''A VIRÁG
A zsilip ajtaja kinyílt és két alak lépett elő a sötétből. Az egyik
lassan leugrott a porba és segített a másiknak. A szürke talajon emberfej
nagyságú lukacsos kövek, elvétve nagyobb sziklák voltak szanaszét szórva,
nehezen haladtak, állandóan kerülgetni kellett a szikladarabokat, figyelniük
kellett, nehogy elessenek.
- Miért nem maradtál a hajón? - kérdezte a lány a mellette haladó
férfitól. A szkafander rádiója enyhén sistergett, de nem annyira, hogy
egymás szavait ne értsék. A férfi a lány vélt arca felé fordult, de csak a
saját sisakjának tükörképét látta a sötétített üvegben. Nem válaszolt a lány
kérdésére.
- Tudod, hogy valakinek mindig maradnia kell a hajón a szabályzat szerint
- folytatta a lány.
- Ugyan, Layla! Ki fogja itt ellenőrizni, hogy betartjuk-e a
szabályzatot? Tudod, milyen messze vagyunk a lakott övezettől? Erre a
meteoritra még soha senki se szállt le előttünk, s az elkövetkezendő száz
évben biztos nem is fog.
A lány megbotlott, de ügyesen visszanyerte egyensúlyát. Jobban kell
figyelnie a lába elé, gondolta - nem akart tizenöt másodperces esés után
hasra érkezni. Nehéz volt ebben az alacsony gravitációjú környezetben
lépkedni.
- Holb, a szabályzatot nem azért találták ki, hogy mindenki megszeghesse.
Minden pontja mögött ésszerű magyarázat van... - kezdte a lány.
- Jó, jó! De mégse engedhetlek ki egyedül egy ilyen veszélyes helyre.
A lány nevetett.
- Holb! Ezen az elhagyatott meteoriton nem fogunk semmiféle élőlényt
találni. Ne is reménykedj... legfeljebb egy-két érdekes követ, mint...
- Állj! - szakította félbe a lányt - Megbeszéltük, hogy egymás
szakmájáról nem tartunk kiselőadást a másiknak. Te köveket gyűjtesz, én
pedig gülüszemű lényekre vadászok - mondta a férfi magában mosolyogva.
Eközben hátrafordult, már legalább fél kilométerre eltávolodtak a
hajójuktól. Vigyáznia kellett a lépteire, Layla figyelmeztette arra, hogy
nagyon alacsony a tömegvonzás. Holb persze tudta, csak megjátszotta az
ostobát.
- Oké - fogadta el a lány.
Pár percig szótlanul mentek a végtelennek látszó sziklás tájon, a
távolban szokatlanul nagy ívben görbült a horizont, fejük fölött csak a
csillagok és a távoli nap ragyogott. A magasban apróbb törmelékek keringtek,
amiket a meteorit csekély nehézségi ereje szippantott magához. Holb megállt
és körbenézett, de mindenhol ez a látvány fogadta. Az űrhajójuk fele már
eltűnt a horizont alatt, helyenként a nagyobb sziklák takarták el előle.
Hirtelen szorongást fogta el, de nem értette miért. A világ egyik
legbékésebb helyén voltak, s ő mégis halvány félelmet érzett. Eddig sose
tapasztalt ilyet.
- Layla, te nem érzel valami furcsát? - kérdezte a férfi.
- Nem. Miért? - válaszolt a lány.
- Semmi, csak... csak olyan idegen ez a táj. És egy kicsit talán
félelmetes.
- Ugyan, Holb. Hiszen már nem is tudom hányadik kisbolygóra, meteorra
szálltunk le mintákat gyűjteni. Eddig nem éreztél semmi ilyet, s most
hirtelen félsz. Hát tudod...
A férfi hallgatott, lassan elmúlt a furcsa érzet, folytatták az útjukat a
kráter felé. Még ötpercnyi út van előttünk - számolgatott magában a lány.
Először azt gondolta, hogy a férfi ugratja, de amikor felbukkant a kráter a
sziklák mögül, akkor elbizonytalanodott. Az alakja volt furcsa, szokatlan. A
férfinek fel sem tűnt, de hát ő nem volt geológus. A kráter falai túl
szabályosnak tűntek, elég meredekek voltak. Layla még életében nem látott
ilyen érdekes meteorkrátert. Lehet, hogy tévedett Holb, amikor azt mondta,
senki se fogja meglátogatni ezt az űrben száguldó poros szikladarabot ebben
az évszázadban, lehet, hogy tucatnyi geológus fog ellátogatni ide? A lány
belekotort oldaltáskájába és elővette a kameráját. Szépen követve a horizont
vonalát lefilmezte a körülötte lévő tájat, félve ért arra területre, ahol a
barátja állt. Holb mikor meglátta, hogy Layla lefilmezi a körülöttük lévő
világot, felkészült rá, hogy ő is benne lesz a filmben, ezért amikor
ráirányultak a lencsék, integetni kezdett. Meg tudnám ölni ilyenkor -
mérgelődött a lány, s valamivel gyorsabban húzta tovább a kamerát. A krátert
majdnem két percen keresztül vette, aztán eltette a készüléket és intett a
fiúnak, hogy lemennek a kráter aljára.
Figyelve minden léptükre, lebotorkáltak. Itt már nem volt olyan nagy a
porréteg, néhol kilátszott a kisbolygó sziklás talaja is. Layla ismét
filmezni kezdett, Holb körbejárta közben a krátert. Elég nagy volt, hogy
messziről, a hajóból észrevegyék a műszerek, átmérője nagyjából kétszáz
méter lehetett, mélysége pedig negyven-ötven. Holb úgy érezte, egy kürtőben
áll, ami valamilyen nagy robbanás nyoma.
Elsétált a kráter széléhez, felfigyelt egy vele egyenlő magasságú barna
sziklára.
- Layla, gyere csak ide - szólt a sisakmikrofonba.
- Mi van? - kérdezte a lány.
- Találtam egy érdekes sziklát. Valahogy nem illik ebbe a képbe. Itt
nincsenek barna kövek, itt minden szürke.
A lány gyorsan odaért, ámulva járta körbe az érdekes képződményt.
Megtapogatta a szkafanderének kesztyűjén át, elővett egy fémes dobozkát és
az oldalán lógó sugárvágót, majd egy henger alakú darabot kimetszett a
sziklából, beletette a dobozkába, és az övére akasztotta a sugárvágóval
együtt.
- Érdekes. Ez a szikla nagyon messziről jöhetett, mert itt a közelben
nincsen ilyen anyagú kőzet - mondta a lány, miután közelebbről megvizsgálta
az érdes sziklát.
Layla távolabb állt, s ismét filmezni kezdett, de most kizárólag csak a
barna sziklára összpontosított. Fél szemmel látta, hogy Holb lehajol, és
valamit ásni kezd.
- Layla, megint találtam valami érdekeseket. Olyanok, mint az ágyúgolyók
- szólt a férfi, hangjából érezni lehetett a lelkesedést. Layla kikapcsolta
a kamerát és odalépett a férfihez. Holb az ujjaival mutatta a furcsa
köveket, amelyek tényleg olyanok voltak, mint néhány évszázaddal ezelőtti
ágyúgolyók. Nem volt egészen gömb alakjuk, de megdöbbentő volt, hogy méretre
teljesen megegyeztek, felületük rücskös, apró repedésekkel szabdalt és néhol
erősebben barnás foltok tarkállottak.
- Még sose láttam ilyet... - mondta csendesen a lány. Megérintette az
egyiket és kiemelte.
- Nem tudom, milyen kőzet lehet, nem tudom így ránézésre megállapítani.
Beviszünk párat a hajóra.
- Layla! Az ég szerelmére. Legfeljebb kézben tudjuk elcipelni őket, mert
a dobozkáidba nem férnek bele.
- Sajnos ez igaz - helyeselt a lány, de aztán vidáman folytatta: - Nem
baj, kettőt el tudunk vinni, s az bőven elég. Legfeljebb kijövünk még a
maradékért. Már több mint negyven perce vagyunk kint a felszínen. Vissza
kell mennünk.
A férfi felállt és némán követte a lányt. Az egyik kezében tartotta a
furcsa követ, ugyanolyat, mint amilyet Layla is magával vitt. Szokatlanul
könnyűnek bizonyult, de Holb tudta, hogy ez csupán az alacsony
tömegvonzásnak köszönhető, majd a hajó mesterséges gravitációjánál sokkal
nehezebb lesz. Útközben egyszer elejtette, de csendben felemelte, mentek
tovább. Fél óra alatt visszaértek az űrhajóhoz, amely méltóságosan állt a
hatalmas fémtest ezen az apró bolygócskán. Letették a zsilip lábánál a
köveket, Holb felmászott és kinyitotta a külső ajtót. A lány feladogatta
neki a gömböket és felkapaszkodott ő is. Becsukták az ajtót és vártak.
Itt már kezdték érezni a súlyukat, némán vártak fél percet, amíg a
zsilipkamra megtelt levegővel és kinyílt a következő ajtó, amin beléptek a
hajóba. Holb megemelte az egyik követ és káromkodott egyet.
- Layla! Ez rohadt nehéz, legalább húsz kiló!
A lány lehajolt és megemelte, elindult vele.
- Vigyük egyből a laborba, ki kell elemeznem őket alaposan, hogy
megtudjam, miféle kőzetből vannak - pár másodpercig lihegve lépkedett aztán
hozzátette: - Tényleg nehezek ezek a dögök!
* * *
A polcokon műanyag palackokban különféle folyadékok és porok sorakoztak,
az alatta álló kopott asztalon, kémcsövek, pipetták és egyéb szerszámok
hevertek. Oldalt egy terminál sötét képernyője fogadta a két belépő alakot,
kezeik között egy-egy súlyos tárgyat cipeltek. Letették az asztal mellett
álló szekrényke tetejére és kifújták magukat.
- Én éhes vagyok. Nem jössz enni? - kérdezte a lányt a férfi.
- Nem, most nem. Először meg kell vizsgálnom ezt a két követ. Majd azután
- válaszolt a lány.
- Nem ér rá?
A lány szótlanul megrázta a fejét, felállt és feloltotta a fénycsöveket.
Az egyik követ feltette az asztalra, levett pár üveget a feje fölött lévő
polcról és letette őket maga elé. Aztán egy erős késsel megkapargatta a
golyóbist és a port egy óraüvegre szórta. Miután több ilyen homorú lapocskát
megtöltött a lekapart porral, felszívott a folyadékokból és a kőzetporhoz
adta a vegyianyagokat.
Már negyedórája végezte szótlanul a lány, közben a számítógépen
jegyzetelt, ábrákat készített. A férfi türelmetlenül sétált a háta mögött,
többször is az órájára pillantott, ami a földi időt mutatta. Késő volt.
- Jaj, Layla! Muszáj most ezzel foglalkoznod? Éhes vagyok, együnk, aztán
menjünk aludni. Ráérsz ezzel holnap is, nem fog elszaladni - kérlelte a
lányt Holb.
- Ne haragudj, de ezt be kell fejeznem, nem hagyhatom félbe -
magyarázkodott a lány, aztán hozzátette: - Menjél, feküdj le, majd megyek én
is.
A férfi elkedvetlenedett, lehajtott fejjel lépett ki a laborból. Már
megszokhatta volna, hiszen Layla ilyen volt. Ha talált valami érdekeset,
valami olyat, amit nem ismert, egyből rávetette magát, s addig nem
nyugodott, amíg mindent ki nem derített, mindent le nem jegyezhetett abba az
átkozott komputerébe. Holb dühös volt, de mire az alsó szintre ért, a
konyhához, már elpárolgott a mérge. Persze sajnálta, hogy nem töltheti
együtt ezt az éjszakát a lánnyal, de hát még van elég napjuk. Tudta
pontosan, hogy Laylát reggel is a laborban fogja találni, amint ráborulva a
köveire alussza nyugtalan álmát. A múltkor is ugyanez volt, amikor az
üstököst közelítették meg, s mintákat vettek az anyagából.
Kinyitotta a mélyhűtőt kivett egy becsomagolt tálcát, berakta a
mikrosütőbe és megmelegítette magának. Evőeszközöket vett elő, s leült a
kétszemélyes sarokasztalhoz. Hamar bekapkodta, nem is tudván, hogy pontosan
mit eszik - elfelejtette elolvasni a fagyasztott étel fedőlapján. Miután
kész lett vele, kidobta a szemetet és elindult a fürdőszobába. Jól esett a
zuhany, úgy érezte, mintha a testét is vékonyan a kinti szürke por lepte
volna be. Nevetségesnek is találta a gondolatot, nagyon jól tudta, hogy ez
képtelenség, semmi sem juthat át a légmentesen lezárt szkafander burkolatán.
Mielőtt aludni tért volna felment a vezérlőbe, ellenőrizte, hogy minden
rendben van-e. Semmi különlegeset nem látott a műszereken, minden ment a
megszokottak szerint. Elhatározta, hogy még egyszer benéz a lányhoz,
hátha...
Layla görnyedten meredt a mikroszkópba, amikor a férfi belépett,
felpillantott.
- Nem jössz? - kérdezte a lánytól.
- Be kell fejeznem, ne haragudj. Menjél, majd megyek én is utánad.
A férfi bólintott és becsukta maga mögött az ajtót. Az ágyban még átnézte
az útitervet, már csak hat kisbolygó volt hátra, amelyet meg kellett
vizsgálniuk. Az nem sok - gondolta -, hamar túl leszünk rajta. Már nagyon
unta ezt a kétszemélyes kutatóexpedíciót, de félbe nem hagyhatták. És
Laylának se akart rosszat, Holb ismerte és tudta, hogy a lány rajong a
kövekért. Elvégre geológus, érthető.
Kikapcsolta az olvasótáblát és letette maga mellé a fotelbe, aztán
leoltotta a villanyt. Hamar elaludt.
* * *
A lány teljesen elfeledkezett magáról, annyira belemerült a munkába.
Ilyen érdekes kőzetet még sose látott életében. Mindegyik kémiai tesztre
másképp reagált, mint elvárható lett volna, s amikor belenézett a
mikroszkópba, majd elámult. A kőzet valamilyen szemcsékből állt, amit finom
fehéres anyaggal tapasztottak össze, mint valamiféle megszilárdult kása, úgy
nézett ki.
Layla elhatározta, hogy felszeleteli az egyik követ, elővette a
sugárvágót és lassan, egyenletes sebességgel elkezdte befelé ereszteni a kő
belsejébe. Tulajdonképpen félbe akarta vágni, de nem mert gyorsan haladni.
Talán fél centit tett meg, amikor megmozdult a kő, Layla pedig ijedtében
elejtette a szerszámot.
A gömb felszíne végigrepedt, s lassan, mint egy hajnali virág szirmai,
elkezdett lassan szétnyílni. A vastag kemény burkolat alatt rózsaszínű lágy
részek váltak láthatóvá, alatta halványabb fodrok, egymásba burkolódzó
nyálkás szövetek tárultak a lány elé. Az asztalon az a valami lassan kezdett
kinyílni, s Laylát leginkább egy földi virágra emlékeztette. Ám amint
erősebb fény érte a sziromszerűségeket, azok elkékültek, az alatta lévő
lebernyeges rész vörös lett, s a valami belseje, ahol csupán egy apró dudor
volt, elsárgult. Laylát lenyűgözte a látvány, közelebb hajolt, s édes illat
csapta meg az orrát. Lassan belengte a labort, a lány egészen ellágyult
tőle. Teljesen kiment a fejéből, hogy egyből karanténba kellett volna tenni
ezt a tüneményes szépségű valamit, elfelejtette, hogy ez az izé veszélyes
lehet rá, elfelejtette, hogy riasztania kellett volna a központi egységet.
Layla apró piros pöttyöket vett észre, a virág belsejében, még közelebb
hajolt, hogy jobban lássa. A virág külső fodrai lekókadtak, elfeketedtek, de
a belsejében a sárga elvörösödött, s a dudor lassan elkezdett emelkedni,
nőni, puffadni. Tetején haránt zöldes csíkok jelentek meg, s majdnem egy
arasznyira kiemelkedett a furcsa élőlényből, s akkor megállt, nem nőtt
tovább.
Layla csak egy halk pukkanást hallott, s látta, amint a nagy vörös dudor
felpattan, s lila gázfelhő áramlik szét belőle. A szája és az orra elé kapta
a kezét, de más késő volt, megérezte a szájában a finom spórafelhő kesernyés
ízét. Feltépte az ajtót és köhögve kirohant az ajtón. A lépcsőlejárónál
megállt és hányt, szédülni kezdett. Már majdnem elérte a hálóhelységet,
amikor összeesett, s elájult.
* * *
Lassan tért magához, de érezte, hogy tudata tompán lüktet valahol a
messzeségben. A teste felállt, s mint egy élőholt elindult az üres, sötét
folyosón. Nem tudott ellene mit tenni, egy másik lény utasításainak
engedelmeskedett. A beszippantott spórák okozták ezt, remélte, hogy magától
elmúlik egy idő után, vagy felébred Holb és segít rajta.
Hamar rájött, hogy a másik idegen énje mit keres, legszívesebben
sikoltani szeretett volna, hogy a férfi felébredjen, de a szája csukva
maradt, már egy másik tudat irányította, s ez a tudat orvosi szoba felé
igyekezett...
Az szobában sötét volt, de nem gyújtott fényt, halványan ki lehetett
venni a tárgyak körvonalát, ráadásul pontosan tudta, hogy mit hol talált. S
nem csak ő, hanem az idegen tudat is tisztában volt vele. Megkereste a
szikét, zsebre tette, aztán kinyitotta a falra szerelt kisszekrényt, kivett
egy fecskendőt, s egy háromadagos kábítófolyadékkal teli ampullát, amit a
fecskendőbe töltött.
A szobába, ahol a férfi aludt, csendesen lépett be, halkan becsukta maga
mögött az ajtót, s lassú léptekkel odaosont a fekvő alakhoz. Layla ismét
üvölteni akart, de az idegen tudat már befészkelte magát az agyába, s
irányította minden mozdulatát. Saját szemével látta az előtte alvó embert, a
fülével hallotta a férfi egyenletes légzését. A fecskendőt a férfi karjához
emelte és megnyomta a gombot a készülék tetején, kétadagnyi kábítófolyadékot
adott be neki. Kitette a szikét az ágy szélére, erre szüksége lesz.
Aztán felállt és elindult a laborba a másik ép petéért...
Alec Norwood
1997. július 20.