''AZ UTOLSÓ METRÓ
Odakint sötét volt, hideg és esett a hó, de lent a metróállomáson
kellemesen bizsergett a meleg és világítottak a lámpák, barátságos tompa
fénnyel csillogott a fémlambéria és a kék műanyag székek hívogatóan,
várakozva álltak.
A lány sajgó bokákkal tipegett lefelé a lépcsőn. Egyedül. Már megint
egyedül. Ma ismét engedett a barátnői rábeszélésnek és elment a lányokkal
táncolni.
- Rengeteg fiú lesz ott! Ez a város legjobb klubja! Ne légy már olyan
savanyú! Nem normális dolog, hogy nem jársz senkivel. Biztos össze tudsz
szedni valami srácot! Csak úgy hemzsegnek ott! Dobd be magad! Mi vagy te,
apáca?!
És ő bedobta magát. Csizmáján tizenkét centi magas sarok, egy kölcsönbe
kapott miniszoknya és selyemblúz, csicsásan övvel annyira összehúzva a
derekán, hogy alig kapott levegőt és smink bőségesen és a legdivatosabb
fazonú bizsuk egytől-egyig kölcsöndarab.
Ment a lányokkal.
Már a ruhatárban elkezdték zavarni a mustráló tekintetek, kiállítási
darabnak érezte magát és eladásra kínált tehénnek. Bent, a félhomályban
megkönnyebbült kissé, mert nem érezte magán folyton a fürkésző szemeket, a
villogó színes fényeket és a pezsgő földobta. Két pohárral ivott csak, mert
nem szokott hozzá. És várt. Várta, hogy odajöjjön valaki az asztalukhoz,
hogy felkérjék, elvigyék táncolni és jöttek is szép számmal. De nem hozzá. A
barátnőit vitték el sorra és akadt közülük, aki vissza sem jött, aki pedig
visszatért, az a fiút is hozta magával. Ez volt a legrosszabb. Látta, hogy
méregetik a társaságukhoz csapódott fiúk és iszonyatosan rondának érezte
magát, hüllőnek, békának és a legfőképpen feleslegesnek. Ez volt az egyik
ok, amiért viszonylag korán eljött, a másik: nem akart taxival hazamenni,
ismerte már a szombati taxisofőröket, előszeretettel ajánlgatták magányos
nőutasaiknak, hogy természetben rendezze a számlát. Akadt olyan is, amelyik
még erőszakoskodni is próbált, alig tudott kiugrani a kocsiból és elrohanni.
Most, ezeken a sarkokon billegve biztosan nem sikerülne. Még járni is alig
tud ebben a csizmában, már bánta, hogy hagyta, hogy Eve rávegye; ezt vegye
meg.
El se köszönt a többiektől, úgy jött el, mert szégyellte magát és mert el
akarta érni az utolsó metrót. Szinte lopva kérte ki a kabátját a ruhatárból.
A ruhatároslány csodálkozott.
- Már elmész? Még csak most kezdődik a buli!
Motyogott valami válaszfélét, amit persze nem lehetett érteni, de nem is
akarta, hogy értsék. Csak arra vágyott: ma este már hagyják békén! Felejtsék
el, hogy elmegy, észre se vegyék. Haza akart menni, ágyba bújni és alaposan
kibőgni magát.
- Hogy lehetek ilyen béna - hüppögte bele az éjszakába és Betsyre
gondolt. - Vagyok olyan csinos, mint ő. A lábam még szebb is. De körülötte
nyüzsögnek a fiúk, engem észre sem vesznek.
Papírzsebkendővel óvatosan felitatta a könnyeit, mielőtt lement volna a
metróba, nem vágyott rá, hogy lássák: sírt. Reménykedett, hogy sminkje nem
mázolódott el nagyon, mert ha a kocsiban még ki is nevetik, az lesz a
csúcspontja ennek a keserves estének.
Egyedül állt a peronon, sehol egyetlen más utas, csak szemközt, a másik
peronon - de jóval lejjebb - csoportosultak a takarítók szerszámaikkal.
Szintén az utolsó kocsira vártak, hogy ha az is elmegy, elkezdhessék
munkájukat.
Doris pislogott néhányat feléjük, mert volt köztük egy jóképű, magas,
színes bőrű fiú nem néger, inkább maláj vagy valami afféle. Nem nagyon
ismerte az emberfajtákat, meg aztán itt a városban olyan furcsa
kereszteződések jöttek létre, hogy antropológus legyen a talpán, aki
mindenkit be tud sorolni valahova.
Tetszett neki, de amikor az visszanézett, elfordította a fejét, zavarba
jött, mintha tilos dolgon kapták volna rajta. Érezte, hogy elpirul és
szeretette volna ha megnyílik alatta a föld, vagy ha a maláj fiú átjön hozzá
és mond egy-két kedves szót, de ehelyett becsörömpölt a szerelvény. Doris
automatikusan lépett a legközelebbi ajtóhoz és be akart szállni. Egy
öregemberbe ütközött bele. Felkapta a lehajtott fejet. Az öreg hosszú,
egészen a bokájáig érő kabátot viselt és olyan kerekorrú csizmát, amilyet
Doris még sosem látott. Hosszú, ősz haja a kabátja gallérjára lógott, az
arcát százezer ránc szabdalta, de kék szeme élénken csillogott. A hóna alatt
vastag, ezüstös veretű bőrbe kötött fóliánst szorongatott.
- Megkérhetném, kisasszony, hogy egy másik kocsiba szálljon? - mondta,
olyan mély hangon, amely sehogy sem illett apró termetéhez.
- De miért? Hiszen ez üres! Csak maga utazik benne - támadt fel Dorisban
a berzenkedés ördöge.
- Éppen azért - felelte az öreg talányosan.
Ebben a pillanatban szólalt meg az "ajtók záródnak" jelzés. Doris nem
tétovázott, egyszerűen - tőle szokatlan határozottsággal félretolta az
öreget és belépett a kocsiba. Ha lemarad az utolsó szerelvényről, mehet
taxival...
Az öreg nem sértődött meg az agresszív fellépéstől, sőt elmosolyodott.
- Csak aztán meg ne bánja... - mondta és talán még hozzátett valamit, de
a metró elindult és a robaj elnyomta a hangját.
Doris megkönnyebbülten ült le. Végre pihentetheti a lábát. Az öreg tőle
kissé jobbra, a másik üléssorba telepedett le, a továbbiakban ügyet sem
vetve lányra. Előhúzta hóna alól a fóliánst, kinyitotta és olvasni kezdett.
Doris vethetett egy pillantást a nyitott könyvre, még sohasem látott ilyen
betűket, ilyen írást, pedig sokat olvasott - a lányok húzták is eleget
miatta. "Az rendben, ha az ember lánya átnéz egypár divatlapot, de te! Most
mit bújsz? Nagy francia romantikusok! Az egy kiveszett állatfaj". Nem? Az
ilyesmitől mindig zavarba jött, próbálta magyarázni, miért olvas olyan
könyveket, amilyeneket ma már szinte senki, de általában a mondókája feléig
sem juthatott el, máris összezavarodott és beléfojtották a szót.
Túl gyakran jövök zavarba - gondolta Doris éppen akkor, mikor megállt a
szerelvény. Nem lepődött meg, bár két állomás között jártak - biztosan
pirosat jelez a szemafor, vagy a következő állomásról még nem állt ki az
előző metró.
Akkor hökkent meg, amikor kinyíltak az ajtók és az alagút éjfekete
sötétségétől már nem választotta el a barátságosan tükröződő ablaküveg és a
fém ajtószárny. Eddig ilyet még nem látott.
- Biztos technikai hiba - mondta magának.
Az öreg összecsapta a könyvét, a papírlapok csattanása úgy hatott a
hírtelen beállott néma csendben, mint egy ágyúdörrenés. Doris riadtan kapta
oda a fejét és kezét egy pillanatra a szívéhez szorította. A váratlan
hanghatásoktól mindig megijedt.
- Wampah!
Doris sosem hallott ehhez hasonló hangot. Kívülről jött, a sötétségből,
az ismeretlenből. Mintha egy óriási állat próbálna emberi hangon, emberi
nyelvet használva beszélni! Megborzongott.
Az öreg a hang hallatára felugrott. Nem riadtan, vagy félve, hanem, mint
aki várta, hogy szólítsák. A fóliánst ismét a hóna alá szorította és
határozott léptekkel a legközelebbi nyitott ajtóhoz ment. Doris hátulról nem
láthatta mit csinál, csak annyit, hogy szabad kezével különféle mozdulatokat
végez, abbahagyja és csak áll a sötétbe meredve, rezzenéstelenül.
Doris egy hideg kígyót érzett a szíve köré tekeredni. Félt, mert
természetellenesnek tűnt a helyzet, mert nem értett semmit, mert eszébe
jutott az öreg figyelmeztetése, mert egyedül volt.
Mégsem hunyta be a szemét, félelmét legyőzte a kíváncsisága.
Recsegés, ropogás, ritmustalan koppanások és léptek zaja szűrődött be a
kocsiba és dobszó, távoli tompa dobszó, bonyolult ritmusú és mégis egyhangú,
mert húsz másodpercenként újra és újra megismétlődött ugyanaz az idegborzoló
ritmus, mely úgy tépte, cibálta Doris megfeszült idegeit, akár a
cérnaszálakat s a lány torkában gombóc nőtt és elkerekedett a szeme és
zihált a tüdeje.
Az öregember elfordult a sötétségtől.
- Ne félj - mondta.
- Honnan veszi hogy félek? - Kérdezte reszkető szájjal.
- Látom rajtad. És érzem. Félelmed betölti a kocsit és kocsonyássá teszi
a levegőt.
- Ki ... kicsoda maga?
- Wampah. - Felelte az öreg. - És én ide igyekeztem. Ez az én állomásom.
Doris a retiküljével babrált és igyekezett, hogy könnyek ne szökjenek a
szemébe. Össze van zárva egy őrülttel! Vagy nem örült? Akkor még rosszabb.
Az előbb őt szólították odakintről.
- Lehet, hogy hasbeszélő - ötlött az eszébe váratlanul - és ez az egész
színjáték arra jó, hogy engem ...
- Ne félj - ismételte az öreg. - Itt csak Wampahnak van félnivalója.
A regényekben történhetnek lehetetlen dolgok, de ez most a valóság. Ilyen
nincs, lázadt fel Doris lényének racionális része az irracionális, misztikus
szorongás ellen. A képzeletem játszik csak velem talán álmodok...
- Időbe telik míg ideérnek. Addig várnod kell, velem. - mondta az
öregember.
- De a vezető... és a többi utas... Ők nem vesznek észre semmit
mindebből? - Kérdezte Doris mert már várta mikor szólal meg a vészcsengő.
- Ők haladnak tovább a következő állomás felé. Számukra ez egy pillanat
csupán, olyan végtelenül kicsi tört része az időnek, hogy nem is észlelik.
Mire felfoghatnák, hogy történik valami, már be is fejeződött. Csupán a
tudatalattijukban marad meg egy homályos, felidézhetetlen emlék, amit soha
nem tudnak akaratlagosan a felszínre hozni s ha felbukkan magától, nem értik
mit jelent. Ezért nem akartam, hogy egy kocsiba szállj velem, mert így te
itt létezel és nem ott, ahová valójában tartozol.
- Hogy juthatok oda vissza?
- Ha elmegyek visszatér a megszokott rend. Visszakerülsz oda, ahova való
vagy.
Dorist nem nyugtatták meg az öreg szavai. Mélységet érzett maga körül,
tátongó mélységet, mely készen áll arra, hogy elnyelje őt. Feneketlen
szakadék tátongott a lábai előtt s ő még belepillantani sem mert, nemhogy
cselekedni.
- Wampah? Így hívnak? - kérdezte, hogy elterelje figyelmét az egyre
közeledő kinti zörejektől.
- Most igen. Régen más nevem volt és nemsokára más nevem lesz. Nincs
jelentősége. Én, én maradok.
- Ki vagy te? - Erőltette a beszélgetést, mert emberi hangot akart
hallani.
Az öreg fürkésző tekintettel méregette.
- Miért érdekelne az egy magadfajta lányt? Dolgozni jársz, vagy tanulsz,
aztán este szórakozni mész és szereted, ha a fiúk szépeket mondanak neked.
Ez természetes. Ne légy kíváncsi azokra a dolgokra melyek távol esnek tőled,
akár a csillagok.
- De kíváncsi vagyok! - Szakadt ki Dorisból. Sértette az öreg röpke
jellemzése. Ő aztán tényleg nem olyan amilyennek lefestették. - Nem az
vagyok, akinek hiszel, csak egy szerencsétlen liba, akinek semmi sem
sikerül.
Nem értette, miért tárulkozik ki ennyire egy ismeretlen öregembernek,
akivel, enyhén szólva, különös körülmények között találkozott. A lelke
vágyott rá, hogy kiöntsék. Nem bizalom szállta meg, vagy rokonszenv, hanem
ellenállhatatlan közlési vágy és ömlöttek a szavak a szájáról, csak néha
szakította meg egy-egy hüppögés, beszélt a magányról, az egyedüllétről, a
nyáron is hideg várostól, a vereségeiről, a kudarcairól, az átsírt
éjszakákról, az emberek értetlenségéről és gúnyáról a félelmeiről és
szorongásairól, az ősszel lehulló falevelekről és a szűk utcákon süvítő
szélről, mely céltalan, akár az élete, s a rettegett halálról a hamis békét
ígérő sírokról.
Mikor abbahagyta, az öreg már ott ült mellette s újabb ráncok mélyültek
az arcára. Élénk szeme elhomályosult, tompa fényűvé lett, egy nagyon
vénember szemévé, aki sokat látott már, de van, mitől újra s újra megdöbben.
- Szívesen megvásárolnám tőled, mindazt, amid van, de nem tehetem. -
Mondta. - Az én időm lassan lejár, elbírok hát mindent, de van, amit nem
tehetek meg. A hatalom jelét viselem homlokomon, de nem élhetek vele.
Doris önkéntelenül is az öreg homlokát kutatta. Sok-sok ráncot látott, de
jelet nem. Óvatosan felemelte a kezét és végigsimított az aszott homlokon.
Száraz, pergamenszerű volt Wampah bőre, hiányzott belőle az élet
frissessége, de nem hűlt ki, mint a holtaké. Éppen ellenkezőleg, tüzelt,
mint a lázas betegé. A lány elkapta a kezét.
- Nem fedezted fel? - kérdezte Wampah. - Nekem is sokáig tartott,
évtizedekig, pedig minden nap láttam magam a tükörben. Csak az arra
rendeltetett szemek láthatják meg és az arra rendeltetett kezek tapinthatják
ki, azok szemei és kezei, akik maguk is a hatalom gyermekei és egyek vele és
osztoznak az Örök Áldásban és az Örök Átokban.
Doris szomorúan mosolyodott el. Ezen is kívülrekedt. Wampah megérezte a
lány hangulatát fogta a belőle kiáradó hullámokat. Szó nélkül megfogta a
kezét és megszorította. Doris az áramütéshez hasonló rázkódás fogta el, mely
akkor szűnt meg mikor elengedte kezét. Az öregemberben felhalmozott energia
egy csekély töredéke járta át testét, felrepítette, aztán gyengéden letette
és magára hagyta. A lány döbbenten nézte a halványan mosolygó arcot,
fiatalnak látszott és szépnek, és jónak és igaznak.
Aztán közéjük férkőzött a világ, megszakítva a villámgyorsan megfoganó,
gyökeret eresztő, szárba szökkenő, kibimbódzó és kivirágzó kapcsolatot. A
dobok már egészen közelről hallatszottak és a hang, az a hang, közvetlenül
az ajtó előttről szólította az öreget.
- Wampah!
- Megyek már! - csattant fel az türelmetlenül. - Mennem kell - fordult a
lányhoz.
- Isten veled - Doris még sosem búcsúzott még így senkitől, de most azt
súgta neki valami, hogy ezt mondja.
- Isten veled - bólintott felé még egy utolsót az öreg, aztán az ajtóhoz
ment és kilépett a sötétbe. Nem leugrott a mintegy méterrel lejjebb lévő
vágányokhoz, hanem kilépett és a sötétség megtartotta őt, oly biztosan
lépkedett, mintha padlón járna. Doris néhány pillanatig még látta a hátát,
majd helyükre siklottak az ajtószárnyak és a szerelvény folytatta utját.
Doris kábán, maga elé meredve ült, észre sem véve, hogy újra megáll a
metró és emberek szállnak fel és utaznak tovább együtt, sorra következtek
egymásután az állomások és fel-le szálltak az utasok, de ő csak ült s nézett
maga elé egy titkon töprengett, Wampah titkán, de nem jutott semmire, túl
volt ez az ő gondolatai hatóterén, túl az értelmén, csak az érzelmeivel
értett, vagy inkább élt át egy morzsát a történtekből.
Ha a hangosbemondó nem riasztja fel azzal, hogy célállomásának nevét
recsegi bele a fülébe, akkor tovább utazott volna. Imbolyogva állt fel és
enyhén támolyogva hagyta el a kocsit. Egy férfi utánaszólt:
- Részeg vagy cicám? Majd én kijózanítlak!
Máskor ilyen szavak hallatán pánikba esett, de most tán el sem jutott a
tudatáig, még mindig az energia-ütés utórezgéseit élte s ez elkülönítette a
világtól, bár a levegő legkisebb rezdülése is megbolygatta pólusai nyugalmát
és a leglágyabb hanghatás is harsogó indulónak tűnt, magán érezte a
környezetét, mint egy ruhát, eggyé vált vele, de mégis, mégis messze volt
tőle.
- Rosszul vagy? Segíthetek valamit?
A fiú finoman fogta a karját és kutatva nézett az arcába. Magas, jóképű
srác volt, máskor Doris boldogan vette volna a közeledését, de most zavarta.
Le akarta rázni a fiú kezét magáról, azt a nagy erős kezet, de ekkor
észrevette a feliratot a fiú dzsekijének jobb vállán.
Belenézett a szemébe. Ártatlan, tiszta, kék szempár nézett vissza le rá
valahonnan a magasból, neki fel kellett emelnie a fejét, hogy a szorosan
mellette álló arcába nézhessen. Jóindulatú, kissé félszeg mosoly ült azon az
arcon és segítőkészség és gyermeki naivitás, hogy vele nem történhet rossz.
Doris erre elnevette magát.
- Kicsit megszédültem. Hazakísérnél.
A fiú beleegyezőleg bólintott.
- Majd foglak, hogy el ne ess - mondta komolyan.
Kéz a kézben egymás mellett lépkedtek a mozgólépcső felé.
- Te, - kérdezte hirtelen Doris - mit jelent a felirat?
És ujjával végigsimított a dzseki hímzett címkéjén. Hat betű volt csupán.
WAMPAH.