''"GYERE EL A KERTEMBE!..."
Másfél évtizeddel Raymond A. Moody professzor híres könyve, az "Élet az
élet után" megjelenése után két amerikai kutató ismét ezzel a témával
kezdett foglalkozni. Mint ismeretes, Moody vagy százötven olyan klinikai
halál esetet írt le, ahol az életbe visszahozott páciensek mind a halál
utáni élményeikről számoltak be. Ezek az emberek javarészt (de nem
kizárólag) amerikaiak és keresztények voltak; ez a tény adott alapot később
az ügy bírálóinak. Ők ugyanis azt állították, hogy a nyilatkozók a korábban
tanult vallási alapokat képzelegték öntudatlanságuk idején, tehát
"eljutottak a mennyországba", és így tovább.
Az Amerikai Pszichológiai Kutató Társaság két orvosa, Karl Osis és E.
Haraldsson úgy döntött, két különböző kultúrájú pácienscsoport halálközeli
élményeit hasonlítja össze. Az amerikaiak mellett indiaiakat választottak.
India lakóinak társadalmi, vallási alapjai és hagyományai nagyon különböznek
az európaitól vagy amerikaitól.
Több száz eset összehasonlítása azzal a - számukra is megdöbbentő -
eredménnyel járt, hogy kimondhatták tudományos igényű munkájukban: nincs
különbség az élmények tartalma között! Éppen ellenkezőleg, számos motívum
ijesztő gyakorisággal ismétlődik mindkét kultúrában. Sem a nyilatkozók kora,
sem a neme vagy társadalmi állása nem okozott különbséget. Az érdekesebb
esetek közül ismertetünk néhányat.
Ötvenéves nő: az egyik New York-i kórházban feküdt rossz állapotban az
intenzív osztályon, majd váratlanul szívrohamot kapott. A személyzet nagy
nehezen visszahozta az életbe. Amikor magához tért, azt mondta: "Egy
csodálatos kertbe léptem be, gyönyörű kapun át. Minden csupa fény volt, és
bent egy fénylény fogadott, aki nagyon szeretett engem!"
Egy másik, szintén nőbeteg hasonló esetben, agónia közben látta a nyitott
kaput, mögötte a csodálatos kertet. Minden csupa szín és fény volt. Egy hang
azt mondta: "Gyere el a kertembe!" És ő engedelmeskedett, nagyon boldognak
érezte magát. Amikor visszahozták az életbe, örömteli hálálkodás helyett
inkább szomorúság lett úrrá rajta. Viszont attól kezdve soha nem
panaszkodott, és többé nem félt a haláltól.
Számos hasonló indiai esetről is tudomást szereztek. Az egyik újdelhi
kórházban idős férfi haldoklott a tüdőbaj utolsó stádiumában. Amikor megállt
a szíve, az orvosok masszírozni kezdték. Néhány perccel később visszanyerte
eszméletét: "Miért nem hagyták, hogy ott maradjak? El sem mondhatom, milyen
csodálatos volt az a kert, ahol jártam. Ismét oda akarok menni!"
Egy bengáli asszony ugyancsak a kórházban vesztette el az eszméletét. A
személyzet szintén visszahozta a "túlvilágról". Mint elmondta, ő is kertet
látott, mi több, csodaszép házakat. Az egyik még nem volt kész. Amikor
megkérdezte, az kié, egy hang válaszolt: "A tiéd, de csak akkor, ha a Földön
letelt az időd. Addig nem halsz meg, amíg meg nem születik az unokád." És
tényleg így történt... évekkel később a nő azon a napon hunyt el, amikor
fiának és menyének gyermeke született.
Meglehetősen elgondolkoztató az az indiai eset, amely valamennyire eltér
a többitől. Halálból visszahozott férfi mondta el az orvosoknak, hogy ő is
látta a gyönyörű kertet, de nem tudta átlépni a küszöbét. Egy fehérruhás
férfi belenézett valamibe (nagykönyvbe?), és azt mondta: csak tévedésből
került oda, hiszen még nem jött el az ideje. Bármennyire is szeretett volna
ott maradni, elküldték, és akkor sajnálkozva feléledt a műtőasztalon.
És most jön az, amit a tudomány aligha képes jelenleg megmagyarázni -
ugyanabban a kórházban, ugyanabban az órában meghalt (immár végérvényesen és
azonnal) egy másík férfi beteg, akinek ugyanaz volt a neve, mint a
"visszaküldött" páciensé! Ez a halál akkor történt, amikor az első beteg már
elmondta az orvosoknak és ápolónőknek az egész történetet.
Hogy mindezek mögött mi van, mi lehet - csak sejthetjük. Mindenesetre
tudományos alapon is bizonyítást nyert - nem a túlvilág létezése, ez még
nem! - de legalább annyi, hogy a világ egymástól távoli tájain, más
kultúrákban élő, más és más vallású emberek halálközeli élményei mindezen
különbségektől teljesen függetlenek. Ugyanazt éli át keresztény, hindu,
muzulmán és bármilyen szekta, vallás követője. Feltehetően tehát ez
független a vallásos hittől, hiszen az ateistáknak is hasonlóak az
élményeik. Feltételezhető tehát, hogy mindnyájunkra vár valahol az a
csodaszép világ, és ha itt az idő, mindenkinek mondja majd a rejtélyes hang:
"Gyere el a kertembe...!"
Nemere István
(Forrás: Tvr-hét 1998/2. szám)