''ÓVAKODJ AZ ÉDESSÉGTŐL
Marie imádta az édességet. Pedig már régen nem szólították Marie-nak,
legfeljebb így: asszonyom: Marie ugyanis éppen azon a napon töltötte be a
hatvankilencedik évét. A rokonok estére tervezték a születésnapi köszöntőt.
Apróbb ajándékukkal hat óra körül kezdtek gyülekezni.
Marie ritkás, ősz haja lebegett. A madárcsontú kis öregasszony valósággal
röpködött a tágas, napfényes házban. Nevetése messze szállt.
- Meglátjátok, még a nyolcvanat is megéri - sopánkodott Theresa, az
unokahúga. Ő sem volt már fiatal, az arca merő ránctenger.
- Mit nyolcvanat?! Kilencvenet! - panaszolta csöndesen Louis bácsi a
teraszon. Ő is az örökségre áhítozott. Még csak ötvenkettő múlt, bizony
tudná, mire fordítsa a pénzt. Hát még ha a birokból is jutna neki valami!
- Azt hallottam, hogy Marie-nak kilencmilliója van a bankban. Értékpapír
és ékszer!
- No és ez a ház? Tudjátok, mennyit ér? - Paul, a másik unokaöcs elsápadt
az irigységtől. Vékony bajuszkája idióta külsőt kölcsönzött neki. Illett
hozzá.
- Meg a föld. Óriási ez a telek - sziszegte tehetetlen haraggal Gaston, a
legfiatalabb. Évek óta csak arról a napról ábrándozott, amelyen majd
eltemetik Marie-t, és a rokonok megosztoznak a vagyonon. Mindnyájuknak jutna
elég, nem kellene pereskedniük: Csak már ott tartanának!
- Virágot is hoztál? - kérdezte Theresa Louistól.
- Természetesen, gyönyörű csokrot. És konyakmeggyet is. Marie imádja az
édességet, mint tudjuk.
- Én gesztenyetortát hoztam a virágon kívül. Gaston?
- Én meg krémest. És rózsát.
- Én diótortát, plusz szegfüt - Paul nyugtalan volt. A többiek elszántan
várakoztak. Gaston kitört:
- Nem mindegy, ki mit hozott? Marie úgysem jegyzi meg, melyik doboz vagy
virág kié.
- Bizony nem - bólogattak a többiek egyetértően.
Tévedtek.
Marie pontosan tudta, melyik dobozt kitől kapta. Csodás kék szeme
ragyogott, akár az égbolt. Hol ide, hol oda szaladt, mindenkihez volt egy-
egy kedves szava. A vendégek később szétoszlottak, ki-ki magányosan
töprengett. Látták Marie boldog mosolyát, és vártak. "Nem tart már
sokáig...!" Theresa sunyi félmosollyal, Louis feszengve, Gaston idegesen,
Paul reszketve.
Marie hol dobozzal, hol tányérral kezében szaladgált egyik szobából a
másikba. Mindenkivel váltott pár szót:
- Kedves Louis, mosolyogj! Hiszen ünnepelünk, nem igaz? És vegyél ebből a
krémesből! - Kilibegett a teraszra. Theresa-t is megkínálta krémessel. Az
étkezőben Marie gyertyát tett az ezüst evőeszközök és a porcelántányérok
közé. Mivel a vacsora még nem készült el, újra megkereste vendégeit a nagy
házban:
- Paul öcsém, de jó, hogy eljöttél. Ugye, mellém ülsz majd a vacsoránál?
Vegyél a konyakmeggyből, nagyon finom.
A szalonban érte utol Gastont. A férfi az ajkát harapdálta.
- Mit izgulsz, kedves Gaston? Olyan sápadt az arcod. Nem vagy te beteg?
- Nem, nénikém, jól vagyok...
- Akkor vegyél egy szeletet ebből a remek gesztenyetortából. És fel a
fejjel, fiam!
Eljött a vacsora ideje. Marie mint egy igazi régimódi háziasszony és úgy
is mint ünnepelt, utoljára körbeszaladta a házat:
- Gyere, Theresa, feltálalom a levest! - Theresa a terasz padlóján
félrebillent fejjel ült, és nem engedelmeskedett a hívásnak. Ez nála merőben
szokatlan viselkedés volt. Marie rámeredt, de nem vesztegette az idejét.
Beszaladt a szalonba:
- Gaston, vacsora!
Gaston üveges szemmel feküdt a padlón, görcsbe rándult keze még a
szőnyeget markolta.
Marie, akár a csicsergő kismadár, futott tovább:
- Paul, szívem! Gyere vacsorázni!
Paul még élt, de csak annyit hörgött, hogy "a konyakmeggybe valaki mérget
fecskendezett..." Aztán eldőlt. Marie édesdeden kacagott, és továbbment:
- Louis, gyere, tálalva van!
Louis a díványon ült, szeme a semmibe meredt. Az ajkáról a krémes gyászos
maradványa lógott. A teste már kezdett kihűlni.
- Hogy ezek a rokonok milyen finnyásak - sóhajtotta Marie. - Egyik sem
akart enni a maga ajándékából!
Leült a nagy étkezőasztalhoz. A rendőrséget ráér később is értesíteni.
Így hát jóízűen falatozni kezdett. A hűtőben ott volt a maga tortája, amit
délelőtt hozott a közeli cukrászdából. Már előre örült, milyen finom lesz.
Marie imádta az édességet.
Nemere István