''FORDULAT
A délutáni sétám után behoztak a kórházba. Két magas, izmos ápoló fogott
le a járdán, zubbonyt húztak rám és beemeltek a mentőautóba. Nem értettem a
viselkedésüket, hiszen semmit nem követtem el, Kyr főfelügyelő enyhító
körülményekről beszélt a társának, akit Albert-nek szólított. Nincs bajom,
mindenre emlékszem, még a nevekre is. A sajátomra is. Pontecorvónak hívnak,
mint a híres olasz filmrendezőt. Igen, a film, a nagy álom és a soha nem
múló vágyakozás. Sokat beszélgettem erről Virnával, a csinos egyetemista
lánnyal, aki pszichológusnak készül. Kedvenc kávéházam előtt futottunk össze
és Virna... De korai még erről mesélni.
A kórház - félek bevallani - diliháznak néz ki, az ajtókon és az
ablakokon rácsok vannak, némelyik kórteremben az ágyakat is azok veszik
körül. És leszíjazott betegeket is láttam! Ahogy bepillantottam rájuk,
rémülten és zavaros csillogó szemekkel néztek rám. Szegény ördögök,
gondoltam őszinte részvéttel. Nem kétséges, hogy elmegyógyintézetbe hoztak.
Engem, a városi színház és televízió népszerű tagját, sőt sztárját, a helyi
lapok állandó szereplőjét.
Harmincéves, magas, jó alakú, sportos külsejű férfi vagyok, a hajam
fekete és sűrű, oldalra fésülöm. S keskeny bajuszt viselek. Mindenki imád,
nem csak a közvetlen barátaim. Gyakran kérnek tőlem autogramot a
középiskolás lányok, de az asszonyok is vonzódnak hozzám. Megállítanak az
utcán, megszólítanak a boltokban, terveimről kérdezgetnek, utazásaimról
érdeklődnek. S én kedves vagyok mindenkivel.
A barátaimmal már más a helyzet. Tőlük elvárok, megkövetelek bizonyos
dolgokat. Velük nincs pardon, ha nem a kedvem szerint viselkednek, letolom,
megbüntetem őket, kimaradnak a bulijaimból. A büntetésnek különböző
fokozatai vannak, előfordul, hogy a városi házamba beengedem őket, de a
tengerparti villába már nem jöhetnek, a jachtomról nem is beszélve. Az tilos
számukra, rá sem pillanthatnak a kikötőben. A tiltás szólhat egy vagy több
alkalomra, pimaszságuk mértékétől függően. Teljes ragaszkodásra van
szükségem, aki nem mutatja ki az érzelmeit, gyanúba keveredik, figyelni
kezdem és kiközösítem. S ezt tudják rólam, ezért az a tizenöt-húsz ember,
aki ebbe a zártkörű csoportba tartozik, általában tisztában van a
jellememmel és a szigorúságommal. Nem mernek lázadni, mert elvesztik a
bizalmamat. Aztán magukra maradnak. Dicsőség, ha valaki Pontecorvo barátja,
őket az emberek más szemmel nézik, sőt tisztelik a hozzám fűződő kapcsolatuk
miatt. Nincs megingás, nem fordulhat elő félrelépés. Örömmel tölt el, ha
lesik az óhajomat, ha hízelegnek, legyezik a hiúságomat és kiszolgálnak
mindenütt. S szeretem hallani, ha azt mondogatják, hogy már megértem egy
romantikus kalandfilm főszerepére. Falkában járnak az utcán, a társaság fele
rendszerint velem tart a színházba, tévébe, követnek, mint a hűséges
kiskutyák a gazdáikat. De én nem dobok csontot nekik, a mosolyom, a
simogatásom, a cinikus megjegyzéseim számukra többet érnek mindenféle
jutalmazásnál. Isten vagyok az alattvalóim szemében. Mert azoknak nevezem
őket, nélkülem senkik lennének, elvesztenék egyéniségüket. De lehet, hogy
mindent tévesen értelmeztem és ítéltem meg, ugyanis egy ideje mindnyájan
önállóságra törekednek. Nyolc-tíz napja a jachtomon nagy murit csaptunk,
egyik alakításomat ünnepeltük. Kétszínű, köpönyegforgató újságírót
játszottam a legújabb darabban. Időnként észrevettem, hogy a társaság tagjai
összedugják a fejüket, sustorognak, szervezkednek. Jólesett a szövetkezésük;
arra gondoltam, hogy nekem készítenek elő egy szeretetteljes meglepetést,
ajándékot, műsort vagy érdekes programot. Egy-két nap és robbanni fog, amit
kiötlöttek, gondoltam elégedetten. De semmi nem történt, napokig nem hívtak
telefonon, nem kerestek fel, feltűnően kerültek. Az utcán és a kávéházban,
ahol a lapokat olvasgatom, nem ismertek meg, nem köszöntek, nem jöttek oda
hozzám.Mi ez a hirtelen bekövetkezett fordulat? - kérdeztem magamtól
döbbenten. Nem bírtam elviselni a kialakult, furcsa, hűvös helyzetet.
Beszélgetést kezdeményeztem velük, de rendre utasítottak, hogy ne zaklassam
őket, soha nem találkoztak velem. S még azt is hazudták, hogy nem járnak
színházba és nem néznek televíziót. Mert irtóznak a víztől, eszükbe sem
jut, hogy hajóra szálljanak. Úgy éreztem, mintha elvarázsoltak volna. Ma,
amikor Virnával találkoztam, nekiestem: mi ez az őrültség, hülyének néztek?!
Ha nem hagyom békén, rendőrt hív, kiabálta. Ezt már nem nyeltem le,
rátámadtam, szorongattam a nyakát és a fejét egy villanyoszlophoz vertem.
Virna elvesztette az eszméletét.
Elhelyeztek a kórházban, egyelőre külön szobát kaptam. Kyr főfelügyelő
este bejött hozzám és azt mondta, hogy Virna meghalt. A barátaim csak
megtréfáltak, játszottak velem, kiváncsiak voltak, hogy én, a sztár hogyan
viselem el a megváltozott magatartásukat, a váratlan mellőzést.
Kyr közömbösen rámtekintett. Láttam a szemében, hogy nem tart épeszűnek,
mintha egy őrülttel közölte volna a valóságot.
Kellei György