'<<' ''MODELLEK
Szóval, kedves Árnyék, a fentiek alapján döntésem a következő: mindnyájan
képeket, modelleket készítünk a körülöttünk levő világról, ezek szerint
élünk benne, hozunk döntéseket, sőt, ezektől befolyásolva ismerjük meg
további részleteit. Alapvető kérdés a következő: miért használunk
modelleket? Mire jó ez nekünk, ha nem csak szabad döntéseinket változtatják
erősen irányított lépésekké, de még a számunkra megismerhető világot is
körbezárják?
Apropó, egy fontos tréfa is van az előbbi mondatban, amire jó lesz pár
szót vesztegetni. Mire jó ez nekünk? - szól a kérdés. És a kérdés jogos.
Játékom során - mert nekem ez így kényelmes - nem vagyok hajlandó elfogadni
az emberi gyarlóságot, gaz sátáni erőket, mellét döngető férfiasságot és
butuska nőt, mint megváltoztathatatlan alapot. Viselkedési formák vannak,
amelyeket azért vesznek fel emberek, mert bár lehet, hogy általuk szenvednek
vagy (pontosabban és) szenvedést okoznak, mégis inkább ezt vállalják, mint
önmagukról alkotott képük feladását - ami a halál egy formája, vicc nélkül.
A modellalkotás saját gondolkodásomra nézve alapfeltevés, illetve mások
gondolkodásának megismerését, lépéseinek megbecslését segítő hatékony
eszköz. Úgy tekintem tehát, hogy az emberek képet alkotnak az általuk
megismert világról, benne önmagukról, sőt - minő manó - rólam is.
Az eredeti kérdés: miért teszik ezt, mi a jó nekik benne? A válasz
egyszerű. Ideális esetben talán az emberi lény képes egyszerre tudatában
lenni minden tényezőnek, ami a pillanatnyi döntését befolyásolja - persze
egy ilyen lény nem is dönt, egyetlen jó lépés létezik számára, hiszen
világról szóló ismerete teljes, minden lehetséges lépését tetszőleges
mélységben le tudja követni. (Nos ez időigény és memória szempontjából nem
túl reális megoldás, "emlékeznie" kellene a döntés pillanatában a lehetséges
utak mindegyikének teljes, idők végezetéig tartó következmény-láncolatára.
Valószínűbbnek hangzik, hogy minden indoklás nélkül érzi a helyes irányt. Ez
azonban a "tökéletes ember" témaköre, amire még úgyis vissza kell térni.)
Valós helyzetben ez a kérdéssor nem igazán merül fel, hiányos információk
alapján kell döntenünk. Nincs reményünk arra sem, hogy megfelelően
értékeljük azokat az ismereteket, amelyek pillanatnyilag rendelkezésünkre
állnak. Ha egy tigrissel találkozunk az utcán, általában sem személyes
tapasztalatok, sem teljes ismeretrendszer nem áll rendelkezésünkre, mégis
dönteni kell. Gyorsan.
A modell-tigris jól működik: a helyzet még nem is tudatosult teljesen,
adrenalin-szintünk már az egekben, gyors reakciónk talán megmenti az
életünket, míg fajközi ismerkedési kísérletünk esetleg csak egy új receptet
eredményezne a tigris számára - bár valós ismeretek szerzésének ez lett
volna a megfelelő módja. A modell megmentette az életünket, jó eszköz -
ebben az esetben. A modellekkel felgyorsított döntéshozatal annak a kornak a
hagyománya, amelyben az ember természeti lényként élet-halál kérdésekben
volt egyes szám első személyben illetékes. Ereje is ebből táplálkozik,
valóban képes átnyúlni "tudatos" énünk feje fölött a sürgősség jogán.
Egyvalami változott: mi magunk. Most a tigris = halál modell egy értékes,
gyönyörű állatfaj kipusztulását okozza. Ugyanakkor hétköznapi életünk, más
emberek megismerésének képessége is áldozatul esik ennek az eszköznek.
"Csúnya vagyok és értéktelen", vagy "más emberek felett állok", "hülye arab,
bőrfejű, cigány, dohányos, ellenség, fradista, ..., zsidó" (bocsánat.
Korlátolt. Mellesleg az ábécé minden betűjére többet is írhatnék...). Meg
fogom ismerni így önmagamat és másokat?
A modellalkotás, beskatulyázás társadalmilag belénk ivódott, részünkké
vált képekből áll, mozgatója viszont az élni akarás, a halál elutasítása.
Véd minket olyan érzésektől, amelyek stabilitásunkat veszélyeztetik.
Önmagunkról kialakított képünk nem más, mint egy helyettünk mozgó, beszélő
cselekvő és érző gépezet, mellyel saját magunkat védjük. Kinek kellene a
látás, ha látná mások szenvedéseit és nem tudna segíteni? Jó-e egy
tehetősebb embernek, ha tudja, a WC kagylója ára egy család egyhavi életét
fedezné? Jó-e az orvosnak, ha biztos betege menthetetlenségében? Jó-e
éreznünk a fájdalmat, amit másoknak okozunk úgy, hogy észre sem vesszük? És
jó lenne-e ilyen esetek tengernyi sokaságára visszaemlékezni? És igenis
védem a saját képemet, mert inkább ütlek holnap is pofon, minthogy
megkérdezzem magamtól, helyesen cselekedtem eddig számtalanszor hasonló
helyzetben. Jaj nekünk, írástudóknak és farizeusoknak, akik hitünkben bízva
ítéltünk, a Törvényt saját képünkre és hasonlatosságunkra alakítottuk!
Modelleket alkotok tehát, mert a módszer belém ivódott és szükség is van
rájuk - bár sokkal nagyobb segítség a képszerű hasonlat, több információt és
kevesebb megkötést tartalmaz - de nyitva kell hagyni a kiskaput, ahol a hiba
jelei (legtöbbször sajnos a másoknak és magunknak okozott fájdalom)
átjutnak, hogy figyelmeztessenek a változtatás szükségességére.
'>>'