''TÍZ LÉPÉS
Belépek az ajtón. Egy rétre nyílik. Szép, zöld rét, tele virággal. Süt a
nap. Enyhén fúj a szél, kellemes, tavaszi szél. Csicseregnek a madarak,
zúgnak a fák lombjai, ahogy a szél fújja őket. Hatalmas fák, nyírfák.
Körbefogják a rétet, mint valami nagy, erős fal. Azt mondják: - Isten
hozott! Ne félj! Más nem jöhet be. Csak akit engedünk... - Sétálok a réten.
Mélyeket lélegzek a levegőből, gyönyörködök a virágokban.
Egy kis virágért nyúlok, amikor meglátom őt. Egyszerre minden elhallgat,
a madarak nem csicseregnek, a fák nem zúgnak, a szél nem fúj. Egyhelyben áll
a rét másik szélén. Gyönyörű ruha van rajta. Ezt a ruhát még nem láttam.
Pedig ez a megszokott ruhája, csak most máshogy süti a nap. Fehérlik a
napsütésben. Szélcsend van, minden hallgat. Szép hosszú haját mégis fújja a
szél. Mosolyog, kedvesen, ahogy szokott. Fölemeli egyik kezét, int felém.
Érzem, hív engem, oda kell mennem.
Elindulok felé, nyugodtan, sétálva. Észre sem veszem, hogy gyorsabbra
vettem a lépést, már majdnem szaladok. Mindjárt ott vagyok. Már alig tíz
lépés. Ő csak mosolyog, vár engem. Egyszer csak nekimegyek valaminek.
Elvesztem az egyensúlyom, majdnem hanyatt esek. Mégis sikerül állva
maradnom. Körülnézek, de nem látok semmit, aminek nekimehettem. Nem értem.
Az égen egyszer csak egy felhő jelenik meg. Egy pillanatra eltakarja a
napot, a távolból dörgés hallatszik. Őrá nézek. Ruhája egy pillanatra
elveszti fehér fényét. Még mindig mosolyog, de már nem azzal a kedves
mosollyal. Ez kárörvendő mosoly. Nem nagyon, de akkor is kárörvendő. Egy
pillanat múlva látszólag minden a régi. A nap kisüt, Ő megint kedvesen
mosolyog. Egy-két madár csicseregni kezd, de a csicsergésük nem ugyanaz,
valami megváltozott... Megint a rét szélén vagyok. Körülnézek. Ő még mindig
a rét másik szélén van, egyik kezét kitartva hív engem.
Megint elindulok felé, most nagyobb lendülettel. Majdnem ott vagyok, még
tíz lépés. Egyszer csak megint nekimegyek valaminek. Sokáig tántorgok
hátrafelé, aztán megbotlok egy kőben. Féloldalt ülve érkezek a földre, bal
kezemmel sikerült tompítanom az esésen. Mikor fölkelek, az ég borult, a nap
nem is látszik.
Megint dörgés hallatszik, de most már sokkal közelebbről. Az Ő ruhája
teljesen elvesztette fehér fényét, most halványszürke. Az arcán kárörvendő
mosoly. Egy darabig állok vele szemben. Nem értem, mi történt. Egy-két
esőcsepp esik. Egy széllökés őfelé viszi őket. De őt nem érik el. Megállnak
előtte egy vonalban, majd egyenesen esnek tovább lefelé. Ekkor egy falat
látok kirajzolódni. Láthatatlan fal, csak az eső miatt látom. Ezt Ő
csinálja? Ez szándékos...? Meglepően gyorsan kiderült az ég, megint süt a
nap, Ő mosolyog, kedvesen, mint azelőtt. Ismét a rét másik szélén vagyok.
Újra hallom a szél zúgását, de nem az a zúgás, mint azelőtt, hallom a
madarak csicsergését, de már nem ugyanaz a csicsergés, mint azelőtt. Ő ott
áll a rét másik szélén, és egyik kezét kitartva még mindig engem hív. Egy
ideig állok, gondolkozom. Végül minden erőmet összeszedem és rohanni kezdek
felé. Rohanás közben a fülembe zúg a szél. Érzem, ahogy elhagy az erőm,
kezdek kifulladni. Ő még mindig hív, kedvesen, ahogy megszoktam. Egyre
közelebb érek. Még tíz lépés... Röpülök hátrafelé, röptömben hasra fordulok.
Arccal érkezem a földre. Az orrom vérezni kezd, a ruhám füves lesz. Nem
tudok fölkelni. Csak fekszem a földön, tehetetlenül. Nevetésre számítok, az
ő kárörvendő nevetésére. De nem hallok semmit. Csönd van.
Érzem, hogy a levegő hűlni kezd. A nap eltűnik, sötét felhők lepik el az
eget. Dörgés hallatszik, ezúttal teljesen közelről. Elered az eső. Kiadós,
nyári zápor. Alattam a föld sárrá változik, a ruhám sáros lesz. Egy darabig
így fekszem, mozdulatlanul. Összegyűjtök egy kis erőt, fölülök. Látom Őt.
Áll tőlem tíz lépésnyire, engem néz. Ruhája szürke, szomorú sötétszürke.
Arcán sajnálat, szánalom látszik. Ő nem ázik az esőben, száraz a ruhája,
haját fújja a szél. Távolodni kezd. Én nem mozdulok, Ő sem tesz egy lépést
sem, mégis távolodik. Eltűnik a fák között.
Ülök az esőben. Csak esik és esik. Erőt gyűjtök. Erőt felállni, és
elmenni. Felállok, és elindulok. A cipőm slattyog a sárban, az ingemről
csurog a víz, fázok. Ahogy közeledek az ajtó felé, az eső kezd elállni.
Odaérek az ajtóba. Visszanézek a rétre. A felhők oszlani kezdenek. Már
majdnem süt a nap. Arcomat megcsapja a kellemes, eső utáni szellő, benne az
egész rét minden illatával, a fű, a fák, a föld. Egy utolsó, mélyet lélegzek
belőle, majd becsukom magam mögött az ajtót.
Kocsis József (Yoshi)