'<<' ''JELENKOR
Nos itt vagyunk ma. Az ember megtanult sok ezer dolgot a körülötte lévő
világról, a legkisebb lényektől és anyagdarabkáktól a csillagokig.
Kristályokat épít, melyek gondolkoznak helyette, gépeket, melyek utaznak,
termelnek vagy pusztítanak. Gondolkodásában azonban alig változott, fejlődés
helyett az ismeretek egymásra rakódó halmait érzem, amelyek természetes
hajlamuk szerint hevernek egymáson, az áhított bölcsesség rendező ereje
hiányában. Rövid távú, egymásnak és az életnek egyaránt ellentmondó
irányokban szóródik szét az Ember valóban megnövekedett, átformálódott
ereje. Képesek vagyunk elpusztítani az egész bolygót órák alatt
(valószínűleg csak az aktus gazdaságtalan volta mentette meg világunkat
ettől, mert politikailag volt egy néhány igazi lehetőség rá), de egy
országban sem tudunk megférni egymással. Az információ pillanatok alatt
képes eljutni egyik helyről a másikra, mégis milliók ülnek íróasztalok előtt
papírhalmok termelésével, iktatásával, raktározásával és megsemmisítésével
elfoglalva. Képesek vagyunk erőt, fáradságot nem kímélve életet menteni,
mégis mennyien éheznek vagy gyilkolják le egymást a Földön. Összefognak
vadidegen emberek, csak hogy egy állatot megmentsenek, ugyanakkor máshol
irtózatos ütemben pusztítjuk őket és élőhelyüket egyaránt. Őrült
kaleidoszkóp módján kavarog világunkban az eddig megszerzett ismeret,
bölcsesség, riasztó szélsőségeket produkálva.
A csekély erejű nemzetközi szervezetek hosszú ideje kongatják a
vészharangot, gazdasági, egészségügyi, népesedési, politikai,
energiagazdasági, nyersanyag és élelemforrás, kérdésében, sikeresen akkor,
ha éppen a politikai, pillanatnyi pénzügyi és reklámérdek úgy kívánja. Egyéb
esetben marad az "én mindent megpróbáltam" kissé szomorkás - sok öngyilkost
vagy végleg eltörött embert teremtő - lemondó sóhaja.
Persze az eddigiek alapján ez természetes. Ha az állásomról van szó, ősi
életfenntartó ösztönök működnek, melyeknek mindig erősebbnek kellett lenni a
gondolkodásnál, kíváncsiságnál (emlékezzünk csak a tigrisre). Ha például
olyan kérdésről van szó, hogy a bolygó légköre globálisan, évek alatt
változik (bolygóméretekben ez iszonyatosan gyors!), akkor nem az a kérdés,
hogy ez mit eredményez, hiszen nem tudjuk az egész bolygót modellezni, hanem
hogy mit kell tenni, hogy a folyamat azonnal leálljon. Viszont ha ez egész
iparágakat érint, az gazdasági felfordulást vagy (inkább és) társadalmi
robbanást jelent: tehát marad az átalakulás vizsgálata és a következmények
számítgatása (bár szerintem minél többet tud a kérdésről egy szakértő, annál
szívesebben becézi felelőtlen jósolgatásnak).
Felnőttebb embertársaink egyre kevesebb hittel tekintenek a világba -
szerencsés a kivétel - és szerintem nem csak a gazdasági-társadalmi hintának
ezen a nem túl szerencsés országában, hanem nagyon sok helyen.
Öngyilkosaink, bűnözőink, megroppant társaink, hajléktalan vándoraink
növekvő száma segít minket, fiatalabbakat a pozitív világszemlélet
kialakításában.
Törtetünk, mert tudjuk, mellettünk is ugyanígy izzadva rohan valaki, aki
elénk vághat. Nincsenek már igazi korlátjaink, de valódi, hittel vallott
céljaink sem (no van néhány, de ezeket nem biztos, hogy minden másik ember
tisztelete és elfogadásának vágya vezeti).
Örülhet, akinek kettő darab, ellentétes nemű és vele közvetlen felmenői
viszonyban levő, ráadásul boldog ember segít élete első szakaszában
(magyarul: van családja), akit gyermekáldásként és nem teherként hordtak.
Aki egy kiránduláson nem valami videojáték gombjait nyomogatja, hanem
észrevesz még egyet a néhány megmaradt madárból (amikor ezt írtam, még nem
volt tamagocsi). Aki társaival nem a legújabb csodababa vagy kommandós
katona tulajdonságait tárgyalja meg, esetleg a legutóbb látott horrorfilmek
izgalmaival licitál, hanem... Hogy is mondták ezt valamikor?... Gyermek.
Olyannak tűnik ez az egész, mint amikor az orsóról egyre gyorsabban,
emelkedő hangerővel pereg le a film, egyre nehezebben értelmezhető kaotikus
forgataggá olvadva. Mint amikor egy erősödő sodrú folyóban próbálnék
haladni. Először csak az irányomat adom fel, mert bele kell számolni az
eltérítő hatást is, aztán a célt (csak érjek végre át), aztán a haladást
(csak végleg el ne sodorjon, inkább keresek egy biztos pontot, ahol
megállhatok), aztán "(na jó lökjön odébb, csak el ne essek) végül". A
folyamat pedig önerősítőnek tűnik, hiszen aki előttem járt ugyanígy
szeretett volna átérni, neki még sikerült, talán még nekem is fog, az utánam
jövő viszont... Nem tudok neki segíteni, amikor minden erőmmel a saját
fennmaradásomért küzdök! Ha átértem, talán majd visszanyúlok - de lehet,
hogy ez az odaát már a földi életen túl van?
A fiú lehajtotta a fejét, hosszasan ült így, gondolatok nélküli csendben.
Az első buszok már régen elindultak a széles úton, léptek kopogtak végig a
járdán a hallgatag hajnalon. Amikor legközelebb felnézett, már a legmagasabb
fák tetejét meleg, vörös fényével simogatta a Nap.
Kiegyenesedett és elnézett a város felé. Vajon ő sóhajtott, vagy az egész
világ vett egy első, mély lélegzetet? Furcsa boldogságot érzett minden
szomorú gondolata után, úgy érezte, megszületett a döntés. Tulajdonképpen
erre számított. Sok dolog jutott eszébe, talán - biztosan - sokkal több,
mint amire most vissza tudott emlékezni, amelyek nem is voltak igazán
összefüggésben, néha elnagyoltak voltak - máskor túl részletesek. Nem érezte
az igazi logikai levezetést, annak a képességét, hogy pontról pontra le
tudja vezetni az egészet. Máshogyan volt kerek a döntés. Olyan volt, mint
egy kehely: a felső félgömb tárolja a folyadékot, kerek és osztatlan
egységet alkot, a talpa viszont nem igazán "vezethető le" belőle. Mégis
ettől stabil, ez teszi alkalmassá feladatára.
Az egész így állt előtte, tisztán, csillogón. Nem is volt igazán döntés,
következett jelenlegi állapotából, csak végig kellett gondolnia.
'>>'