''AZ ÍRÓ ÁTKA
Ősidők óta hiszik sokan, hogy az átok valós erő lehet. Állítólag
sokféleképpen lehet hatni vele. A modern tudomány képviselőit természetesen
hidegen hagyja a dolog, a különféle "tényeket tisztelők" pedig általában
éppen nem a tényekkel foglalkoznak. Ha ugyanis ezt tennék, megértenék:
bizony számos olyan jól dokumentálható eset ismeretes, akár a huszadik
századból is, amikor az átok hatott.
Az sem jó érv, ha azt mondják, az efféle praktikára csak primitív emberek
vetemednek, és rendszerint ők hisznek benne. Valójában sokkal nagyobb és
átfogóbb dologról lehet itt szó - gyanítjuk. A lelki ráhatásnak egyik-másik
különleges példája igen elgondolkoztató. A hozzáértők szerint akkor fogan
meg az átok, ha arról az áldozat is tud. A kígyó is akkor kapja el az ágon a
madarat, ha úgymond "bűvölő tekintetét" rászegezi, és a madarat elhagyja az
ereje, nem menekülhet. Ilyen "kígyótekintet" lehet maga az a tudat, hogy
átkot mondtak ránk. Azt is vélik, hogy annál hatásosabb az átok, minél
fantáziadúsabb a kimondója.
Akiről most szó lesz, bizony nem nevezhető fantáziátlan embernek. Robert
Graves, az ír-német származású "brit" író a harmincas-negyvenes években az
ókorról írott könyveivel, regényeivel lett híres.
Az, hogy egy író könyvét nem akarják kiadni, mindennapos eset. Graves
azonban, mint mindent, ezt is mélyen átélte. A fehér istennő című könyvére
igen nagy súlyt fektetett, főművének tartotta, és 1946-tól kezdve, amikor
elkészült, mindent elkövetett, hogy napvilágot lásson.
A szokásos kiadói hallani sem akartak róla. Nem tetszett nekik a mű, nem
érették meg benne mindazt a fontosat és szépet, amit Graves beleírt (vagy
hitte, hogy beleírt). Az írót ez módfelett bosszantotta, és sajátos átkot
szórt a kiadóra.
Graves rengeteget olvasott az ókorról, és nyilván volt némi fogalma
arról, miképpen átkozták meg egymást az ókorban az ellenségek. Tisztában
volt azzal, hogy hinni kell a dologban, és erősen bele kell itatni az
ellenfél tudatába is azt a tényt, hogy megátkozták.
És lám, sikerrel járt! Az átok hatott. Az első kiadót, aki nem vállalta a
könyv megjelentetését, hamarosan szívroham vitte el. Graves maga is
megrendült kissé az eseménytől, és igyekezett - önmagát mentegetve - úgy
tenni, mintha mindez csak véletlen lett volna. A fehér istennőt elvitte egy
másik kiadóhoz, és türelmesen várta a választ.
Amikor az is nemet mondott, az íróban újra "felment a pumpa", és
válogatott átkot szórt a férfira. Szégyenletes halált jósolt neki a
személyzete előtt, valósággal fröcsögött a gyűlölettől. Olyan szenvedélyesen
adta elő a halált jósoló-követelő átkát, hogy aki hallotta, beleremegett.
A kiadó nem sokkal később öngyilkos lett. A háza kertjében akasztotta fel
magát - női alsónemükben... Ez persze más megpróbáltatásra is utal az illető
életében, mindazonáltal nem mond ellent az átoklogikának. Graves
szégyenletes halált kívánt neki, tanúk előtt, és az be is következett.
A második esemény már Gravesnek is sok volt. Felfogta, hogy ezzel már-már
a fekete mágia felé halad, ami köztudottan negatív erő, és csak negatív
személyiségek használják. Vagy azzá válnak, akik erre vetemednek.
Fordított hát a dolgon. Amikor a kéziratot elvitte a harmadik kiadóhoz,
"antiátkot" jósolt. Azt kérte az ismeretlen erőktől, hogy az a kiadó, aki
végre megjelenteti a művet, járjon nagyon jól. Mégpedig közvetlenül azután,
hogy végre kiadja A fehér istennőt.
A harmadik kiadót történetesen T. S. Eliotnak hívták. Kiadta a könyvet,
és még abban az évben mellére tüzték a brit királyi ház magas irodalmi
kitüntetését, két évvel később pedig elnyerte az irodalmi Nobel-díjat!
Graves soha többé nem kísérletezett az átokkal. Amikor később erről
kérdezték, rejtélyesen mosolygott: "Önök csak beszéljenek a véletlenek
sorozatáról. Én tudom, amit tudok."
Nemere István
(Forrás: Rtv7, 1998/44. szám)