''ÉLET A HALÁLON TÚL?
Mi vár ránk a halál után? - alighanem minden ember felteszi ezt a
kérdést, amióta világ a világ.
A keresztény egyházak tanítása szerint a túlvilágon pokol és paradicsom,
tisztítótűz, bűnhődés és megbocsátás vár mindenkire, érdemei szerint. A
jutalmat, azaz a paradicsomot tekintve hasonlóan vélekedik a mohamedán
vallás is. És talán nincs is egyház, amely szerint az ember léte a halál
után örökre és végérvényesen megszűnne. A kezdetektől állítják a
lelkipásztorok, hogy az ember több a fizikai testénél. Van benne valami,
amit régebben léleknek, később tudatnak neveztek, bár nincs kizárva, hogy
valami másról van szó.
A mai modern ember - még ha vallásosan nevelték is - ugyancsak nem képes
belenyugodni a halál tényébe. Valójában pozitív tulajdonságnak tartható, ha
valaki nem tudja elfogadni, hogy néhány röpke évtized után nyomtalanul
eltűnjön ebből a világból.
De megmaradhat-e az ember tudata valamilyen formában, ha a biológiai
teste elvész?
A vallásos elméleteken túl napjainkban mind több természettudós és orvos
állítja, sőt, próbálja igazolni is, hogy látszanak igazolni, hogy "valami
van", vagyis létezhet folytatás!
Kezdetben Raymond A. Moody amerikai orvos és pszichológus (akinek híres
könyve, az "Élet az élet után" magyarul is többször megjelent) vette
komolyan a klinikai halálból visszatérők élményét, később pedig már több más
kutató is foglalkozni kezdett e témával. A sajátságos nyomozás izgalmas
eredményt hozott. A klinikai halálból visszahozott emberek egy része
egybehangzóan olyasmit állít, ami az élet halál utáni folytatásáról
tanúskodik. Első könyvében Moody csaknem százötven beszámolóról írt, és az
általa meghallgatott emberek döbbenetesen egyforma élményének volt tizenöt
olyan pontja, amely kísértetiesen egybeesett, márpedig a nyilatkozók aligha
beszélhettek össze. Már csak azért sem, mert a világ különböző részein
éltek, egymással nem találkozhattak, élményüket senkivel nem osztották meg.
A Moodynak nyilatkozók általában baleset vagy műtéti beavatkozás közben
kerültek a klinikai halál állapotába. A "lelkük" az életfunkció leállásakor
elhagyta a testüket, így önmagukat kívülről szemlélhették. Látták-hallották,
mi történik élettelen testük körül. Nem éreztek sajnálatot, bánatot vagy
fájdalmat. Ez az állapot nem tudni, mennyi ideig tartott - talán csak
másodpercekről lehetett szó? -, utána valamiféle ellenállhatatlan erő egy
sötét alagútba húzta őket, szinte repültek, és az alagút végén csodálatos
világban találták magukat, ahol rég elhunyt szeretteikkel és barátaikkal
találkoztak. "Odaát" mindenki örömmel fogadta a jövevényt. Az elbeszélések
abban is megegyeztek, hogy ebben a csodálatos világban vonzó Fény lénnyel
találkoztak. A "lélek" odasodródott a Fényhez, és nagyon szeretett volna
mellette maradni. De a Lény közölte, most nem maradhat: még nem jött el
ennek az ideje, vissza kell mennie. Ettől az elbeszélők (mondhatjuk: a nem
hagyományos tudományos kísérlet alanyai) kivétel nélkül elszomorodtak.
Hiszen ott nagyon jól érezték magukat, boldogok voltak! De hiába, mert ismét
a sötét alagútba húzta őket az erő, majd hirtelen visszacsöppentek ebbe az
általuk már jól ismert világba, a baleset színhelyére vagy a műtőasztalra,
ahol az orvosoknak éppen sikerült visszahozni őket a klinikai
"majdnemhalálból". Felmerül a kérdés: ha a Fénylény úgy határozott volna,
hogy az illető ott maradhat akkor itt az orvosok ténykedése eredménytelen
marad, és beáll a végleges halál?
Ha a Moody-jelenséget pontról pontra elemezzük nyilvánvaló, hogy régebben
csak egészen különleges esetben (vagy akkor sem) fordulhatott elő, hogy
valaki visszatért a klinikai halál mindössze néhány perces állapotából. Erre
csak a mostani orvostudomány fejlett módszerei és műszerei adnak
lehetőséget.
S hogy miért fontos, hogy a vizsgálatban résztvevők a világ minden
részéből származtak? Azért, mert az ellentábor - a különféle tudományos
fokozatú kétkedők és "ténytisztelők", akik az egészből egyetlen szót sem
hisznek el -, szívesen érvelnek azzal, hogy Moody riportalanyai csupán saját
régen megalapozott vallási hiedelmeiket, hitük egyes tanításait (például a
mennyországot) élték át. Csakhogy Moodynak különböző vallású, különböző
kultúrkörökben nevelkedett (köztük ateista) emberek számoltak be halálközeli
élményeikről...
Óhatatlanul figyelembe kell venni azt a körülményt - ha már a halálközeli
élményekről beszámoló emberekről van szó -, hogy az illetőknek ebből az
égvilágon semmi hasznuk sem származott. Akik tehát elmondták élményeiket
Moodynak, nem lettek ezáltal híresek (név nélkül szerepeltek), nem jutottak
pénzhez sem. Miért hazudtak volna? És hogyan beszéltek volna össze, hisz'
nem ismerték egymást... Mégis ugyanazt mondták!
Érdemes elgondolkozni azon, hogy a Fénylény (akit a hívők kivétel nélkül
Istenként fogtak fel) jóságos és igazságos, aki mindent tud, sőt a jelek
szerint eldöntheti, hogy az emberek éljenek-e, vagy meghaljanak. De van még
egy érdekes körülmény, amelytől valósággal prüszkölnek a materialista
szemléletű kutatók: (próbálják is ezt a mozzanatot figyelmen kívül
hagyni...) néhány páciens - átjutva az alagúton - az ott várakozó barátai,
szerettei között olyan személy "lelkével" is találkozott, aki legjobb tudása
szerint még élt. Amikor azután az életbe visszatért, és a klinikai halálból
felébredve lábadozott, ismerőseinél rákérdezett a lélek élőnek hitt
tulajdonosára, és ekkor arról értesült, hogy tudtán kívül az meghalt, vagy
még az ő balesete előtt vagy azzal egy időben!
Vagyis arról van szó, hogy a természettudományos szemlélet szerint
kómában, tudattalan állapotban lévő ember, akinek a teste tanúk előtt hevert
a műtőasztalon vagy a baleset helyszínén, aközben a tudata valahol másutt,
ismeretlen módon, számára addig ismeretlen információhoz jutott!
Ismeretes, hogy némelyik ázsiai vallás tanítása szerint az ember "lelke"
örökké vándorol és időnként - nem folyamatosan, nem állandóan mintegy
belebújik valakibe, és ismét leél egy életet.
A Moody-féle jelenséget kivéve - amelyről hiteles beszámolók vannak -, a
lélekvándorlást lényegében még nem sikerült bizonyítani, pedig két jelenség
is mellette szól. Az egyik, az úgynevezett regressziós vagy progressziós
hipnózis, amikor a mély hipnózisba vitt személyek "vallanak" előző vagy
jövőbeli életükről. A másik az a ritkán előforduló (és nagyobbrészt akkor is
Ázsiára korlátozódó) esemény, amikor is gyerekek emlékeznek előző életükre,
és azt tanúk, hatóságok előtt be is bizonyítják.
A baj csak az, hogy a hivatalos tudomány képviselői elképzelni sem
képesek, miképpen vihető át információ (mondjuk az emlékkép) a más térben és
időben létező emberekbe? Teszem azt, ha valaki a XVI. századi Portugáliában
élt, és erre ma itt egy másik ember (hipnózisban) mint a saját egykori
életére emlékezik vissza - miképpen lehetséges, hogy korabeli portugál
nyelven meg is tud szólalni, emlékszik a vidékre, a városra, az utcára, ahol
élt, emlékszik egykori barátaira, életeseményekre, hozzátartozóira...?
Hiszen az az ember, aki annak idején ezeket az információkat élete során
összegyűjtötte, már rég elporladt, az agyával, idegrendszerével (vagyis: az
emlékezetével) együtt! Aztán sok ősön-utódon keresztül eljutunk ide; a XX.
században megszületett egy másik ember, kifejlődött, felnőtt, itt él
közöttünk - és a XVI. századi információk ott vannak az agyában. De hogy
kerültek oda...?
Mégis létezik hát a lélek? Ami fölötte áll a gyarló testnek, vagyis nem
semmisül meg azzal együtt, hanem egy-egy halál és születés között valahol
másutt várakozik?
De vigyázat! Ha elfogadjuk a lélek létezését, az még semmit nem old meg.
Itt ugyanis nem elegendő a puszta létezése. Ha van lélekvándorlás, akkor
kell lenni valamiféle keretnek, szabályozásnak, vagyis rendszernek is, amely
összefogja ezt az eseménysort, szabályozza a működését, és így vagy úgy
valamiféle értelmet is ad neki.
És még ez sem elég. Cél is kell! Sőt! Elsősorban arra van szükség. Akkor
pedig már csak másodlagosnak tetszik az a kérdés: ki hozta létre a
rendszert, és miért?
A hívők számára természetesen a Mindenható. A Fénylény...
A tudományos szemlélet szemben áll ezzel, nem fogadja el, és ellenvetése
védhető. Ha ugyanis van Isten, a tudomány és az ember szerepe végletesen
korlátozódik, mondhatni egyetlen nevetséges vergődéssé szűkül le mindaz,
amit mi a világ megismerésének hiszünk. Ebbe pedig nem nyugodhatunk bele.
Ettől függetlenül: nincs kizárva, hogy "van valami odaát". Túl azon a
határon, amelyet a halál jelöl.
Nemere István
(Forrás: Tvr-hét 1996/46-47. szám)