egy munkaváltozat, logikusnak tartom és
ráadásul tetszik is nekem.
Amikor azon gondolkodtam, hogy hogyan is jelenik meg az Erő, a Szeretet
világunkban, egy képet sikerült kidolgoznom magamban. A mi világunk olyan,
mint egy papírlap... vagy inkább egy vékony folyadékréteg egy üveglapon,
amit lámpával felülről megvilágítok. A lámpa folyamatosan ég, energiája
állandóan éri a folyadékot, amelynek részecskéi a nekik megfelelő részt
szűrik ki belőle. Az ily módon a világ részévé vált energia mozgásokat,
változásokat idéz elő: ez maga az élet. Az ember ebben a képben
természetesen része a világnak, energiát vehet fel bárhonnan.
Így elég egyszerűnek látszik, hogy energiafelvétel a légzés, a
táplálkozás, de energiát lehet meríteni egy helyből, egy kristályból -
bármiből. Viszont annak az energiának, amit így, a fizikai világ
közvetítésével veszünk fel, "tulajdonságai" vannak - erre épül például a
különféle kristályoknak tulajdonított más-más hatás. Elképzelhető tehát ezen
a szinten a dualitás: lehetnek az energiának (ami a Szeretet egyetemes
jelenlétének fizikai megjelenése) negatív hatásai is, bizonyos erővel lehet
diszharmóniát kelteni valakiben.
Az erőkkel foglalkozó könyvekben nagyon sok helyen találkoztam a
félelemmel, sötét erőkkel, ezek harcával, ami nem illett bele az én
felfogásomba. Soha nem éreztem úgy, hogy nagyobb védelemre lenne szükségem,
mint amivel rendelkezem: azzal, hogy a tiszta Erő állandóan jelen van
bennem, életben tart és haladni segít. Ez nem jelenti azt, hogy soha nem
félek, hiszen a félelem természetes érzés, életbenmaradásom egyik
legfontosabb eleme. Ha az ember, mint természeti lény nem félne a
fájdalomtól, nem tanult volna semmit az evolúció során (ha jobban tetszik a
teremtéstörténet, akkor mondjuk így: nem lenne semmi késztetése az
egészséges életre), ha nem lenne fájdalom, nem érezné fontosnak azt, hogy
vigyázzon testére, ha nem félne a haláltól, akkor inkább meghalna, mintsem
egy kellemetlen helyzetet vagy fizikai fájdalmat vállaljon.
Folyamatosan döbbenek rá, mennyi önpusztító gondolat jár-kel a fejemben,
ha nem félnék a haláltól, már régen nem élnék... Szóval félek, de távol
álljon tőlem, hogy ezt az érzést rossznak tartsam. Egy szép napon meg is
fogok halni, de ez nem szerződésszegés lesz a világ részéről, hanem ugyanúgy
a harmónia és Szeretet megnyilvánulása, mint a születésem.
Vannak a világon olyan dolgok, erők, amelyek képesek engem kibillenteni
az egyensúlyomból, vannak, amelyek elpusztíthatnak, de felesleges a
fájdalomtól, haláltól való félelmemben ezeket az erőket negatívnak
bélyegezni és ellenük rám pozitív hatású erőkkel kétségbeesetten védekezni.
Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy a nekem jó, engem erősítő
emberek, erők, egyebek keresése hiba, sőt. A fejlődésnek komoly feltétele,
hogy felismerjem gyenge pontjaimat olyan erők, emberek segítségével, akik
fájdalmat tudnak okozni nekem - és megtaláljam magamban vagy környezetemben
azokat a lehetőségeket, amelyekkel stabilizálni tudom magam. Valahogy úgy
tudom ezt elképzelni, hogy a tiszta erő természetes módon ér engem, mint a
világ minden egyes pontját, ebből a világban én a nekem megfelelő, velem
harmonizáló részt tudom megjeleníteni. Ennek a rendszernek már vannak gyenge
pontjai, és amikor megsérül, bizony szükség lehet arra, hogy külső forrás
segítségével állítsam helyre a stabil állapotot.
Viszont ha a sebet nem rejtem el önmagam elől, igény támad bennem arra,
hogy megváltozzak, erő- megjelenítő rendszerem úgy alakuljon át, hogy az
eddig rám veszélyes hatás ne okozzon problémát. A végeredmény az, hogy erő-
rendszerem nem védekezik az adott hatás ellen, hanem átalakul olyanná, hogy
az ne jelenjen meg benne, vagy ne bontsa meg harmóniáját.
A védekezés mögötti félelem attól, hogy "pajzsomnál" erősebb az
ellenséges "lándzsa" egy nem túl szerencsés gondolati sémát rögzít, ráadásul
mivel a tanuláshoz szükség van a fájdalomra (ezért az Erő bizony segíteni
fog annak megtapasztalásában) - mindig előbb a "vesztes"- tudattal kell
megbirkózni, csak utána jöhet a helyzet elemzése. Ezért szimpatikusabb a
fenti elmélet.
Na most én itt felvázoltam egy érdekes ötletet, de jogos a kérdés, hogy
ha ilyen hatalmas erőkkel bírunk, ugyan miért nem tudunk róla. Erre egy
nagyon egyszerű képem van (budapesti lakosok előnyben): a Duna. Átmegyünk
rajta hídon, alatta metrón, fürdünk benne (ha van még tiszta része),
hajózunk rajta. Mindennap ott van, hétköznapi, szürke, semmi különös. Ha
megkérdezem, láttad-e a Dunát, azt mondod, láttam, persze, és akkor mi
van... Pedig ha belegondolok: irdatlan tömegű víz halad benne valami
elképesztő, hatalmas erővel. Ki tudná vajon azt mondani neki, hogy állj meg
egy ezredmásodpercre, kérlek? Játszi könnyedséggel mosná el a várost, ha
kisétálna a medréből (csak ne legyen ez a mondat prófécia egy esetleges bősi
gátszakadás esetén...). Vajon látod benne mindezt, amikor nap mint nap
rápillantasz?
Szóval nem mondom azt, hogy a fenti elmélet igaz, azt viszont igen, hogy
nem kötelező tudomásul venni egy mégoly hatalmas, mindennap látott erőt.
(Apropó, ahogyan ma használjuk belső erőnket, az körülbelül megegyezik a
víztározó-építő, folyamszabályozó hozzáállással, és sajna a mellékhatásai is
nagyon hasonlóak. Hogy is van az a bizonyos: "Amint fent ugyanúgy lent"
mondás?)
Erőkkel kapcsolatban gyakran olvastam auráról, annak bonyolult
rétegeiről, kölcsönhatásaikról és hasonlókról - aztán egyszer összeírtam,
hogy mi az benne, amit én érdekesnek tartok. Engedek szívből jövő
lustaságomnak, és idemásolom ezeket. A fene! Nem találtam meg őket, úgyhogy
kénytelen leszek újat szülni.
Szóval előre leszögezem, nem vagyok tudatos látó (hogy ezt miért így írom
le, a látásról szóló részben kiderül), nem foglalkozom azzal, hogy valaki
körül milyen színeket, alakokat miért látok és mit lehet ezekkel kezdeni.
Ezt a kérdést is alapvetően elméleti oldalról közelítem meg.
Jellemzően három részre tudom szedni az embert: fizikai, érzelmi és
gondolati működésre. Ezek közül a két szélső jól megfogható, körülírható,
hiszen az egyik a test fizikai állapotához kapcsolódik, a másik a tudatban
felépített én-képet, világképet jelenti (ez a kettő, ha jól megnézem,
ugyanaz), míg a kettőt összekötő érzelemvilág folyamatos változásban levő
hullámzás.
Olyan ez a három, mint a tűz, a fizikai réteg a fadarab izzó parazsa, a
fához (a tűz "fizikai teste") simul, követi azt, a fa alakja, állapota
nyomon követhető rajta. Az érzelem a kissé megfoghatatlan hő, amelyet az
égés kelt, ezzel melegítjük vagy égetjük meg azt, akit szeretünk, akit közel
engedünk önmagunkhoz. A tudat pedig a láng, a fény, amellyel kapcsolatot
teremtünk egymással, és néha elnyomjuk egymás fényét.
Elképzelésem szerint ezek a rétegek alkotják erő-lényünket, ez a rendszer
jeleníti meg a Szeretet általunk képviselt formását ebben a világban.
Szűrőként működik kifelé, de "befelé" is. Én jelenlegi állapotomban nem a
tiszta szeretetet adom át a világnak, hanem azt, amit én adni tudok -
ugyanakkor hozzám sem jut el a teljes Erő, - ha úgy tetszik, isteni erő,
tudás - hanem csak annyi, amennyit felfogni képes vagyok. Gondolkodásom,
önmagamról és a világról formált képem komoly határt szab annak a tudásnak,
amelyet az adott pillanatban jól használni képes vagyok, ennél minden
pillanatban egy kicsivel több erőt kapok. Ez okozza érzelmi viharaimat,
amelyek erősen befolyásolják azt, hogy testem hogyan jut energiához.
Véleményem szerint ez a legfontosabb dolog, amit tudnom kell testem
energiarendszeréről.
Akkor, amikor a belső réteg, a valós világban elfoglalt hely és szerep
harmonizál, egységet alkot a magamról alkotott képpel, akkor a kettő között
csendesen, nyugodtan hullámzik az érzelem. Ennek töréseit, diszharmóniáját
az okozza, hogy gondolati világunk nem felel meg a valósnak, csalódunk
magunkban és másokban egyaránt, olyan helyzetekbe kerülünk, amelyeket
gondolatrendszerünkkel nem tudunk kezelni - illetve olyan gondolataink
támadnak, amelyeket nem tudunk a valós világban érvényesíteni, és kész:
ingerültek, dühösek, feszültek vagyunk, amíg a két világot egymáshoz nem
faragjuk. A tartós diszharmónia, a "lenyelt" állandó problémák folyamatos
negatív rezgést kelt, ami a két szélen meg is jelenik fizikai vagy lelki
betegségek formájában.
Ráadásul ez az egész elmélet persze szépen alátámasztja az önszeretettel
kapcsolatos eszmefuttatásomat is - naná, ha lúd, legyen kövér. Ugyanis az
erő rám eső része az enyém. Nem adhatom át másnak, nem szórhatom szét a
szegény rászoruló emberek között: hiszen nekik is megvan a sajátjuk!
Megbillent társamat visszalökhetem normális kerékvágásába - vagy éppen
kibillenthetem belőle, de fogni, húzni nem érdemes. Viszont ha magammal
törődöm, fizikai testem harmóniába hozom, akkor tisztán, füstmentesen,
egyenletesen fog izzani, amíg a fa kitart, utána csendesen elhamvad.
Gondolati rendszerem fénye valós állapotot tükröz, evilági
lehetőségeimnek megfelelő maximumot mutathatom, és nem csapok be senkit, nem
rejtek el semmit magamból, de nem is mutatok többet, nem versengek senkivel.
Így hő, amit termelek, vonzó, de nem húzok magamhoz senkit, mert lehet,
hogy megégetem jószándékom ellenére, inkább hagyom szabadon bóklászni
körülöttem, és elmenni, ha már nincs szüksége rám. Nem lepek meg senkit a
füst mögül kicsapó lángnyelv forróságával (nem ismerős, amikor valakivel
beszélgetve hirtelen kemény érzelmi töltésű kirohanással találkozol?), sem a
csalóka fénnyel, ami mögött nincs meleg (a szeretetről, elfogadásról
prédikáló öndicsérő szöveg után meglepő ridegség. Például remélem, senkit
nem ér meglepetésként, hogy kedvelem a sötétkéket és a feketét, továbbá
imádom a kardokat...)
'>>'