''AZ ISMERETLEN SZEME
Az utca kietlen volt, kopár, akár a sivatag sárga pora. Az enyhe szél
felkapta a szerteszét szórt több hetes újságpapírfoszlányokat, vad táncot
lejtettek a levegőben a légáramlatokkal, majd ismét a forró betonon találták
magukat, mikor a levegő ura megunta a velük való játékot. A házak komoran,
saját időtlenségüktől eltelve méregették az utcán kóborló embereket és azt a
néhány kicsapott kutyát, amelyek szomorkás ábrázattal csaholtak a kapualjak
hűsében. A házak izzadtak, homlokzatukról csöpögött a tegnap éjszakai eső
mocskos vize, felgyorsulva, majd nagyot koppanva ért földet minden csepp,
hogy aztán a forróságnak megadván magát lassan elpárologjon és visszatérjen
az eszement körforgásba.
Egy alak, szürke hivatalnok fordult be az utcába, lassan baktatott végig,
vékony, kopott aktatáskáját oldalához szorította, mintha attól félne, hogy a
benne lakozó szörnyeteg hirtelen önálló életre kelvén megtámad másokat,
befalja a kutyákat, majd kiköpi fehérre csiszolt csontjaikat a fekete
kövezetre.
A férfi minden lépésében a sietséget és az ismeretlentől való félelmet
lehetett felfedezni. A következő sarokra érvén megtorpant és hátranézett.
Ott állt most is, mint eddig mindig. A férfi nagyot nyelt, sebes
léptekkel átvágott az úttesten és folytatta útját tovább a huszonhatodik
utcán.
Körülötte a házak, a kutyák, a út kövei némák voltak, a nap tűzött.
Megtörölte a homlokát. Nem a melegtől izzadt, azt jól bírta; félt,
rettegett, mert látta, hogy követi az az ismeretlen, de fogalma sem volt
róla, mit akarhat tőle, Bruce Smithtől, a szürke városházi jegyzőtől.
Az ismeretlen gyorsított, s elrohant két kókadt virágládával alápingált
ablak alatt, futni kezdett. Smith hátrafordult, megállt, ijedtében maga elé
kapta a táskáját, s végül védekezően az arca elé emelte.
Az ismeretlen nő volt, rövidre nyírt hajjal, nyakán dagadtak az erek.
Smith döbbenten nézte követőjét, a mozgása alapján férfinek hitte. Magas,
inas alakja miatt nem vette észre, hogy nem az? Vagy a nő szándékosan
öltözött úgy, hogy kellő távolságból férfinak tűnjön? Smith első gondolata
az volt: a hadseregnek vagy a rendőrségnek dolgozik, csak ott vannak ilyen
fura alakok.
S ekkor hirtelen észrevette a kócos szalmasárga haj alatt a kéklő
szembogarakat: Smith a nő tekintetéből áradó idegenség, távoliság,
megfoghatatlanság rabjává vált, s percekig bámulta némán az ismeretlen arc
ismeretlen szemét. Volt benne valami nem evilági...
Remegő kézzel papír zsebkendőt vett elő a zsebéből és megtörölte izzadt
homlokát.
- Mit akar? - kérdezte az ismeretlen nőtől.
- Segíteni.
- Segíteni? Nincsen szükségem a maga...
- De igen! - vágott közbe a nő - Ne felejtse el: a huszonharmadik utcánál
ne gyalogoljon át az úttesten!
- Mi? Én nem...
- Nem mondhatok többet! Vigyázzon!
- Kérem... ne menjen el... várjon!
A nő már a túlsó oldalon szaladt, s elveszett a távolban. Smith döbbenten
állt, megcsóválta a fejét és tovább indult. Ránézett az órájára, fél ötig
haza kell érnie, még fel akarta hívni a feleségét, aki New Yorkban egy
orvosi konferencián volt. Utol akarta érni az esti előadás előtti szünetben.
Sok furcsa dolog történt manapság, gondolta Smith, mi történik a
világgal? Mintha ezer és ezer darabra szakadna szét, mintha nem lenne más
csak egy felfújt színesre festett léggömb, s lassan, nagyon lassan
szétdurranna. S a léggömb körül gyerekek játszanak, egyre lassabban és
lassabban mozognak, hangjuk távolodik, végül egészen elhalkul, s most már
csak a léggömb feszülő műanyag-bőrét látjuk, ahogy egyre dagad és dagad, s
végül apró cafatokra szakadva kidurran.
Sorra röppentek fel a furcsa hírek, egyesek idegen lényeket, mások
időutazókat emlegettek. Smith halványan elmosolyodott olyankor, mikor valaki
ilyeneket mondott, képtelen volt tiszta szívből hinni az idegenek vagy
bármi, szürke életéből kilógó dolog létezésében. Smith földhözragadt
amerikai volt, afféle "átlagpolgár".
S most odaállt elé egy teljesen ismeretlen akcentussal beszélő nő, s azt
mondja: nézzen körül a huszonharmadik utca... jézusom!
Smith ijedten torpant meg a járdaszegélynél, itt keresztezte a
huszonhatodikat a huszonharmadik utca. Tudata pillanatok alatt fogta fel
ezeket a tényeket, de a veszélyre már későn reagált: egyetlen szerencséje az
volt, hogy a nő szavain morfondírozva megállt a járda szélénél.
A balról bevágódó Buick iszonyatos sebességgel közeledett a szemközti ház
fala felé, a sofőr ájultan borult a kormányra, a jármű vad féktelenséggel
száguldott egy irányba, kicsit ferdén az újságosbódé felé.
Bruce Smith egy elmosódott alakot látott a szemközti oldalon, aki arca
elé kapva a kezét várta a robogó halált, az idő lelassult, szinte megállt, s
Bruce csodálkozva nézte az állóképet. A gépkocsi keresztben vesztegelt a
huszonhatodik utca közepén, becélozva a rozoga fabódét, s az előtte álló
alakot. A járókelők kővé dermedve vártak, a koszos törzsű fák levelei nem
mozdultak: megállt az idő, teljesen. Saját lélegzetét sem hallotta,
megpróbált feltekinteni a felhőkre, de abban a pillanatban meglódult a zöld
Buick és éles csattanással nekivágódott az újságosbódénak, magával rántva az
előtte álló alakot, majd a összezúzott lécekkel együtt nekinyomta a falnak.
A huszonhatodik utcában megállt a forgalom, az emberek kiugrottak az álló
gépkocsikból és odarohantak a balesethez. Bruce lelépett a járdáról és
kíváncsian egyre közelebb és közelebb ért a harmonikaként összegyűrődött
orrú Buickhoz, és ahhoz a lécek közt heverő véres cafathoz, amely pár
másodperccel ezelőtt még egy ember volt. Már biztosan meghalt...
Bruce megállt pár lépéssel a szomorú látvány előtt, letette a földre az
aktatáskáját, szeretett volna segíteni. Az összesereglett emberek kezdték
leszedegetni a léceket, az újságos, aki a bódéja mellett állva nézte végig a
tragédiát keservesen sírt a falnak támaszkodva, kezével takarva el a valóság
borzalmas látványát könnyes szeme elől.
A lécek egyre gyűltek oldalt egy kupacban, egyre több részlet látszódott
abból a szerencsétlenből, akit a falhoz kent a zöld autó. Bruce először egy
kicsavart vértől átázott ruhával bevont kart látott, majd egy lábat. Aztán
valami sárga, kócos került elő, majd egy fénylő kék pont.
Bruce Smith ijedten hátrálni kezdett, s közben a fejét rázta, megbotlott
az aktatáskában, felkapta és futásnak eredt.
A lécek alól őt nézte vádlón a halott ismeretlen opálos, égszínkék szeme.
Alec Norwood
1998. október 4.