'<<' ''HIT ÉS TUDÁS
Azt hiszem, ez egy alapvető kérdése minden gondolkodásnak. Döntenem
kellene abban, hogy miként folytatom az életemet, és szeretnék megalapozott
döntést hozni. Mire alapozom tehát a döntésemet? Azokra a dolgokra, amiket
hiszek, vagy amit tudok? Egyáltalán mi az a hit - és mi a tudás?
A magam használatára a elég egyszerű meghatározásokat használtam mindig.
Tudás az, amit általam észlelt, vagy megbízható forrásból szerzett
ismeretekre támaszkodva megállapítok. A hit - definíció szerint - mindaz,
ami nem tudás! Valami, amit az előző indoklás nélkül elfogadok. Ennyire
ingatag lenne például az a megállapítás, hogy Isten létezik? Szerintem igen!
Egyszer megkérdezte tőlem egy tanárom, hogy hiszek-e Istenben. Azt
válaszoltam, hogy el tudom fogadni lehetőségként a létezését, mert senki nem
tudta bebizonyítani nekem szilárd "világi" alapokra hivatkozva, hogy van. Ha
ezt meg tudnám tenni - azaz tudássá tudnám tenni a létezését, akkor
megfosztanám legfontosabb tulajdonságától, attól, hogy világunk felett áll.
Az az isten, akiről bizonyítva tudod, hogy létezik, nem az én Istenem.
Ám vajon tényleg a hit ingatag? Mi van a tudással? Azt mondtam, hogy én
magam észlelem - de hiszen éppen az előbb beszéltem arról, hogy az általam
észlelt dolgok részleges ismeretet nyújtanak, amelyet észlelő és felfogó
képességemen kívül befolyásol a világról kialakított képem is. Ugyanaz a
tény egy keresztény számára Isten létezésének, egy hindu számára a karma
törvényének, egy ateista számára az egész világ megjósolhatatlan, kaotikus
viselkedésének bizonyítéka. Ha én még csak keresem a hitemet, mit tehetek?
Elfogadhatom egyikük hitét és tudásként vehetem számba a vizsgált eseményt.
Ez lenne az abszolút igazság? Persze ha egyszer felvettem modellembe az
egyik hittételt, akkor már önigazolóvá válik, hiszen - mivel az életképes
gondolkodási rendszerek kerek egészet alkotnak - segítségükkel megfelelően
szűröm már és látom el címkékkel mindazt, ami körülöttem van. Na és akkor
most hol a bizonyíték?
Az ugyan nincs, viszont az okfejtés hirtelen megmagyarázza a különböző
hitek képviselőinek erőszakos magatartását egymással és a keresgélő világgal
szemben (tisztelet a kivételnek). Ha abszolút igazságként vallom a hitemet
(tudásként gondolok rá), akkor nem fogadhatom el más gondolatrendszereknek
az enyémhez hasonló működőképességét. Lehet más is jó ember és tiszta lélek,
de azért Buddha, Lao-ce, Krisna, Jézus (na ki hol szisszen fel?) tanítása
egyedülálló, egyedül valódi. Valóban tudhatom én azt, hogy Isten melyik
világi arca kedves Neki? Melyik tanító volt igazán az övé? Ha létezik
egyáltalán?
Nos ezek után nem vagyok hajlandó vallási vagy ideológiai megfontolások
alapján dönteni. Ám akkor mi legyen az alap? Ahogy így körülnézek, két -
jelenlegi tudásom szerint valóságos - tényt tudok megállapítani. Létrejöttem
erre a világra (lehet, hogy nem először, de ez most lényegtelen), és el is
fogom hagyni (hogy hova megyek és ki ítéli meg tetteimet, megint csak
hitkérdés). Viszont ismerem a halál érzését, az időtlenséget, cél és ok-
vesztett állapotot. Vannak dolgok, amire így, kifelé menet visszanézve azt
tudom mondani, hogy jó volt, érdemes volt megtenni, azt és úgy mondani,
gondolni. Talán ezekre a dolgokra tudnám azt mondani, hogy érték.
Ha már ennyire ingatag a hit, és még ingatagabb a rá épített tudás, akkor
válasszak magamnak hitet. Nem aszerint, hogy mit ígér és mit követel tőlem,
vagy hogy "igaznak" hiszem-e vagy sem. Válasszak aszerint, hogy mennyire
tesz engem képessé a tiszta látásra, minél kevésbé korlátozza az emberek és
a világ megismerésére való törekvésemet. És mivel természetesen engem is
befolyásol, hát tegyen optimistává, hogy bízzak az emberekben, világban,
életben, nem azért, mert az emberek feltétlenül jók abban az értelemben,
ahogy én gondolom, hanem mert jóságukban bízva képes vagyok jobban megérteni
őket, segíteni rajtuk és észrevenni a jó szándék legkisebb megmozdulását is
- ami kimondhatatlanul jólesik. Nem tehet büszkévé, nem emelhet ki semmilyen
környezetből, hiszen ez a megfigyelés lehetőségeinek legdurvább korlátozása.
Higgyek Istenben, ha általa képes vagyok minden ember testvéremként való
elfogadására és szeretetére - vagy tagadjam, ha az evolúció jobban
megmagyarázza számomra, miért van szükség mindenkire és mindenre úgy, ahogy
jelenleg létezik, legyek esetleg buddhista, ha a reinkarnáció tana
megnyugtat és jó dolgokra ösztönöz. (Elnézést azoktól, akiket kihagytam,
szívesen írnék ide mindenkit). Így elfogadom a világot, miközben hitem
virágként bomlik ki bennem - az önmagát erősítő folyamat itt is működik,
csak nem kényszerként, nem kell nekem egy Isten, aki értelmet ad a
körülöttem levő dolgoknak, hanem hiszem, hogy van értelmük, és a számomra
jelenleg szükséges mértékben képes is vagyok azt felfogni - és ez a hit a
legjobb, tulajdonképpen egyetlen eszköz arra, hogy valóban megkapjam a
válaszokat. Ha nem hiszek abban, hogy valamiből tanulni is tudok, ugyan mit
tanulhatok meg belőle akaratom ellenére?
'>>'