''JEANNE, AZ ÉLŐ RADAR
Amikor Jeanne Couret kislány volt, a tengerésztiszt apja nem engedte meg
neki, hogy az iránytűhöz hozzányúljon. Olyankor ugyanis a műszer azonnal
"megbolondult", összevissza járt napokig. Amikor a kis Jeanne felnőtt, e
furcsa jelenségek csak sokasodtak körülötte. Némelyikre még maga sem talált
magyarázatot.
Egy biztos, joggal nevezik "élő radarnak", illetve a "radiesztézia
királynőjének" a róla szóló cikkek szerint, ugyanis megérzi a közelben, de
még a távol történő eseményeket, illetve a személyek "sugárzását". Ha
valahol a távolban atomrobbantás történt, ő jelezte - akkor is, persze, ha
azt az illető hatalom nem jelentette be hivatalosan. A nagy földrengéseket
is megtapasztalja, bármilyen távol legyenek is, és megérzi az emberekből
vagy eseményekből kisugárzó rosszat is. A még meg sem történt eseményekre is
ráérez!
Jeanne Couret azt állítja: csöppet sem kellemes az élete, és bár ez a
radarállapot már létformájává vált, azért el tudna képzelni kellemesebb
életet is. Azért vannak jó pillanatai is. Ilyen volt, amikor kincs után
kutatott. Felkereste ugyanis egy férfi, megmutatta a háza fényképét, és azt
kérdezte: eladhatja-e. Jeanne a tenyerét a fotó fölé tette, és valami
furcsát érzett. Elmentek oda a tulajdonossal, és a pince falában Viktória-
korabeli aranypénzre találtak, amit a tulajdonos nagyszülei falaztak be
annak idején.
Egyébként gyakorta visznek hozzá fényképeket, mert az eltűnt személyek
hozzátartozói nagyon szeretnék tudni, mi történhetett szeretett
családtagjukkal. Él-e, vagy?... Jeanne elhúzza a tenyerét a fotó fölött, és
ha hideget érez, akkor a képen ábrázolt személy már nem él, ha meleget,
akkor még van remény a megtalálására. Ha vízkereséskor kérik a segítségét,
nem megy a helyszínre, csupán pontos térképet kér, ingát tart fölé, és
amikor úgy érzi, mintha bokáig vízben állna - akkor ott biztosan van forrás
vagy vízér.
Rendszeresen felkeresik műkereskedők is, hogy nézze már meg, hamis-e vagy
valódi a megvásárolandó műtárgy. Jeanne a maga sajátságos módján kapcsolatba
tud lépni a tárgy múltjával, és hamar kideríti, hogy valóban régi korból
származik-e, vagy nemrégiben csinálták.
Egyszer felkereste egy szomorú asszony. Férje fényképét mutatta, mivel
annak nyoma veszett. Jeanne hosszasan nézte a képet, és kezével néhány
rejtélyesnek tűnő mozdulatot tett fölötte, majd így szólt: "Az ön férjének
tragikus gondolatok forognak a fejében. Nem könnyű ezt kimondani, de...
öngyilkosságot tervez, abból a vonatból akar menet közben kiugrani, amelyen
éppen utazik..." "Tehetünk valamit?" - kérdezte az asszony. Jeanne csak
annyit válaszolt: "- Itt már nem sokat, de talán... Hívja fel azt a
vasútállomást, amely felé a vonat robog. Az ottani rendőrség tehet
valamit..." És mondta az állomás nevét. Így történt. Aztán idegőrlő órák
következtek. Másnap a feleségnél megjelentek a rendőrök, és a férj tárcáját,
zsebkendőjét, sálját mutatták. Ismeri ezeket?... És honnan tudta, hogy a
férje ki fog ugrani a vonatból?... A holttestét megtalálták, pontosan azon a
környékén, ahol a "radarasszony" előre megmondta. Amikor a rendőrök
meghallották, hogy Jeanne Couret jósolta meg az eseményeket, akkor
nyugodtabban távoztak. Ismerték a nevét, jóslását, látnoki képességét, a
rendőrség is felhasználta már a nehezebb nyomozásoknál.
Ritkán ugyan, de előfordult, hogy Jeanne saját életét érintő eseményt is
előre megérzett. Egy alkalommal La Rockelle-ben történt ilyen. A történelmi
kikötővárosból kis halászhajó turistákat vitt környéknéző körútra. Jeanne is
jelentkezett a kirándulásra, ám amikor a fedélzetre lépett, rendkívül rossz
előérzet fogta el. Félelme egyre nőtt, és érezte, mindez a hajóval van
összefüggésben. Mintha annak minden zugából tragikus, hideg fenyegetés
áradna... Nem akart nevetségessé válni, és különben sem volt egyedül, így
hát maradt. Az út rendben lezajlott, de a rossz érzés továbbra is megmaradt
az asszonyban. Amikor szabadságáról hazatért, a lapokban olvasta, hogy az
említett halászhajó, néhány nappal a kirándulás után, halászat közben a
nyílt tengeren elsüllyedt... Az "Élő radar" ezúttal sem tévedett. Képessége
ugyanis csak a bekövetkező rossz megérzése volt, órára-percre azért ő sem
tudta megjósolni a tragikus eseményeket.
Nemere István
(Forrás: Tvr-hét 1998/6. szám)