''EGY KOCKA HALÁL
Martina elég későn vette észre az új vendéget. Az halkan jött a szálló
hangulatos bárjába és máris ott állt a pult előtt, a nőre mosolygott:
- Whiskyt jéggel, legyen szíves.
A bárban akkor még kevesen voltak, még csak este hét felé járt az idő.
Martina futó pillantást vetett a férfira, kitöltötte az italt és
kötelességszerű mosollyal tette elé. Közben valami hidegség futott fel a
lábain, a gerincébe, majdnem elszorította a torkát.
- Köszönöm - mondta a vendég és felemelte a poharat. Negyvenkét éves
lehetett, őszülő halánték, elegáns öltöny, kifogástalan modor. Martina
gyorsan elfordult, az üres poharakkal bíbelődött.
"Ez Weller!" - csapott bele a felismerés. A pult szélébe kellett
kapaszkodnia. Lehetetlen, vagy... hát persze! Semmit sem változott, csak
idősebb lett. Ő is. Majdnem olyan most is, mint tizenhat évvel ezelőtt.
Martina akkor hat éves volt, még gyerek. Weller huszonhat lehetett. A
gazember!
Még maga előtt látta szülei arcát. Apja akkoriban mindig komor volt.
"Kislányom, ha velünk történne valami..." - kezdte, de sohasem fejezte be a
mondatot. Weller nevét anyja mondta ki, utána, a korházban. Mert hát az apja
még nem tudta, miféle maffiával üzletelt, amikor Wellertől kért kölcsön.
Persze nem tudta megadni határidőre, az összeg csak növekedett, az üzlet
összeomlott. Aztán azon az esős novemberi napon apa és anya beszálltak a
kocsiba, hogy elmenjenek Martináért az iskolába. Csak mások mesélték,
mekkora robbanás volt... Apja azonnal meghalt, anyját a járókelők húzták ki
az égő autóból és kórházba vitték. De két óra múlva ő is halott volt.
Martina most itt állt a fényes pult mögött. Előtte a magas bárszéken
Weller ült és békésen iszogatott. A tekintete néha a lányra tévedt. Martina
agyában a gyászos gondolatok ellenére valamilyen őrült terv kezdett
körvonalazódni. Míg a tudata azt mondta: "Itt az az ember, aki miatt árván
nőttél fel, aki megölte a szüleidet, aki miatt nem mehettél egyetemre és
most jól fizető állás helyett mixernő vagy egy bárban", addig a szája
mosolyra húzódott, közelebb hajolt a teste szinte akarata ellenére szólt
kedvesen:
- Még egyet, uram?
- Maga nagyon kedves, de üzleti vacsorára megyek. Nem lenne jó, ha
észrevennék, hogy ittam...
- Bármikor szívesen látjuk. Itt lakik a szállóban?
A férfi csak rábólintott, egy pillanatra Martina szép testén felejtette a
tekintetét, aztán fizetett és elment.
Martina alig bírt magával. Felhívta a portát, szerencsére éppen ismerős
fiú volt szolgálatban. Megtudta tőle, hogy Weller két napra jelentkezett be.
"Holnap is eljön, el kell jönnie!" - ismételgette görcsösen.
Másnap délelőtt előkereste azt a régi gyűrűt. A mamáé volt és egyszer azt
mondta: ha elfordítja az aranyrózsát a tetején, alatta méregpor van. Martina
némi erőlködéssel csakugyan elfordíthatta a rózsát és valóban talált ott
mikroszkópikus mennyiségű fekete port. Kis töprengés után beleszórta egy
gyűszűnyi vízbe, majd betette a mélyhűtőbe. Hamar kockára fagyott és csak
nagyon közelről lehetett látni, hogy nem olyan tiszta, átlátszó kocka, mint
a többi...
Este nyolc is volt már, mire Weller felbukkant a bárban. Határozottan
jött a pulthoz. Csak két vendég üldögélt a magas székeken, ám az egyiknek
már igen ködös volt a tekintete.
- Jó estét!
- Whiskyt jéggel? - kérdezte Martina és csábosan mosolygott. Weller
bólintott. Martina térült-fordult, útba ejtette a kicsiny hűtőt is.
Jégkocka került az italba, diszkréten koccant a pohár falához.
- Maga nagyon csinos - így a vendég és kortyolt az italból.
Martina tudta: idő kell a jégnek, hogy elolvadjon. Hát csak rámosolygott
a vendégre. Szerencsére elhívták a pult másik végébe. Amikor visszajött,
egyetlen pillantással ellenőrizte: a jégkocka már majdnem elolvadt. Weller
ránézett:
- Elárulná a nevét?
- Martina - röpke pillantást vetett rá női fegyvertárából, Weller
elégedetten mosolygott. Meg volt róla győződve, hogy ma este már Martinával
megy innen haza...
Hirtelen grimasz futott át az arcán. Martina jól látta, közelebb ment:
- Még egy Whiskyt? - egészen közelről nézett a férfi arcába. Weller
homlokán verejtékcseppek jelentek meg. Csak nézett mereven, de már nem látta
martinát. És semmit sem. Még egy pillanat és hirtelen lefordult a székről.
Míg a vendégek odafutottak segíteni, sőt egy pincér is előkerült, Martina
gyorsan elmosta a poharat a méreggel.
- Nem mindenki bírja az italt - így a pincér és próbálta feltámogatni a
vendéget.
- Akkor meg minek iszik az ilyen? - vont vállat Martina és arra gondolt:
ezt a whiskyt saját pénzéből fizeti. Sőt lehet, hogy maga is felhajt egyet -
no persze jégkocka nélkül.
Nemere István