''ÜNNEP
Hosszú, komor utca volt. Szürke, sárga házak szegélyezték, mint megannyi
megvénült, elszegényedett herceg, aki hajdani dicsősége roncsai között,
emlékeiből merítve erőt, tengeti az életét. Száz éves házak és egészen
friss, új aszfalt és a szélben himbálódzó, nyikorgó utcalámpák és parkoló
kocsik és két srác az egyik sarkon. Nagy, krómozott motorokon ülve
beszélgetnek és néha, unott, beidegződött mozdulattal húznak egyet a gázon,
hogy a bömbölő motorok még hangosabban énekeljenek.
Sötét és világos ablakok, bezárt üzletek, lelakatolt redőnyök,
elrozsdállt utcatáblák és házszámok, barátságtalan közlekedési táblák és
hideg. És léptek koppanásai.
A fiú hazafelé tartott, hazafelé.
Ma ünnep van!
Ünnep - koppant benne a szó, mint a mély kútba hajított kavics, ha leér a
kiszáradt fenékre. Kiszáradt már ő is, mint a gyámoltalan kóró a sztyeppén,
ősszel, az újraéledés reménye nélkül. Keserűen vigyorgott maga elé, ahogy
vásott dzsekijén átfújt a szél. Borzongott és mégsem fázott. Távol érezte
magától a valóságot, kívülről látta magát, mintha filmet nézne, amiben ő a
főszereplő.
Előredőlve ment, húzta a vállát a jókora táska szíja, de nem állt meg
pihenni, nem tette le terhét.
- Már csak pár száz méter - bíztatta magát s ugyanakkor átkozódott is
gyengesége, kimerültsége miatt. Nem voltak könnyűek az utóbbi évek,
kamaszként szökött meg otthonról, csak úgy, vaktában, bele a világba.
csavargott, dolgozott, néha lopott is, ment egyik helyről a másikra,
öntudatlanul is keresve valamit. Jól emlékezett arra a több, mint négy évvel
ezelőtti napra, mikor összeakadt azzal az emberrel. Együtt maradtak. Ő
tanulni, a másik meg tanítani vágyott.
Sosem volt szorgalmas diák, de ezúttal erőt vett magán és sikerült
elérnie célját. Túltett a mesterén. kezébe kaparintotta a vágyva vágyott
kulcsot és nekiláthatott volna valóra váltani álmait, de az álmok
elszálltak, vagy nevetségessé váltak. Már semmit sem jelentettek számára.
Mikor erre ráébredt, értette meg mesterét, aki egy gyerek nemtörődömségével
rótta az utakat, könnyedén elszórva, mire mások csak áhítoztak.
Hatalmat akart, pénzt, hírnevet s mindezekért csak a kezét kellett volna
kinyújtania, de nem tette. Akárcsak a mestere.
- Menj - mondta ő, azon a napon, mikor elváltak - már tudsz annyit, mint
én, talán többet is. Nincs mit tanulnod és nincs miért tanulnod. Eljött a
játékok ideje. Akarsz játszani?
A fiú válaszul a fejét rázta. Ismerte már a játékok értelmetlenségét.
Utolérte az örök átok. Már minden kérdésre tudott felelni, csak egyre nem.
Mi végre lett azzá, ami? Nem törte a fejét a válaszon, tudta, hiábavalóan
tenné. Elfogadta önmagát, de nem szabadult meg önmagától. Nem törte szét
teste bilincseit, hogy elinduljon egy új lét felé. Korainak találta még.
Hisz jött az ünnep és összegyűlt a családja és ő ajándékot akart vinni
nekik, sosem látott, drága, földöntúli ajándékot.
Önkéntelenül is végigsimított a táskáján. Itt van. Nem volt könnyű
megszereznie, de már régen elfelejtette, mint jelent ez a szó: lehetetlen.
Ismerte a helyet, hol találhatja meg - hosszú, nehéz út volt -, ismerte az
árát - hosszú, nehéz harc volt. És megszerezte.
Az órájára nézett. Nem sokára vacsorához ülnek. Minden évben, ezen a
napon, ugyanabban az időben ülnek le a terített asztal mellé. Már tíz éve
nem járt otthon, de tudta, nem változott semmi, a régi szokást még mindig
tartják. Az apja, az anyja és a nővére. Aki még - minden bizonnyal - otthon
él, a szülői házban, s nem ment férjhez. Nem mehetett. Egyszerűen nem
olyannak született. Neki otthon kellett maradnia a mindörökkön-örökké
változatlan családi fészekben, ahol a világ egyetlen helyes értékrendje
uralja az életet.
A porcelán étkészlet, a kifényesített, ezüst evőeszközök és a gyertya az
asztal közepén. Gyermekkorában gyűlölte ezeket a vacsorákat, ünneplő
ruhában. Vigyáznia kellett, nehogy leegye magát, ne csörömpöljön az
evőeszközzel, ne szürcsöljön, ne legyen mohó, ne legyen közönséges.
És ő ügyetlen volt. Leette magát és leverte a meisseni porcelánt és
csörömpölt és szürcsölt és mert az egész napi böjttől korgott a gyomra,
mohón és közönségesen falt. És jött a büntetés. Nem bonthatta fel az
aranypapírba csomagolt dobozt, nem nézhette meg az ajándékát, csak másnap
reggel.
Ő nem lesz ilyen kegyetlen. Újra végigsimított a táskáján.
Az öreg ház, mint dölyfös fenség trónolt a kopár kertben. A kerítés
cirádái és a kapu faragása a múltat juttatták eszébe, mikor még itt élt s el
sem képzelhette, hogy máshol, máshogyan is élhetne, mert nővére - a
könyörtelen agyturkász - látta, kileste minden gondolatát és sietett róluk
beszámolni szüleiknek. És akkor jöttek megint a büntetések, a pofonok.
Nővére élvezte, hogy uralkodhat az öccsén, hogy kigúnyolhatja, hogy
beárulhatja és élvezte, ha verték a kisebbik gyereket. Nevetett, ha az sírt
és az atyai, vagy éppen anyai ütlegeket megtoldotta néhány - nevelő célzatú
- nővéri pofonnal. És a szülei mindezt tűrték, még jó szemmel is nézték,
mert "mielőbb embert kell faragnia a fiúból".
Megállt a kapu előtt és felnézett az égre. felhők takarták el a
csillagokat, felhők, akár az ő agyát. Sűrű, átlátszatlan felhőtakaró. Amióta
végigment a Hét Ágon és eljutott az Úr Házába, már nem félt. Szánalmasnak
látta nővére képességeit, olyan szánalmasnak, mint a Hatalom szolgáit, akik
holnap majd a nyomába erednek.
Elért a csúcsra, ahonnan nem vezetett tovább út ezen a világon, de
mielőtt itt befejezi, átadja ajándékát, az igazit, a szívből jövőt s aztán
keres egy fiút - vagy lányt -, akit megtaníthat mindarra, amit tud.
Becsöngetett.
- Ki zavarog itt, ilyenkor - halotta szinte azonnal apja hangját a
tornácról.
- Én.
- Na, mi az? A tékozló fiú hazatért? - ez a nővére hideg, gúnyos hangja
volt.
Az apja jött ki a kapuhoz. Sötét öltönyben, vakítóan fehér ingben,
nyakkendővel. A régi nóta az ünnepről és, hogy meg kell adni a tisztességet.
ha habozott is valaha, már biztos volt a dolgában.
A kapu kinyílt előtte, s felnézett a szálas, egyenes tartású alakra. Ha
nem görnyedne a súly alatt, akkor is, legfeljebb, a válláig érhetne. Már ez
sem zavarta, nem úgy, mint rég, mikor zokogott, ha az apja csökött
vakarcsnak nevezte.
- Egy megfáradt vándor kér vacsorát és szállást ma éjszakára - mondta.
- Sajnálom - felelte az apja. - Neked már nincs helyed itt.
- És a megbocsátás erénye? - adott még egy lehetőséget a fiú.
- Tehetetlen vénségek fecsegnek csak erről, akik már semmire sem jók -
húzta ki magát az apja.
- Köszönöm - hajolt meg a fiú. - Gazdagabb lettem.
Nem kapott választ. A kapu csattanva záródott be előtte és a magas,
egyenes alak határozott léptekkel tért vissza a házba. Mosolyogva nézett
utána.
- Eltakarodj innen, amíg szépen van dolgod - süvítette felé a nővére és ő
megérezte agyán azokat az undorítóan tapogatódzó csápokat, amiktől úgy
rettegett gyermekkorában, amik annyi kínt okoztak. Nem férhettek hozzá, de
nem állhatta meg, hogy ne adjon egy kis leckét. Egy suhintás volt csupán, de
érezte, hogy a célba vett agy görcsbe rándul. Artikulálatlan sikoltás
hallatszott a tornác felől. Fájdalom, félelem és határtalan meglepődés volt
ebben a sikolyban, és hallotta a másik sikolyt is, a megperzselt agy
fájdalomkiáltását. Elvigyorodott, de ez a grimasz inkább farkas vicsorgására
emlékeztetett, nem pedig mosolyra.
Apja puskával a kezében perdült ki a házból. Anyja követte, ő kapta el
összerogyni készülő nővérét. A középkorú férfi előreszegezett fegyverrel
kémlelte a sötétet, mely fiát rejtette. Sütött róla, hogy nem habozna lőni,
ha meglátná a célt. Hideg, kegyetlen düh sugárzott belőle, az igaza biztos
tudatában lévő ember dühe, kirobbanásra készen, hogy elsöpörje azt, aki
megpróbálja megszentségteleníteni az ő világát.
A fiú egy pillanatig szánakozva nézte, aztán továbbosont a kerítés
mentén, míg a sövény el nem takarta előle a házat s őt a tornácon állok
elől. Nem bízott a felhőkben, hogy megmaradnak a Hold előtt és nem vágyott
egy felesleges golyóra a bordái közé.
Megállt, végignézett az utcán. Sehol egy járókelő, ma este mindenki
otthon ünnepel. A közeli lámpának kiégett az izzója, tehát még egy, az
ablakon át az utcára vetett kósza pillantás sem fedheti fel véletlenül
hollétét.
Letette táskáját a földre, sorra kinyitotta a kapcsokat és elővette a
lényt. Akkora lehetett, mint egy nagyobb fajta macska, de nem olyan karcsú,
hajlékony. Súlyos, tömör teste, idegenszerű és látszólag értelmetlenül
csavarodó végtagjai visszataszítóak lehettek volna egy olyan ember számára,
aki nem ismerte fajtáját. De a fiúnak nem ez volt az első myboggja.
Lágy, gyengéd mozdulatokkal simogatta a hideg, síkos testet és belenézett
a lény foszforeszkáló szemébe. A szemek egy pillanatra kihunytak, hogy aztán
új, vad tűzzel lángolhassanak föl. A mybogg csaknem emberi értelemmel bíró
agya vette a parakommunikációs csatornákon érkező adást, gazdája parancsát
és készen állt a teljesítésére. Hiszen gazdája nem kért tőle mást, mint azt,
amiért született, amiért élt, amihez értett. Ha nem némának születik,
nyüszített volna a türelmetlenségtől.
A fiú megérezte ezt. Átdobta a lényt a kerítésen, be a szülei kertjébe, a
kertbe, ahol annyit játszott gyerekként, ahol oly sokszor megpróbált elbújni
a büntetések elől.
- Menj, és tedd a dolgod - súgta a mybogg után. - Azután szabad vagy...
Felkapta immár üres táskáját, a vállára kanyarította és elindult. Tovább
a hosszú, komor utcán, sietős léptekkel. Nem akarta hallani a
halálsikolyokat.