''KÜLÖNÖS FIGYELMEZTETÉS
Julio Gonzalez Antes Buenos Aires-i lakos 1985 nyarának végén nagy útra
készülődött. A huszonegy éves fiatalembert felvették a párizsi Sorbonne
egyetemre, és aznap indult Franciaországba. Az előző héten meglátogatta
vidéken élő szüleit, akik nagyon örültek a dolognak, és büszkék voltak
Julióra. A fiatalember kora délelőtt taxival ment a kikötőbe. A Santa
Elisabeth nevű, görög zászló alatt közlekedő utasszállító hajó pontosan
délben indult a rakpartról. Julio időben érkezett, az irodában
érvényesítette jegyét, megkapta kabinja kulcsát és elindult. Meglehetősen
hosszú, csaknem néptelen folyosón kellett végigmenniük az utasoknak ahhoz,
hogy a hajóra vezető lépcsőhöz jussanak.
Julio félúton járhatott, amikor az egyik nyitott oldalajtó küszöbén fehér
ruhás, körülbelül nyolcéves kislányt pillantott meg. A gyerek mosolygott,
szemében mégis szorongás ült. Hívogatóan intett Juliónak. Ajka is mozdult.
Talán szólt is? De Julio nem hallott szavakat. Azt hitte, a gyerek külföldi,
azért nem szól. És bajban lehet, ha olyan kétségbeesetten integet: gyere,
gyere.. !
Julio úgy vélte, ha tud, segít a gyereknek, hiszen bőven van még ideje a
hajó indulásáig. A kislány másik raktárfolyosóra tért, előtte ment, sebesen
szedte fehér harisnyás lábát. A fiatalember csak később értette meg: nem
hallotta a gyerek lépteit. De erre akkor nem figyelt. Az ismeretlen kislány
egy szobához vezette, és intett: oda menjen be. Talán ott van az a személy,
aki segítségre szorul? Julio benyitott. A szoba csaknem üresnek látszott,
afféle raktárhelyiség volt néhány polccal, szekrénnyel. Az ajtó bezárult a
fiatalember mögött. Hiába próbálta ismét kinyitni. Julio érezte, csapdába
került. De ki csalta ide, és miért? A kislány úgy eltűnt, mintha a föld
nyelte volna el. Többé nem látta.
Hosszú ideig hiába verte az ajtót, hiába kiabált. Senki sem sietett a
segítségére. A raktárosok a hajó utasainak segítettek felhordani a
poggyászt. Julio néha úgy érezte, a hangja nem is kerül ki ebből a
helyiségből: mintha vattába burkolták volna a szobát. Nem tudta, mennyi idő
telt el. Végre a szellőzőnyílásba kiabálva vert újabb riadót, akkor az
indulási csarnok személyzete kiszabadította. Délután negyed kettő volt: a
Santa Elisabeth már régen elment. Julio dühöngött, hogy lekéste a hajót.
Telefonon felhívta a szüleit. Édesanyja furcsán reagált, amikor Julio leírta
a kislány külsejét. Alig válaszolt valamit: "Majd elmégy a következő
hajóval" - vigasztalta fiát.
Julio megtudta, hogy a következő hajó csak egy hét múlva indul Európába.
Átíratta a jegyét, és hazament.
Pár nap múlva kétszeres megrázkódtatás érte. Híre jött, hogy a Santa
Elisabeth éjszaka nyílt tengeren másik hajóval ütközött, és tizennyolc perc
alatt elsüllyedt. Csaknem az összes utas a hullámsírba veszett.
A másik hírt az a levél tartalmazta, amit Julio édesanyja írt. Ebből
megtudott egy családi titkot: mielőtt ő megszületett, anyjának volt egy
házasságon kívül született lánya. Victoria hét és fél évesen, súlyos
betegségben halt meg. A mellékelt fényképen Julio elszörnyedve, egyben
hálásan ismerte fel élete megmentőjét, a legszebb fehér ruhájában eltemetett
Victoriát...
Nemere István
(Forrás: Tvr-hét 1993/49. szám)