Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

                               ''A HALÁLOS VÍRUS

   Muriel  Preston  lelkileg összetörve ült a Víruskutató Intézet büféjében.
Vörös  szeme  közelmúltbeli  sírásról  tanúskodott,  amelyet  kolléganője is
észrevett.

  - Mia a baj?  -  kérdezte Éva,  miközben leült Muriel mellé a kávéjával. -
Akarsz beszélgetni?

   Muriel nyelt egyet, és megköszörülte a torkát.

   - Tim  tegnap  este bejelentette, hogy válni akar - gyűrte össze a  papír
zsebkendőjét  -, valami apróságon összevesztünk, már nem is tudom, hogy min,
és   a   férjem   elmondta,   hogy   fél  éve  szerelmes  valami  lányba  és
összeköltöznek.  Annak  a  szemétnek  még a betegágyán is máson jár az esze,
miközben én a lelkem kiteszem, hogy ellássam őt, meg a háztartást.

   - Biztos  van  valami  megoldás  -  nyugtatta  Éva,  miközben  bátorítóan
megszorította Muriel kezét.

   - Nem  hiszem.  Komolyan  mondta.  Csak azt  nem tudom, hogy én mit fogok
csinálni. Öreg vagyok már az újrakezdéshez. És különben sem érdemeltem ezt -
Muriel  szemei  szikrázni  kezdtek  -,  de azt megmondhatom, hogy ha már nem
lehet az enyém, akkor másé sem lesz!

   - Remélem, nem akarsz valami ostobaságot csinálni? - kérdezte Éva rosszat
sejtve.

   - Ostobaságot? Azt nem - mondta Muriel és oldalra pillantott. Éva követte
a tekintetét és megdermedt. A büfével szemben volt a kutatólaboratórium.

   Másnap  délután  Muriel, amikor mindenki hazament, legalábbis a laborból,
megállt  az  ajtó  előtt.  Elővette  a  kulcsát.  Mint tudományos kutatónak,
mindenhová  szabad  bejárása  volt.  Belépett  a  laborba,  és  kinyitotta a
páncélszekrényt,  amely  halálos  vírusokat tartalmazott. Az egyik rekeszből
kivett néhány fiolát és a zsebéből egy üreset. A fiolákból felszívott néhány
cseppet és az üresbe engedte. Egyetlen üveg tartalmán sem látszott meg, hogy
hiányozna  belőle,  és  mégis  néhány  perc  múlva  Muriel  már  teli fiolát
szorongatott a kezében.

   Amikor  hazaért,  a  férje  elég  rossz állapotban volt. Súlyos influenza
verte le a lábáról, már kezdtek kialakulni a szövődmények. Muriel elővette a
fiolát,  és injekciós fecskendőbe szívta a tartalmát. Odalépett Timhez, és a
karjába  szúrta  a tűt. A maradékot saját magának adta be és sóhajtva leült.
Túl volt rajta.

   - Beszélnünk kell - mondta Tim, amikor felébredt.

   - Ugyan  miről?  -  kérdezte  Muriel egykedvűen. - Most már  mindegy, nem
számít semmit.

   - De  én gondolkoztam kettőnkről. És rájöttem, hogy mekkora hiba volt azt
hinnem, hogy rajtad kívül mást is szerethetek. Sikerült tisztáznom magamban,
hogy te vagy az a nő, akivel le akarom élni életem hátralevő részét.

   - Komolyan gondolod? - Muriel megdermedt.

   - Igen.

   - Úristen!  Az  előbb adtam be magunknak a halálos vírust. Két nap  múlva
halottak leszünk.

   Muriel   kétségbeesetten   rohant   az  intézet  vezetőjéhez,  és  hangos
zokogástól fulladozva előadta a történteket. Az orvos elmosolyodott.

   - Egyetlen percig se aggódjon, Preston  asszony. A kolléganője volt olyan
szíves  tájékoztatni  engem  a  kettejük  között lezajlott beszélgetésről és
gyanújáról, ezért hát megtettük a szükséges óvintézkedést.

   - Miféle óvintézkedést? - kérdezte Muriel.

   - Magát  meg  akartuk  menteni  attól,  hogy  gyilkosságot  kövessen  el,
magunkat  pedig  attól,  hogy  elveszítsük  legjobb  kutatóorvosunkat. Mivel
sejteni  lehetett,  hogy  mire  készül,  elszállítottuk  a vírusokat, és Éva
felkereste  a  férjét,  hogy  megmondja neki maga mennyire szereti. És ahogy
látom, sikerült mindent rendesen elintézni.

   - De akkor mi volt a fiolákban?

   - Vitaminkészítmények,  amitől  a  férje  gyorsabban  felépül,  ön  pedig
folytathatja a munkáját, mintha mi sem történt volna.

                                                                Budai András
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.