''DON ÉS A TÜKÖR
Dont óvatos embernek ismerték. Mielőtt döntött, alaposan megfontolta az
ügyet. Most is így tett. Már hónapok óta tervezte az orgyilkosságot, ám csak
most szánta el magát.
Természetesen nem saját kezűleg szerette volna végrehajtani. Már rájött a
módjára, hogyan terelheti el magáról a gyanút. És éppen itt volt a hely és
az idő. Innen már csak egyikük megy el - mondta magában és körülnézett a
teremben. A háziasszony mindenkire rámosolygott. A fogadás nemrégen
kezdődött. Mindenki kapott egy pohár italt. Vagy tízen-tizenöten csevegtek
már kötetlenül a virágokkal díszített nagy teremben és a teraszon. A cég
emberei, a családtagjaik. Don lassan sétált vissza a teraszra. Innen jól
látta az udvart, ahová kocsikon érkeztek a vendégek.
Amint Ruppert megérkezik és feljön, ő is kap egy pohár italt, mint
mindenki. Don megtapogatta zsebében a kicsiny méregfiolát. Otthon
begyakorolta, hogyan lehet gyorsan kinyitni, tartalmát egy pohárba üríteni.
A folyadék alig három csöppnyi és színtelen. Remélhetőleg senki sem veszi
észre. Főképpen nem Maria, a háziasszony, aki az italokat kínálja.
Ruppert egy disznó - mondogatta magában. Minden ötletét ellopja a cégnél
és folyton azzal villog, hogy ő a legokosabb. Már-már a főnökök is
nélkülözhetetlennek tartják és lesik minden szavát. Közben Ruppert sorra
lopkodja Don ötleteit. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a múlt
héten Don észrevette: éjszaka valaki átkutatta az íróasztala fiókjait. Csak
Ruppert jött be késő este, úgymond "dolgozni", tudta meg a biztonsági őrtől.
"Már régen én lennék a főnök helyettese, és kétszer annyit keresnék, ha ez a
Ruppert... eltűnne!" - gondolta fogcsikorgatva. Az egész életét tönkreteszi
ez a nyomorult!
Éppen meglátta Ruppert kocsiját. Az is olyan volt, mint ő: nagy,
fényeskedő, méltóságteljes. Don nem is várta meg, míg Ruppert kiszáll - így
is épp eleget látta vetélytársát. Lassan mozdult, nehogy meglássák.
Végigment a termen és lenézett a lépcsőre. A földszintről most senki sem
jött felfelé. Tehát Ruppert lesz az a vendég, aki ezután érkezik.
- Nem kér még egy italt? - kérdezte Maria, a főnök felesége. Szép mosolya
volt. Don szeme párás lett: "ő is az enyém lenne, ha..."
- Majd mindjárt - eszébe jutott, milyen jó alibi, ha egyszerre kap italt
Rupperttel és utána kiderül, hogy az övé tiszta volt, míg Ruppertté
mérgezett, rá senki sem gyanakodna, hisz "kis híján megölték!" - mondhatja
majd, jogosan. A dolog biztosan összezavarja a nyomozást.
- A következő vendéggel iszom, rendben? - mosolygott az asszonyra.
- Rendben - nevetett az asszony és ellépett tőle.
Don szokása szerint ismét csak nem sietett, bár sejthette, Ruppert
hamarosan itt lesz. Szeret a fényben sütkérezni, imádja, ha körülrejongják.
Amint belép a terembe, úgyis mindenki rá figyel majd...
Don a pulthoz húzódott. Nem volt ott senki. Az üres poharak egy tálcán
álltak sorban. Óvatosan a két következő egyikébe töltötte a mérget. Úgy
állt, hogy látta a közönséget is, bár a pultot takaró függöny jól rejtette
őt.
Aztán máris kezébe vette a kicsiny fiolát, lassan a másik oldalra ment.
Látta a nagy falitükröt. Úgy tett, mintha a pálmát nézegetné, eközben a
méregfiolát belenyomta a virágosláda földjébe. Jó mélyen, ne látszódjon ki a
vége, még földet is símított rá. Senki sem találhatja meg.
Bejött Ruppert. A társaság felbolydult, a nők rámosolyogtak. "Bezzeg
engem észre sem vettek", gondolta Don, aztán felderült az arca. Ezután ez is
másképpen lesz. Pár perc múlva megváltozik minden, jutott eszébe. Háttal
állt a pultnak, figyelte amint Maria odamegy és tölt mindkét pohárba. Don
megjegyezte, hogy az asszony a bal kezébe vette a méreg nélküli poharat.
Akkor fordult meg és indult feléje. Mielőtt Ruppert is odaérne...! Már
hallotta a vetélytárs hangos nevetését.
Bal oldalról ment Mariához, hogy az kénytelen legyen neki azt a poharat
nyújtani. Úgy is lett. Közben Ruppert is odaért. Egymásra néztek. Don agyán
ismét átfutott: "Innen már csak egyikünk megy el, te gazember!", mondta a
szeme. De Ruppert nem értette. Átvette a másik poharat és szájához emelte...
Úgy tett Don is. Maria mondott valamit, nem figyelt rá, hiszen
nyilvánvalóan úgyis Rupperthez beszél. És nem is tévedett. Az ital könnyen,
gyorsan szaladt le a torkán. Kicsit furcsa volt az íze...
És Donnának már csak annyi ideje maradt, hogy megértse: Maria bal keze
tulajdonképpen a jobb volt. Mert a tükör fordított képet ad vissza... De
mire idáig jutott, világának már vége is lett és Maria asszony rémisztő
sikolyát sem hallotta, amikor teste élettelenül omlott a drága szőnyegre.
Nemere István