''EMBEREK HAZÁJA, VÉGTELEN VILÁGŰR
Korunk nagy koponyái és az egyszerű könyvolvasók, mozinézők is nemegyszer
eltöprengtek már egy-egy fantasztikus olvasmány vagy film hatására, milyen
is lesz az emberiseg kozmikus jövője. Általában megegyeznek abban, hogy az
emberek "hamarosan" - néhány száz éven belül mindenképpen - eléggé nagy
számban fogják elhagyni a Földet, és a világűrnek előbb a közeli, majd
távolabbi bolygóit keresik fel.
A nagy távolság azonban több kérdést felvet. Már a Naprendszeren belül is
nemegyszer évekbe kerülne egy-egy ilyen út, márpedig senki sem ajándékoz az
életéből éveket semmiért. Ezért ravasz megoldások születnek majd.
Az egyik ilyen elképzelés a zseniális magyar matematikustól, Neumann
Jánostól származik. Ő már ötven-hatvan évvel ezelőtt kitalálta, hogy a
kozmosz távoli vidékeire előbb nem maguk az emberek, hanem sajátos előőrseik
jutnak majd el. Azt mondta: az emberiség hatalmas űrhajókat épít, amelyeket
okos gépek - számítógépek - vezetnek bármilyen messzeségbe. Egyetlen élő
ember sem lesz a fedélzeten. Csak gép. Így az időnek nincs jelentősége, a
gép akár több száz évig is úton lehet. Ha pedig az űrhajó megérkezik, a
rakterében lévő gépek az előzőleg - még a távolból kielemzett és arra
alkalmasnak bizonyuló bolygók felszínére kihajtanak, és ott a helyi
nyersanyagot kibányászva, feldolgozva és alakítva létrehozzák... saját
másukat! Sok gép még több hasonló gépet épít, amelyek a helyszínen nyert
energiával működve ismét csak több száz évig dolgoznak, míg felépítik a
jövendő telepesek életterét: településeit, lakóházait. Vagyis átalakítják a
bolygó fizikai viszonyait, beleértve annak légkörét is. Mindez csak akkor
történik így, ha nem élnek ott más értelmes lények. Ha igen, akkor az
űrhajók le sem szállnak, továbbmennek más lakható életteret keresve.
Az emberek maguk csak akkor indulnak el, amikor a leendő lakóbolygó
átalakítása már befejezéséhez közeledik. Addig a Földhöz vagy a
Naprendszerhez közelebbi űrterületen terjeszkednek. Így mire eljutnak a
távolabbi bolygóra is, ott már csak a gépek által elvégzett munka eredményét
találják. A gépek pedig akkor már újabb tíz vagy száz másik jövendő "Föld"
irányába repülnek...
De elképzelhető ez a gigantikus kirajzás úgy is, hogy a távoli, még
felfedezetlen tájakra száguldó űrhajóban néhány száz hibernált űrhajós
fekszik. Így számukra megáll a biológiai idő a testük ezenközben nem
öregszik. Reméljük, addigra valóban kidolgozzák az élő szervezet
lehűtésének, majd kiolvasztásának biztonságos módját. Így olyan felnőttek
kelnek útra, akik a Földön nőttek fel, azt jól megismerték, elsajátítottak
egy-egy szakmát, ismerik az életet, és számba vették az esetleges kockázatot
is. Valami okból elszakadtak a Földtől, és oda már nem is akarnak
visszatérni. Ezek a telepesek vagy együtt érkeznek a fent leírt gépekkel,
vagy azokat tíz-húsz év múlva követik.
Még kacifántosabb változat is létezik - egyelőre csupán elméletben.
Eszerint az űrhajók ismét gépekkel megrakodva gépektől vezérelve kelnek útra
- és bár emberek most is vannak velük, de azok még nem emberek! Hanem
befagyasztott petesejtek, vagy akár a fejlődés valamivel későbbi stádiumában
lévő életcsírák, embriók. Ezekre is elmés gépek vigyáznának, védenék a káros
sugárzástól és mindenféle balesettől. Útközben is, és a célban is. Az ilyen
űrhajó, elérve az idegen naprendszerbe, felkeresné annak több bolygóját, és
ahol arra alkalmasak a fizikai viszonyok, kitenne egy-egy "keltetőházat",
gondoskodna biztonságos energiaellátásról, és a majdnem értelmes gépek
elkezdenék az élettér kialakítását. Aztán a vezérlés elindítaná az emberek
mesterséges "kiköltését", és a születő utódok egymás társaságában,
oktatófilmek és minden szükséges tudásanyag birtokában ismerkednének a földi
élettel, majd az űrbéli tudnivalókkal, végül pedig a helyi körülményekkel.
Felnőve, igazi telepesekké válnának...
Még sok lehetőség létezik, és amikor eljön az ideje, az emberek
kitalálják a többit is. Mert az a rendeltetésünk, hogy menjünk ki a
kozmoszba, népesítsük be, és ott tökéletesítsük a tudásunkat. A Föld csak a
bölcsőnk - márpedig csak az egészen apró gyerekek maradnak meg a bölcsőben.
Nemere István
(Forrás: Tvr-hét 1998/49. szám)