Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

                                   ''A VIRÁG

   A  zsilip  ajtaja  kinyílt  és  két  alak lépett elő a sötétből. Az egyik
lassan  leugrott  a  porba és segített a másiknak. A szürke talajon emberfej
nagyságú  lukacsos  kövek,  elvétve nagyobb sziklák voltak szanaszét szórva,
nehezen haladtak, állandóan kerülgetni kellett a szikladarabokat, figyelniük
kellett, nehogy elessenek.

   - Miért  nem  maradtál  a  hajón?  -  kérdezte  a lány a mellette  haladó
férfitól.  A  szkafander  rádiója  enyhén  sistergett,  de nem annyira, hogy
egymás  szavait  ne értsék. A férfi a lány vélt arca felé fordult, de csak a
saját sisakjának tükörképét látta a sötétített üvegben. Nem válaszolt a lány
kérdésére.

   - Tudod, hogy valakinek mindig maradnia kell a hajón a szabályzat szerint
- folytatta a lány.

   - Ugyan,   Layla!   Ki   fogja  itt  ellenőrizni,   hogy   betartjuk-e  a
szabályzatot?  Tudod,  milyen  messze  vagyunk  a  lakott  övezettől? Erre a
meteoritra  még  soha  senki se szállt le előttünk, s az elkövetkezendő száz
évben biztos nem is fog.

   A  lány  megbotlott,  de  ügyesen  visszanyerte  egyensúlyát. Jobban kell
figyelnie  a  lába  elé,  gondolta - nem akart tizenöt másodperces esés után
hasra  érkezni.  Nehéz  volt  ebben  az  alacsony  gravitációjú környezetben
lépkedni.

   - Holb, a szabályzatot nem azért találták ki, hogy mindenki megszeghesse.
Minden pontja mögött ésszerű magyarázat van... - kezdte a lány.

   - Jó, jó! De mégse engedhetlek ki egyedül egy ilyen veszélyes helyre.

   A lány nevetett.

   - Holb!  Ezen  az  elhagyatott  meteoriton nem fogunk semmiféle  élőlényt
találni. Ne is reménykedj... legfeljebb egy-két érdekes követ, mint...

   - Állj!  -  szakította  félbe  a  lányt  -  Megbeszéltük,   hogy   egymás
szakmájáról  nem  tartunk  kiselőadást  a  másiknak. Te köveket gyűjtesz, én
pedig  gülüszemű  lényekre  vadászok  -  mondta  a férfi magában mosolyogva.
Eközben   hátrafordult,   már   legalább   fél  kilométerre  eltávolodtak  a
hajójuktól.  Vigyáznia  kellett  a lépteire, Layla figyelmeztette arra, hogy
nagyon  alacsony  a  tömegvonzás.  Holb  persze  tudta, csak megjátszotta az
ostobát.

   - Oké - fogadta el a lány.

   Pár  percig  szótlanul  mentek  a  végtelennek  látszó  sziklás  tájon, a
távolban  szokatlanul  nagy  ívben  görbült  a horizont, fejük fölött csak a
csillagok és a távoli nap ragyogott. A magasban apróbb törmelékek keringtek,
amiket  a meteorit csekély nehézségi ereje szippantott magához. Holb megállt
és  körbenézett,  de  mindenhol  ez a látvány fogadta. Az űrhajójuk fele már
eltűnt  a  horizont  alatt,  helyenként a nagyobb sziklák takarták el előle.
Hirtelen   szorongást  fogta  el,  de  nem  értette  miért.  A  világ  egyik
legbékésebb  helyén  voltak,  s  ő mégis halvány félelmet érzett. Eddig sose
tapasztalt ilyet.

   - Layla, te nem érzel valami furcsát? - kérdezte a férfi.

   - Nem. Miért? - válaszolt a lány.

   - Semmi,  csak...  csak  olyan  idegen  ez  a  táj.  És egy kicsit  talán
félelmetes.

   - Ugyan,  Holb.  Hiszen  már nem is tudom hányadik kisbolygóra,  meteorra
szálltunk  le  mintákat  gyűjteni.  Eddig  nem  éreztél  semmi ilyet, s most
hirtelen félsz. Hát tudod...

   A férfi hallgatott, lassan elmúlt a furcsa érzet, folytatták az útjukat a
kráter  felé.  Még  ötpercnyi út van előttünk - számolgatott magában a lány.
Először  azt gondolta, hogy a férfi ugratja, de amikor felbukkant a kráter a
sziklák mögül, akkor elbizonytalanodott. Az alakja volt furcsa, szokatlan. A
férfinek  fel  sem  tűnt,  de  hát  ő  nem volt geológus. A kráter falai túl
szabályosnak  tűntek,  elég  meredekek voltak. Layla még életében nem látott
ilyen  érdekes  meteorkrátert. Lehet, hogy tévedett Holb, amikor azt mondta,
senki  se fogja meglátogatni ezt az űrben száguldó poros szikladarabot ebben
az  évszázadban,  lehet,  hogy tucatnyi geológus fog ellátogatni ide? A lány
belekotort oldaltáskájába és elővette a kameráját. Szépen követve a horizont
vonalát  lefilmezte a körülötte lévő tájat, félve ért arra területre, ahol a
barátja  állt.  Holb  mikor meglátta, hogy Layla lefilmezi a körülöttük lévő
világot,  felkészült  rá,  hogy  ő  is  benne  lesz  a filmben, ezért amikor
ráirányultak  a  lencsék,  integetni  kezdett.  Meg  tudnám  ölni ilyenkor -
mérgelődött a lány, s valamivel gyorsabban húzta tovább a kamerát. A krátert
majdnem  két  percen keresztül vette, aztán eltette a készüléket és intett a
fiúnak, hogy lemennek a kráter aljára.

   Figyelve  minden  léptükre,  lebotorkáltak. Itt már nem volt olyan nagy a
porréteg,  néhol  kilátszott  a  kisbolygó  sziklás  talaja  is. Layla ismét
filmezni  kezdett,  Holb  körbejárta  közben a krátert. Elég nagy volt, hogy
messziről,  a  hajóból  észrevegyék  a  műszerek, átmérője nagyjából kétszáz
méter  lehetett, mélysége pedig negyven-ötven. Holb úgy érezte, egy kürtőben
áll, ami valamilyen nagy robbanás nyoma.

   Elsétált  a  kráter széléhez, felfigyelt egy vele egyenlő magasságú barna
sziklára.

   - Layla, gyere csak ide - szólt a sisakmikrofonba.

   - Mi van? - kérdezte a lány.

   - Találtam  egy  érdekes  sziklát.  Valahogy nem illik ebbe a képbe.  Itt
nincsenek barna kövek, itt minden szürke.

   A  lány  gyorsan  odaért,  ámulva  járta  körbe  az  érdekes képződményt.
Megtapogatta  a  szkafanderének kesztyűjén át, elővett egy fémes dobozkát és
az  oldalán  lógó  sugárvágót,  majd  egy  henger alakú darabot kimetszett a
sziklából,  beletette  a  dobozkába,  és  az övére akasztotta a sugárvágóval
együtt.

   - Érdekes.  Ez  a  szikla nagyon messziről jöhetett, mert itt a  közelben
nincsen  ilyen anyagú kőzet - mondta a lány, miután közelebbről megvizsgálta
az érdes sziklát.

   Layla  távolabb  állt, s ismét filmezni kezdett, de most kizárólag csak a
barna  sziklára  összpontosított.  Fél  szemmel látta, hogy Holb lehajol, és
valamit ásni kezd.

   - Layla, megint találtam valami érdekeseket. Olyanok, mint az  ágyúgolyók
-  szólt a férfi, hangjából érezni lehetett a lelkesedést. Layla kikapcsolta
a  kamerát  és  odalépett  a  férfihez.  Holb  az  ujjaival mutatta a furcsa
köveket,  amelyek  tényleg  olyanok voltak, mint néhány évszázaddal ezelőtti
ágyúgolyók. Nem volt egészen gömb alakjuk, de megdöbbentő volt, hogy méretre
teljesen megegyeztek, felületük rücskös, apró repedésekkel szabdalt és néhol
erősebben barnás foltok tarkállottak.

   - Még  sose  láttam  ilyet... - mondta csendesen a lány. Megérintette  az
egyiket és kiemelte.

   - Nem  tudom, milyen kőzet lehet, nem tudom így ránézésre  megállapítani.
Beviszünk párat a hajóra.

   - Layla! Az ég szerelmére. Legfeljebb kézben tudjuk elcipelni őket,  mert
a dobozkáidba nem férnek bele.

   - Sajnos  ez  igaz - helyeselt a lány, de aztán vidáman folytatta:  - Nem
baj,  kettőt  el  tudunk  vinni,  s az bőven elég. Legfeljebb kijövünk még a
maradékért.  Már  több  mint  negyven perce vagyunk kint a felszínen. Vissza
kell mennünk.

   A  férfi  felállt  és  némán követte a lányt. Az egyik kezében tartotta a
furcsa  követ,  ugyanolyat,  mint amilyet Layla is magával vitt. Szokatlanul
könnyűnek   bizonyult,   de   Holb   tudta,   hogy  ez  csupán  az  alacsony
tömegvonzásnak  köszönhető,  majd  a hajó mesterséges gravitációjánál sokkal
nehezebb  lesz.  Útközben  egyszer  elejtette, de csendben felemelte, mentek
tovább.  Fél  óra  alatt visszaértek az űrhajóhoz, amely méltóságosan állt a
hatalmas  fémtest  ezen  az  apró  bolygócskán.  Letették a zsilip lábánál a
köveket,  Holb  felmászott  és  kinyitotta a külső ajtót. A lány feladogatta
neki a gömböket és felkapaszkodott ő is. Becsukták az ajtót és vártak.

   Itt  már  kezdték  érezni  a  súlyukat,  némán  vártak fél percet, amíg a
zsilipkamra  megtelt  levegővel és kinyílt a következő ajtó, amin beléptek a
hajóba. Holb megemelte az egyik követ és káromkodott egyet.

   - Layla! Ez rohadt nehéz, legalább húsz kiló!

   A lány lehajolt és megemelte, elindult vele.

   - Vigyük  egyből  a  laborba,  ki  kell  elemeznem  őket  alaposan,  hogy
megtudjam,  miféle kőzetből vannak - pár másodpercig lihegve lépkedett aztán
hozzátette: - Tényleg nehezek ezek a dögök!

                                   *  *  *

   A  polcokon műanyag palackokban különféle folyadékok és porok sorakoztak,
az  alatta  álló  kopott  asztalon,  kémcsövek, pipetták és egyéb szerszámok
hevertek.  Oldalt egy terminál sötét képernyője fogadta a két belépő alakot,
kezeik  között  egy-egy  súlyos tárgyat cipeltek. Letették az asztal mellett
álló szekrényke tetejére és kifújták magukat.

   - Én éhes vagyok. Nem jössz enni? - kérdezte a lányt a férfi.

   - Nem, most nem. Először meg kell vizsgálnom ezt a két követ. Majd azután
- válaszolt a lány.

   - Nem ér rá?

   A  lány szótlanul megrázta a fejét, felállt és feloltotta a fénycsöveket.
Az  egyik  követ  feltette az asztalra, levett pár üveget a feje fölött lévő
polcról  és  letette  őket  maga  elé. Aztán egy erős késsel megkapargatta a
golyóbist és a port egy óraüvegre szórta. Miután több ilyen homorú lapocskát
megtöltött  a  lekapart  porral, felszívott a folyadékokból és a kőzetporhoz
adta a vegyianyagokat.

   Már   negyedórája   végezte  szótlanul  a  lány,  közben  a  számítógépen
jegyzetelt,  ábrákat  készített. A férfi türelmetlenül sétált a háta mögött,
többször is az órájára pillantott, ami a földi időt mutatta. Késő volt.

   - Jaj, Layla! Muszáj most ezzel foglalkoznod? Éhes vagyok, együnk,  aztán
menjünk  aludni.  Ráérsz  ezzel  holnap  is, nem fog elszaladni - kérlelte a
lányt Holb.

   - Ne  haragudj,  de  ezt  be  kell  fejeznem,  nem   hagyhatom   félbe  -
magyarázkodott a lány, aztán hozzátette: - Menjél, feküdj le, majd megyek én
is.

   A  férfi  elkedvetlenedett,  lehajtott  fejjel  lépett ki a laborból. Már
megszokhatta  volna,  hiszen  Layla  ilyen volt. Ha talált valami érdekeset,
valami  olyat,  amit  nem  ismert,  egyből  rávetette  magát,  s  addig  nem
nyugodott, amíg mindent ki nem derített, mindent le nem jegyezhetett abba az
átkozott  komputerébe.  Holb  dühös  volt,  de  mire  az alsó szintre ért, a
konyhához,  már  elpárolgott  a  mérge.  Persze  sajnálta, hogy nem töltheti
együtt  ezt  az  éjszakát  a  lánnyal,  de  hát  még  van elég napjuk. Tudta
pontosan,  hogy Laylát reggel is a laborban fogja találni, amint ráborulva a
köveire  alussza  nyugtalan  álmát.  A  múltkor  is  ugyanez volt, amikor az
üstököst közelítették meg, s mintákat vettek az anyagából.

   Kinyitotta   a   mélyhűtőt  kivett  egy  becsomagolt  tálcát,  berakta  a
mikrosütőbe  és  megmelegítette  magának.  Evőeszközöket vett elő, s leült a
kétszemélyes  sarokasztalhoz. Hamar bekapkodta, nem is tudván, hogy pontosan
mit  eszik  -  elfelejtette  elolvasni a fagyasztott étel fedőlapján. Miután
kész  lett  vele, kidobta a szemetet és elindult a fürdőszobába. Jól esett a
zuhany,  úgy  érezte,  mintha  a testét is vékonyan a kinti szürke por lepte
volna  be.  Nevetségesnek is találta a gondolatot, nagyon jól tudta, hogy ez
képtelenség, semmi sem juthat át a légmentesen lezárt szkafander burkolatán.

   Mielőtt  aludni  tért volna felment a vezérlőbe, ellenőrizte, hogy minden
rendben  van-e.  Semmi  különlegeset  nem látott a műszereken, minden ment a
megszokottak  szerint.  Elhatározta,  hogy  még  egyszer  benéz  a  lányhoz,
hátha...

   Layla   görnyedten  meredt  a  mikroszkópba,  amikor  a  férfi  belépett,
felpillantott.

   - Nem jössz? - kérdezte a lánytól.

   - Be kell fejeznem, ne haragudj. Menjél, majd megyek én is utánad.

   A férfi bólintott és becsukta maga mögött az ajtót. Az ágyban még átnézte
az  útitervet,  már  csak  hat  kisbolygó  volt  hátra,  amelyet meg kellett
vizsgálniuk.  Az  nem  sok - gondolta -, hamar túl leszünk rajta. Már nagyon
unta  ezt  a  kétszemélyes  kutatóexpedíciót,  de  félbe  nem hagyhatták. És
Laylának  se  akart  rosszat,  Holb  ismerte  és tudta, hogy a lány rajong a
kövekért. Elvégre geológus, érthető.

   Kikapcsolta  az  olvasótáblát  és  letette  maga  mellé  a fotelbe, aztán
leoltotta a villanyt. Hamar elaludt.

                                   *  *  *

   A  lány  teljesen  elfeledkezett  magáról,  annyira belemerült a munkába.
Ilyen  érdekes  kőzetet  még  sose látott életében. Mindegyik kémiai tesztre
másképp   reagált,   mint  elvárható  lett  volna,  s  amikor  belenézett  a
mikroszkópba,  majd elámult. A kőzet valamilyen szemcsékből állt, amit finom
fehéres anyaggal tapasztottak össze, mint valamiféle megszilárdult kása, úgy
nézett ki.

   Layla   elhatározta,   hogy  felszeleteli  az  egyik  követ,  elővette  a
sugárvágót  és lassan, egyenletes sebességgel elkezdte befelé ereszteni a kő
belsejébe.  Tulajdonképpen  félbe akarta vágni, de nem mert gyorsan haladni.
Talán  fél  centit  tett  meg, amikor megmozdult a kő, Layla pedig ijedtében
elejtette a szerszámot.

   A  gömb  felszíne  végigrepedt, s lassan, mint egy hajnali virág szirmai,
elkezdett  lassan szétnyílni. A vastag kemény burkolat alatt rózsaszínű lágy
részek  váltak  láthatóvá,  alatta  halványabb  fodrok,  egymásba burkolódzó
nyálkás szövetek tárultak a lány elé. Az asztalon az a valami lassan kezdett
kinyílni,  s  Laylát  leginkább  egy  földi  virágra  emlékeztette. Ám amint
erősebb  fény  érte  a  sziromszerűségeket,  azok elkékültek, az alatta lévő
lebernyeges  rész vörös lett, s a valami belseje, ahol csupán egy apró dudor
volt,  elsárgult. Laylát lenyűgözte a látvány, közelebb hajolt, s édes illat
csapta  meg  az  orrát.  Lassan  belengte a labort, a lány egészen ellágyult
tőle.  Teljesen kiment a fejéből, hogy egyből karanténba kellett volna tenni
ezt  a  tüneményes  szépségű valamit, elfelejtette, hogy ez az izé veszélyes
lehet rá, elfelejtette, hogy riasztania kellett volna a központi egységet.

   Layla  apró  piros pöttyöket vett észre, a virág belsejében, még közelebb
hajolt, hogy jobban lássa. A virág külső fodrai lekókadtak, elfeketedtek, de
a  belsejében  a  sárga  elvörösödött, s a dudor lassan elkezdett emelkedni,
nőni,  puffadni.  Tetején  haránt  zöldes csíkok jelentek meg, s majdnem egy
arasznyira  kiemelkedett  a  furcsa  élőlényből,  s  akkor megállt, nem nőtt
tovább.

   Layla  csak egy halk pukkanást hallott, s látta, amint a nagy vörös dudor
felpattan, s lila gázfelhő áramlik szét belőle. A szája és az orra elé kapta
a kezét, de más késő volt, megérezte a szájában a finom spórafelhő kesernyés
ízét.  Feltépte  az  ajtót  és  köhögve kirohant az ajtón. A lépcsőlejárónál
megállt  és  hányt,  szédülni  kezdett.  Már majdnem elérte a hálóhelységet,
amikor összeesett, s elájult.

                                   *  *  *

   Lassan  tért  magához,  de  érezte,  hogy  tudata tompán lüktet valahol a
messzeségben.  A  teste  felállt, s mint egy élőholt elindult az üres, sötét
folyosón.  Nem  tudott  ellene  mit  tenni,  egy  másik  lény  utasításainak
engedelmeskedett.  A beszippantott spórák okozták ezt, remélte, hogy magától
elmúlik egy idő után, vagy felébred Holb és segít rajta.

   Hamar  rájött,  hogy  a  másik  idegen  énje  mit  keres,  legszívesebben
sikoltani  szeretett  volna,  hogy  a  férfi  felébredjen, de a szája csukva
maradt,  már  egy  másik  tudat  irányította, s ez a tudat orvosi szoba felé
igyekezett...

   Az  szobában  sötét  volt,  de  nem gyújtott fényt, halványan ki lehetett
venni  a tárgyak körvonalát, ráadásul pontosan tudta, hogy mit hol talált. S
nem  csak  ő,  hanem  az  idegen  tudat is tisztában volt vele. Megkereste a
szikét,  zsebre tette, aztán kinyitotta a falra szerelt kisszekrényt, kivett
egy  fecskendőt,  s  egy háromadagos kábítófolyadékkal teli ampullát, amit a
fecskendőbe töltött.

   A  szobába, ahol a férfi aludt, csendesen lépett be, halkan becsukta maga
mögött  az  ajtót,  s  lassú léptekkel odaosont a fekvő alakhoz. Layla ismét
üvölteni  akart,  de  az  idegen  tudat  már  befészkelte magát az agyába, s
irányította minden mozdulatát. Saját szemével látta az előtte alvó embert, a
fülével  hallotta a férfi egyenletes légzését. A fecskendőt a férfi karjához
emelte és megnyomta a gombot a készülék tetején, kétadagnyi kábítófolyadékot
adott be neki. Kitette a szikét az ágy szélére, erre szüksége lesz.

   Aztán felállt és elindult a laborba a másik ép petéért...

                                                              Alec Norwood
                                                            1997. július 20.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2023
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.