''A SZÉNÉGETŐ
Sosem próbáltam megszámolni, hány lakás lehet egy toronyházban, hány
ember élhet benne - bizonyára kisebb falunyi - hány ablaka, hány erkélye
van, nem mértem az időt, milyen gyorsan ér fel a lift a legfelső emeletre és
milyen gyorsan ér le onnan, aki kiugrik egy ablakon. Ha tehettem, messze
elkerültem ezeket a modern zikkuratokat, melyeknek nem áll templom a
tetején. Legfeljebb tévéantennákat találhatsz odafent, esetleg hőközpontot,
vagy a felvonó motorházát. Nem állhattam a fölém magasodó, sok ezer tonnányi
vasbetonból épített hegyeket, mert sosem bíztam annyira a csodálatos emberi
észben, hogy elhiggyem, tökéleteset alkotott, mely dacol a természet erőivel
s nem omlik porba, ha megrendül alatta a föld.
Felénk gyakoriak a földrengések.
A városon kívül, távol a toronyházaktól, a felhőkarcolóktól és az
emberektől, egy régi-régi faházban éltem. A századok során már számtalanszor
bebizonyította, hogy képes fittyet hányni az elemi csapásoknak. Recsegett-
ropogott ha hurrikán tépte, falai imbolyogtak, mint részeg matrózok a
kikötőben, ha rázta a föld, de talpon maradt, mint a jó bokszoló, aki még
kábán, félig eszméletlenül is képes kitartani a menet végét jelző gongszóig
és csak aztán, a saját sarkában roskad le pihenni a szorítósegédtől kapott
székre.
Egy toronyház?
Láttam már romba dőlni a várost, láttam szánalmas roncsait az éggel
kacérkodó házaknak és láttam a halottakat a szenvedést. És a hegy túloldalán
a völgyben ott állt a kicsi, öreg faház.
Akkori kedvesem egy toronyházban lakott s ha látogatóba mentem hozzá,
mindig némi iszonnyal nyomtam meg a felvonóban a harmincnyolcas gombot, mert
visszataszító hüllőnek láttam, mégis hozzá kellett érnem. Anett gyakran
mulatott rajtam ezért, meg persze másért is. A legkevésbé sem tartott modern
embernek, hanem - fiatalos arcom, ifjú testem ellenére - valamiféle, a
múltból itt ragadt kövületnek, aki még azt sem tudja, hogyan kell
bekapcsolni egy számítógépet, aki mélységes ellenérzéssel viseltetik a mobil
telefon és egyáltalán bármilyen telefon iránt, akinek nincs tévéje,
parabolaantennája, videója, aki, ha hi-fiben akar hallani egy zeneművet,
elballag a Zeneakadémiára, mert még a tömegközlekedést is utálja.
Azt hiszem, minden félénkségem ellenére, épp ezért sikerült meghódítanom.
Rajongott a csodabogarakért, gyűjtötte őket, mint más a bélyeget, vagy a
söralátétet s én annyira kilógtam a sorból, hogy ellenállhatatlannak talált.
Feltéve, hogy beérem azzal a laza, meglehetősen felszínes kapcsolattal, amit
nyújtani akart, tudott. Nem ámítottam magam, pontosan tudtam: románcunk
addig tart, míg össze nem akad egy nálam is furább figurával. Ezt a
kifejezést: "fura figura" ő alkalmazta rám előszeretettel s bár nem értettem
vele egyet, mégis elfogadtam, mint ahogy annyi mást is, mit szintén el
kellett fogadnom.
Azon a napon azt hittem, vége mindennek közöttünk.
Csengettem, ajtót nyitott, bevezetett a nappaliba.
Bent, az első pillantásom egy apró emberkére esett, aki kényelmetlenül
feszengett Anett egyik formatervezett székén. A modern vonalú, áramvonalas,
ülésre alkalmatlan ülőbútor képtelen volt, akár a férfi külseje, mégsem
illettek egymáshoz.
Igazi csodabogárnak tűnt és nagyon elveszettnek, mert kedvesem
ragaszkodott ahhoz, hogy krómacélból, üvegből, műanyagokból készült, divatos
bútorokkal rendezze be lakását, mely így jobban hasonlított egy reptéri
váróhoz, mint otthonhoz.
Az emberkét nem tudtam elképzelni egy reptéren, mint ahogy magamat sem.
Áradt belőle az avíttság, az ómódiság.
- Ő a hivatalsegéd nálunk, a cégnél - intett könnyedén, bemutatólag felé
Anett. - Szeretne megismerkedni veled. Mint ősember az ősemberrel.
Ettől megnyugodtam. Anett, bár nem sokat adott a környezete véleményére,
mégsem fog kikezdeni a hivatalsegédjükkel. Egyrészt az nem túl "menő dolog",
másrészt... Hóbortossága megfelelne ugyan igényeinek - már mesélt róla nekem
- egyéb képességei viszont nem. Egy gyermekkori, nem igazán súlyos, de
felettébb kellemetlen betegség folytán alkalmatlan bizonyos dolgokra.
Kedvesem már próbálkozott vele, de sikertelenül. Mielőtt engem megismert
volna.
Az emberke felugrott - talán még a százötven centiméteres magasságot sem
érhette el - és szaporán odaügetett hozzám. Úgy kapott a kezem után, mint
egy fuldokló a mentőöv után és hosszan szorongatta, rázogatta, miközben
érthetetlenül mormolt valamit.
Meglepően erős volt a szorítása, rövid, vékony ujjai, mint acélrugók
szorították satuba kezemet. Tenyere nyálkásan tapadt az enyémhez s mikor
végre elengedte jobbomat, reflexszerűen a nadrágomba akartam törölni, de
szerencsére sikerült idejében lefékeznem a mozdulatot és átalakítanom
bizonytalan legyintéssé, miszerint foglaljunk helyet.
Körülültük az egyik sarokban árválkodó, roppant alacsony asztalkát, Anett
italt töltött a gokartra emlékeztető zsúrkocsiról leemelt palackból.
Valahonnan a sípcsontom magasságából kellett felemelnem a poharat. Ittam
egy kortyot. Letettem italomat és vártam, hogy az emberke elárulja, miért
akart megismerkedni velem, mit akar tőlem.
Először ismét érthetetlenül motyogott pár szót, majd fokozatosan erősödő
hangon folytatta.
- Köszönöm Anett kisasszonynak, hogy összehozott Thorsson úrral. Igazán
hálás vagyok - bizonygatta szaporán bólogatva Anett felé - mert számomra
élet-halál kérdése volt, hogy beszélhessek Thorsson úrral.
Csodálkoztam, mert akkor fordult elő velem életemben először, hogy
valaki, ha előttem ismeretlen okból is, fontos személyiségnek tartott,
akinek nagy horderejű dolgokhoz lehet, van köze, akinek odafigyelnek a
szavára. Addig általában közönséges futóbolondként kezeltek s csak arra
gondolhattam, hogy aki fontosnak vél, az még nálam is bolondabb kell legyen.
Akkor még nem sejtettem, nem sejthettem, kivel van dolgom. Mondom : nem
értettem a nevét bemutatkozáskor, s ezúttal ez nem csupán az én
figyelmetlenségemen múlott.
- Mondja Thorsson úr, hallott ön a Spadolini-familiáról? - fordult
hozzám.
- Hercegi rangot viselő család volt, ha jól tudom. Valamikor a
tizenegyedik században említik először a nevüket a krónikákban. Nem tudom
melyikben és mivel kapcsolatban. A középkorban jelentős szerepet játszottak
az ország történelmében, de később, elszegényedvén, csökkent a hatalmuk s
ezzel egyenes arányban szorultak ki a történelemből. Körülbelül ez minden,
amit tudok - mondtam. Hazudtam. Mert ennél jóval többet tudtam róluk. De
erről nem volt kedvem beszélgetni a kis emberrel.
- Én vagyok az utolsó Spadolini - húzta ki magát ültében az emberke, mint
aki büszke az őseire, a származására, mintha bizony az valamiféle érdem
lenne.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
Daliás lovagok jutottak eszembe, akik könnyedén hordozták súlyos
páncéljukat és tüzes telivéreken vágtattak vérengző csatákba és kőfalaknál
szilárdabban oltalmazták váraikat és a Kereszt nevében irtották a pogányt a
Szentföldön és sebes hegyi folyókon ugrattak át, talpig vasban, és
sivatagokon verekedték át magukat és égbenyúló bérceket másztak meg, hogy
elejtsenek egy vadkecskét, minek a húsára nem is volt szükségük, és
gyorsabban rántottak kardot hölgyeik neve védelmében, mint ahogy én kapom
elő az öngyújtómat, ha tüzet akarok adni Anettnek. Senki nem állt meg
előttük s ők a világ négy égtája felé kiáltották a Kard és a Kereszt
dicsőségét.
Végigmértem a csaknem törpét.
No, igen. Ez történt a világ többi részével is.
- A Spadolini-átokról szeretnék beszélni önnel, mert ha jól tudom, ön az
ezoterikus tanok, a parapszichológia kiváló ismerője - mondta.
Felkaptam a fejem. Anett tehát fecsegett a hobbimról. Hobbi? Munka
inkább.
Sosem titkoltam, mivel foglalkozom, de nem is reklámoztam. Az emberekben
túl sok téves elképzelés él. A hallgatás jobban kifizetődik.
Mégis, először történt meg, hogy nem bántam óvatlanságomat.
- Spadolini-átok? Még sosem hallottam róla - ráztam a fejemet.
Ez persze ismét nem volt igaz.
- Engedje, hogy elmondjam a történetét...
- Nekem már elmesélte - szólt közbe Anett. - Hallgasd meg. Tetszeni fog.
Fura, hogy még nem hallottál róla, hiszen folyton ilyesmiken rágódsz!
- Gyanakodna? - törtem a fejem magamban. - Az lehetetlen!
Spadolini pár pillanatig hallgatott, elnézett közöttünk, a levegőbe
meredt, mintha ismeretlen távlatokat fürkészne, túl időm s halálon,
előcsalogatva a múlt rémségeit a feledés ködös tengeréből, elborzasztva az
itt-et és a most-ot az előttünk jártaktól, kiknek lelkei talán még közöttünk
bolyonganak, e szomorú árnyékvilágban, mert nem találnak nyugalmat a sírban,
a túlvilágon.
Különös, mély hangon kezdett beszélni, mely sehogy sem illett apró
termetéhez, a lovag Spadolinik, a kérlelhetetlen harcosok hangján, az
egyetlen örökségen, mi őseitől rámaradt.
- 1224-et írtak akkor s Alfredo Spadolini volt Mellora ura. Övé volt
minden föld, ameddig csak kastélya legmagasabb tornyából elláthatott s a
földeken számos jobbágya dolgozott. Katonái élén akár a király hadaival is
szembeszállhatott volna s kastélyában szolgák serege leste parancsait.
Aranya, kincse több volt, mit amennyit az apátságok kincseskamráiban
halmoztak fel.
Nem akadt nagyobb úr az országban, mint Alfredo Spadolini, és ő tudta
ezt. Hercegnőt vett feleségül. Neje hercegi családja úszott a boldogságban,
hogy ily módon rokonságba kerülhettek a Spadoliniekkel. Többet jelentett
akkor Spadolini rokonának lenni, mint a király rokonának.
A hercegnő négy fiút szült neki, mielőtt meghalt. Még harminc évet sem
élt meg. Az emberek az suttogták, férje kegyetlensége vitte a sírba s a
gyakori korbácsolás, miben Alfredo oly nagy örömét lelte. Mert büntetett
mindenkit, ha kellett, ha nem. Puszta kedvtelésből, időtöltésből. A
szolgákat, a jobbágyait, a katonáit, az apródjait, a felesége udvarhölgyeit,
csak a fiait nem. Azok szentek voltak a számára, azokat olyanná nevelte,
amilyen ő maga volt.
A felesége meghalt s nem akadt, ki meg merte volta kérdezni, hogyan s
miért. Még a király is lehunyta mind a két szemét, mert Alfredo egyetlen
ferde pillantásért is ölt.
A fiúk felnőttek, ahogy az apjuk akarta szilajon, szabadon és vadul.
Méltók lettek az apjukhoz, durvaságuk, erőszakosságuk mindenkit
elborzasztott, de nem akadt merész ember, ki szót emelt volna ellenük, arra
pedig gondolni sem mert senki, hogy fegyvert ragadjon.
Egy napon, egy átkozott, szörnyű napon az öt vad Spadolini vadászni
indult. Balul ütött ki a vadászat, mert a kastélyhoz közeli erdők vadjait a
gyakori zaklatás - A Spadoliniak mindahányan szenvedélyes vadászok voltak -
arra késztette, hogy távolibb, nyugalmasabb vidéken keressenek menedéket.
Azon a napon nem ejtettek zsákmányul semmit. Fuldokoltak a dühtől, a
sikertelenség okozta szégyentől, hogy ők, a nagy Spadolinik egy árva
nyulacskát sem tudtak lenyilazni. Ki tudja már, hogy szándékosan avagy
véletlenül vetődtek el az erdő mélyén magányosan álló házhoz, ahol a messzi
északról a környékre vándorolt szénégető élt magányosan, ifjú feleségével.
Arról sem szól a fáma, melyikük találta ki; ha nincs vad, legyen az asszony
a vad.
Letépték róla a ruháját és bekergették az erdőbe. A nyomába eredtek.
Sajnos, a Spadolinik nagyszerű vadászok voltak. Mikor a szénégető hazatért a
közeli faluból - ahol vásár volt éppen, s ő elment oda, hogy szenét más
árukra cserélje - asszonyát vérbe fagyva, borzalmasan megcsonkítva találta
meg házuk közelében. Kebleit és nemi szervét trófeaként magukkal vitték az
eredményes vadászat emlékére a Spadolinik. Bőrét lenyúzták és jókora
darabokat hasítottak ki a húsából - a Spadolinik mindig ettek az elejtett
vadból.
A halott asszony, görcsbemerevült kezében egy címeres aranygombot
szorongatott s ez a gomb lett Alfredonak és fiainak árulója. Családi címerük
és aranyuk árulta el őket.
A szénégető eltemette asszonyát. Papot sem hívott, nem szenteltette meg a
földet, maga ásta meg a sírt, mert elveszítette a hitét és ellökte magától a
keresztet. Visszatért atyái hitére, melynek emlékét magával hozta északról,
a pogány hitre, a fák szellemei, az erdő rémei hitére.
Bosszút esküdött, önkezével kiontott vérét a neki oly drága sírra
cseppentve.
A legközelebbi törvénynapon - Alfredo ilyenkor ítélkezett a jobbágyok
ügyes-bajos dolgaiban - egy, sokak számára ismerősnek tűnő, fiatalos arcú,
de nehézkes mozgású, ősz hajú férfi törte át magát az egybegyűltek tömegén.
Mindig sokan jöttek el a törvénynapokon, nem csak azok, akiknek valami
dolguk volt itt, kíváncsiak, szórakozni vágyók, és kárörvendők tömege leste
az ítéleteket.
Az idegen térdre vetette magát az emelvény előtt, melyen Alfredo trónusa
állt.
- Védelmet és igazságot nagyúr! - kiáltotta.
A nagyúr letekintett rá hatalma magasából s intett, hogy beszéljen.
Alfredo szeretett néha a kegyes úr szerepében tetszelegni, a kegyes úréban,
ki jó atyaként bánik jobbágyaival.
- Meggyilkolták az asszonyomat! - szakadt ki a kiáltás, vagy inkább
sikoly, a férfi torkából.
Ekkorra már sokan ráismertek a tömegből. Alfredo nem, mert sohasem vette
a fáradtságot magának, hogy megjegyezze egy kormos képű szénégető vonásait.
- A gyilkosok bűnhődni fognak - válaszolta szerepéhez illőn kegyesen és
méltóságteljesen.
- Úgy legyen - rikoltotta a szénégető és tőrt rántott elő a ruhája alól.
Tőrt, amit közrendű nem viselhetett, tőrt, amit félelmetes ügyességével -
mivel oly gyakran elkápráztatta barátait az ivóban - a gyilkos szívébe
hajított.
A poroszlók azonnal rávetették magukat s bizonyára a helyszínen agyon is
verik, ha Cosimo, a legidősebb fiú - immár a Spadolini birodalom ura - meg
nem fékezi őket. Más halált szánt a szénégetőnek, kegyetlen rettentő halált,
hogy mindenki láthassa, miben lesz része annak, ki urára kezet emel.
A kastély udvarán rakták meg a máglyát, s hatalmas volt a nézők tömege.
Cosimo parancsára aki élt, és mozogni tudott, mind eljött, akár három nap
járásról is, mert ezt mindnek látnia kellett.
Így esett meg, hogy a környéken mindenki hallotta az Átkot.
Négy fegyveres poroszló vezette elő a nehéz vasba vert szénégetőt.
Rogyadozó léptekkel ment a máglya felé, a halála felé, elkínzott arccal,
elgyötört tagokkal, mert az utolsó éjszakáját a Spadolinik karmai között
töltötte s azok dühükben a legravaszabb és legfájdalmasabb kínzási módokat
eszelték ki számára.
A szénégető ellökte magától a papot, mikor az mellélépett, hogy lelki
vigaszt nyújtson a máglyára menőnek s az Úr irgalmát kérje számára.
A pap másodszor akkor próbálkozott lelke megmentésével, mikor a máglya
oszlopához kötözve állt, de ő leköpte a keresztet és így kiáltott:
- Hol volt az istened, mikor asszonyomat megölték?!
Már lobogtak a lángok, mikor harmadszor nyújtották felé az egyetlen, igaz
Isten és egyház jelképét, de ő elfordította a fejét és csak nevetett.
Magasra csaptak a lángok és füst szállt az ég felé, mikor a szénégető,
aki némán tűrte a kínokat, szóra nyitotta száját.
Kiáltott, s szavaiba beleremegett mindazok szíve, kik hallották őt.
- Halld, Cosimo, Mellora ura! És halljátok ti is, Francisco, Giovanni,
Hugo, ti Spadolinik! Hallja mindenki, s legyen a tanúm az és Isteneim előtt.
Most elégek, de bosszúmat még nem álltam meg, nem halt meg minden gyilkos.
Visszatérek hát a halálból is, hogy tulajdon kezemmel végezzek veletek, s
minden utódotokkal, hogy megfizessek halott asszonyomért, meg nem született
fiaimért, unokáimért, és azok unokáiért! Legyetek átkozottak, és
rettegjetek, mert én leszek az, ki a tölgyerdők istenei segítségével
széttöri a halál bilincseit és áttöri nemzedékek falát, hogy végezzen
családotok, véretek utolsó sarjával is! Erre esküszöm én, a szénégető!
Ennyit mondott, azután elhallgatott. Hallgatott haláláig. Teste porrá,
hamuvá lett, de szellemének nem árthattak a lángok.
Azon a napon kezdődött el a Spadolini család hanyatlása. Attól a naptól
fogva a család egyetlen férfi leszármazottja sem halt meg természetes
halállal. És ha nem nősült elég korán, nem tudott fiút nemzeni. Évszázadokon
át tartó versenyfutássá vált a Spadolinik élete, hajszává, önmaguk
fenntartásáért, a név megmaradásáért, a hatalom, a vagyon megőrzéséért.
Mégis, sorra haltak, tőrrel a mellükben. A rettegéstől iszonyúvá torzult
arccal találtak rájuk, mikor már késő volt. A családban egyetlen nagykorúvá
serdült fiú sem érezhette magát biztonságban. Átok ült rajtuk. A Szénégető
átka. Nevét, arcát rég elfeledték, de őt magát nem feledhették, mert más
névvel, más arccal újra meg újra felbukkant ott, hol Spadolinik éltek, híven
esküjéhez.
A család vagyona, hatalma egyre apadt, mert sokba kerültek a varázslók,
fekete mágusok, ördögűzők és jótét boszorkányok, zsebük, mint feneketlen
kút, nyelte az aranyat, és a földet, de nem tudták megoldani feladatukat, az
egyetlen feladatot. Praktikáik hatástalanok maradtak a Szénégetővel szemben,
nem hoztak pusztulást az örök visszatérést fogadott halottra.
- A Spadolinik mégsem adták fel. Kitartottak. Nyolc évszázadon át
kitartottak.
- És most én következem - fejezte be a kis ember. - Én vagyok az utolsó
Spadolini. A Szénégető velem befejezhetné a művét, de én szeretek élni.
Segítsen nekem, Thorsson úr!
- Mit mondtam?! - nézett rám Anett csillogó szemmel. - Érdekes ugye?
Igazi, régi legenda, amilyenekkel te foglalkozol.
- Nem - gondoltam - nem, egyáltalán nem olyan. Ez egészen más.
Spadolinihez fordultam.
- Hisz benne, hogy még fog az átok? - kérdeztem tőle.
- Igen - felelte egyszerűen, mély meggyőződéssel. - Apám a háború alatt
halt meg...
- ...amelynek még negyven millió áldozata volt rajta kívül - fejezte be a
mondatot helyette Anett.
- Kérlek, most maradj egy kicsit - szóltam rá, visszafogott dühhel. Ott,
abban a pillanatban a legkevésbé sem voltam rá kíváncsi. Nem rá voltam
kíváncsi.
Spadolini szerencsére ügyet sem vetett a kicsiny közjátékra. Zavartalanul
folytatta, mintha nem is hallott volna semmit. És talán tényleg nem hallott.
- Késsel ölték meg. Ahogy a nagyapámat, ahogy a dédapámat, ahogy a
nagyapám nagyapját, a dédapám dédapját. Ahogy családunk minden férfi tagját
- sóhajtotta. - Egy este nem tért haza. Másnap reggel, a házunktól nem
messze, egy szűk, kis sikátorban, késsel a mellében találtak rá. Furcsa
formájú, anyagú, régi tőr volt. A szakértők azt mondták, már évszázadok óta
nem készítenek ilyen eljárással, ilyen összetételű anyagból tőröket. Hétszáz
éves technikával készült, olyan rossz minőségű acélból, amilyet a XIII. -
XIV. században használtak fegyverek gyártására. Mégis, mintha vadonatúj
lenne. Utánanéztek néhány, hagyományos módon dolgozó, történelmi fegyverek
készítő kovácsnak, de még a gyanú árnyéka sem merülhetett fel velük
kapcsolatban. Apámnak nem volt haragosa, rablótámadás pedig nem lehetett,
mert se a pénzét, se az aranyóráját nem vitték el. Idegen ügynökökre,
kémekre, diverzánsokra is gyanakodtak, hiszen apám tiszt volt s dúlt a
háború. Alapos vizsgálatot folytattak le, mindenre kiterjedőt, de
eredménytelenül kellett lezárniuk. Még gyanúsítható személy nyomára sem
sikerült bukkanniuk. Egy késsel a mellében végezte - fakadt ki
szenvedélyesen - egy késsel, mely pontos mása annak a bizonyos elsőnek, mely
Alfredo Spadolini szívét járta át s melyet azóta is ereklyeként őriz
családunk. Nem akarom így végezni - mondta keserűen. - Nem vagyok már túl
fiatal, de még pár évtizedig eléldegélhetnék nyugodtan és békében, ha nem
kellene rettegnem a Szénégetőtől. Nem sokára negyvenöt éves leszek -
sóhajtotta. - Alfredo volt az utolsó Spadolini, aki megérte ezt a kort, a
többiekkel mind hamarabb végzett a Szénégető.
Néztem az arcán táncoló izmokat, az önkéntelen fintorokat, grimaszokat és
láttam a félelmet a szemében. Hideg volt, akár az északi éjszakák, mikor
megdermed a vér s kihűl a test s megfagy a lélek. Verejték gyöngyözött a
homlokán, az űzött vadak savanyú szagát árasztotta magából, a jeges, halálos
rettegését.
Talán még sajnáltam is.
- Mit tehetnék önért? - kérdeztem.
- Arra gondoltam, hogy ön, Thorsson úr, aki ismeri a régi szertartásokat,
misztériumokat, a bűbájosság különféle módozatait, a fekete tanokat,
megidézhetné a Szénégető lelkét. Megértethetné vele, hogy velem úgy is kihal
a Spadolini-família, hagyjon engem békén - az utolsó szavakat már kiáltotta,
minden ízében remegve kiáltotta.
Anett térült-fordult és belediktált egy dupla konyakot. Az ital
valamelyest helyrebillentette a kicsi embert.
Anettre néztem, mert nem kívántam Spadolini gyengeségének tanúja lenni.
Kedvesem kérlelő pillantást vetett rám.
Láttam a szemeiben ülő szánalmat.
Bólintottam.
Legyen meg.
- Spadolini úr - fordultam a kis emberhez. Először szólítottam a nevén. -
megpróbálkozhatom azzal, amit kér tőlem. Bár meg kell mondjam, az efféle
műveletek korántsem veszélytelenek... Tudom, ha nem is idéztem még soha
szellemet. Remélem az első kísérletem sikerülni fog. De szükségem volna az
ön segítségére is.
- Bármit! Készséggel! - tört ki hevesen. Kétségbeesett mohósággal kapott
a felkínált bizonytalan lehetőség után, akár a fuldokló, a sokszor
emlegetett utolsó szalmaszál után.
- Rendben. Akkor megkérem, jöjjön el holnap este, sötétedés után a
házamba és hozza magával azt a bizonyos tőrt is - mondtam.
Úgy reagált a szavaimra, ahogy vártam. Megrémült.
- Nekem is ott kell lennem, amikor megjelenik a Szénégető? - kérdezte
riadtan. - Akkor végez velem!
- Csak abban az esetben lehet hatásos az ártó szellemet megbéklyózó
varázslat, ha a szellem gonoszságának célpontja, jelen esetben ön, is részt
vesz a szertartáson - magyaráztam.
- Én is elmegyek - jelentette ki Anett határozottan. Talán azért, hogy
meggyőzze Spadolinit, nincs mitől tartania és hogy a hiúságára hasson,
miszerint ő, a férfi nem mondhat nemet ott, ahol egy gyenge nő igent mond.
- Még sohasem láttam szelleműzést, de még szellemet se. Csoda izgi lehet
- csiripelt tovább kedvesem.
Alig hallottam szavait. Spadolini verejtékben fürdő arcát figyeltem,
ahogy küzdött magával, ahogy igyekezett legyűrni a veleszületett, belénevelt
félelmet. Ingadozott.
Végül talán az döntötte el a kérdést, hogy mindenképpen megszabadult
élete rémétől, a Szénégetőtől. Vagy ő veszik oda, vagy a másik. Mint egy
halálos párbajban, amilyet valaha sokat vívtak a Spadolinik. És ősei vére
megpezsdült benne.
A szemem sarkából Anettre lestem.
Megfordult a fejemben, hogy lebeszélem a szertartáson való részvételről,
de aztán letettem róla. Kedvesem az a fajta nő volt, aki, ha egyszer a
fejébe vesz valamit, azt semmilyen hatalom, se égi, se földi, se pokolbéli
nem űzheti ki onnan.
Kényszeredetten bár, de beleegyeztem az ő jelenlétébe is, pedig tudtam
mekkora veszélynek teszi ki magát.
Én aztán tudtam!
- Köszönöm, nagyon köszönöm - szakadt ki Spadoliniből. Nem tudtam
eldönteni, hogy ez Anettnek szól-e, vagy nekem, esetleg mindkettőnknek?
Másnap estére mindent gondosan előkészítettem, ügyelve a legapróbb
részletre is, mert a legcsekélyebb hibát sem akartam véteni. Tisztában
voltam vele, mi forog kockán.
Kiürítettem a vén faház legnagyobb szobáját. A padlóra felrajzoltam azt
az ötszöget, melyet már annyian rajzoltak előttem s közülük csak oly
kevésnek hozott szerencsét, sikert, gazdagságot, ifjúságot, szerelmet. Az
ötszög csúcsaira odaállítottam a megszentelt olajjal töltött mécseseket.
Elhelyeztem a szoba sarkaiba a karvastagságú, arannyal díszített templomi
gyertyákat is, melyeknek biztosítaniuk kellett a misztériumhoz szükséges
fényt s vele bizonyos fokig a jelenlévők védelmét is. Legalábbis a nézőét,
Anettét.
Kijelöltem, hova kell állnia Anettnak - közel az ajtóhoz, a menekülés
egyetlen útjához - és hova Spadolininek.
A szoba túlsó végébe.
Összekészítettem a felhasználandó dolgokat is, a mázatlan cserépedényt,
valamit, ami egy halotté volt, egy múlt századi zenélődoboz pont megfelelt
erre a célra, valamit, ami élt, aznap vásároltam külön ez okból egy
aranyhörcsögöt, valamit, ami földé volt, egy út mentén letépett gabonakalász
kiváló volt, valamit, ami szennyezetlen, szerencsére a gyógyszertárban
árulnak desztillált vizet. A vizet még be is szenteltettem egy közeli
templomban. Azt hazudtam a papnak, hogy súlyos beteg nagynéném kérésére
viszem neki, mert nem akartam a szelleműzésről beszélni. Furán nézett rám,
de elhitte, mert ha kell, egészen jól tudok alakoskodni, szerepet játszani.
Könyvtáramból előkerestem a Halottak Könyvét, átlapoztam, kikerestem
belőle a megfelelő szentenciákat és bejelöltem azokat, hogy ne a döntő
pillanatban kelljen forgatnom a könyvet.
Házi múzeumomból, az én kis magán gyűjteményemből kiválasztottam egy
máguspalástot, hogy abban végezzem el a szertartást. A palást egykor
Paracelsusé volt, legalábbis ezt állította az ember, akitől vásároltam. Még
az is lehet, hogy igazat mondott. Egy viszont bizonyos, ha valóban az övé
volt, azóta sem használták magasztosabb célra.
A palásttal a karomon álltam meg a tükör előtt. Belenéztem. Néztem az
arcomat.
Mennyire megváltoztam!
Egy idegen ember nézett vissza rám.
Anették kevéssel hét óra után érkeztek meg, a késő ősznek hála, már
sötétben.
Szerencsére nem túl korán, mert az említetteken kívül más előkészületeket
is végeztem és nem lett volna jó ómen, ha meglepnek közben.
Anett, a maga szokásos stílusában viháncolt, vihogott, mint mindig, ha
úgy érezte, hogy jó mulatságra van kilátás. Spadolini sötét volt és komor,
mint az olyan ember, aki már leszámolt mindennel és felkészült a
legrosszabbra is.
Köszönés után rögtön egy faragott dobozkát nyújtott felém. Kinyitottam.
Elrozsdállt pengéjű tőr feküdt benne, megfakult, színehagyott
bársonypárnácskán.
A tőr!
- Nagy könnyebbség - mondtam. - Könnyebb úgy megidézni a gyilkos
szellemét, ha rendelkezésünkre áll az áldozat vérével szennyezett fegyver.
Ujjaim megremegtek, amint végig simítottam a régi-régi pengén. reméltem,
vendégeim nem vették észre ezt az apró gyengeségemet.
- Ez tényleg vér? Ezek a foltok itt? - kérdezte idétlenül Anett, a
kezemben tartott szerszámot bámulva.
Egyikünk sem tartotta fontosnak, hogy válaszoljon neki.
Becsuktam a ládikót. Zavart, ahogy a tőrre meregette szemeit.
- Menjünk fel az emeletre - mondtam. - Már mindent előkészítettem. Jobb,
ha hamar túlesünk rajta. Utána még ráérünk beszélgetni.
- Azt hittem, szellemet csak éjfélkor lehet idézni - akadékoskodott
Anett. Ez nem volt ínyemre.
Legyintettem.
- Ez az általánosan elterjedt nézet, de ez is épp olyan ostobaság, mint a
többi dolog, amit akkor emlegetnek az emberek, ha a szellemvilágról
beszélnek. Aki csak egy kevéssé ért a nekromatiához, az mind tudja, bármikor
uralmunk alá hajthatjuk a holtak lelkeit, feltéve, ha a halott Hold
uralkodik az égen s nem az élet tüzes Napja.
Spadolini készséggel beleegyezett a szertartás azonnali megkezdésében,
mert mielőbb szabadulni akart rémképeitől, szorongásaitól. Azt hiszem abban
a pillanatban bármibe beleegyezett volna. Anett pedig, bár kicsit húzta a
száját, de nem tehetett mást, velünk tartott.
Felmentünk az előkészített szobába. Két társamat a számukra kijelölt
helyre állítottam, magam pedig elsiettem átöltözni.
Valamennyi húszadik századi ruhadarabomtól megszabadulva öltöttem magamra
a máguspalástot s kötöttem át a derekamat hóhérkötéllel, mely már tartotta
akasztott ember végső kínban rángatódzó testét.
A Halottak Könyvével és a Szénégető tőrével kezemben tértem vissza a
varázslat színhelyére.
Anett nem tudott elfojtani egy elragadtatott kis nyögést, mikor
meglátott. A máguspalást valóban lenyűgözően festett a ráhímzett
kaballisztikus jelekkel, aranyozásával, elhomályosult ékköveivel. Jobb
hollywoodi filmekben viselnek ilyen jelmezeket a bolond mágusok, akik a
világ végromlására törnek.
A palást valóságos kis vagyont érhetett. Meglepően olcsón jutottam hozzá.
De annak az embernek az életet jelentette a viszonylag szerény összeg, amit
tőlem kapott. Elutazhatott. Elutazhatott messzire, a borzalom elől, mi
halálba küldte a testvéreit. Én maradtam, mert maradnom kellett és engem nem
fenyegetett semmilyen veszély. Nem árthattak nekem azok az őrültek. Itt
voltam már akkor is, mikor még sehol sem voltak, és itt vagyok most is,
mikor már rég eltűntek.
Tudtam, úgy festek a palástban, ahogyan a húszadik század gyermekei a
hajdanvolt idők mágusát képzelik. Igyekeztem hát, hogy megjelenésem,
arckifejezésem is méltó legyen ruházatomhoz.
Méltóságteljes léptekkel, kicsit talán színészkedve is, lépkedtem az
ötszöghöz, látszólag ügyet sem vetve a másik két jelenlévőre, holott szemem
sarkából igencsak kémleltem őket. Nekik szólt itt minden, különösen az
egyiküknek.
Beléptem az ötszög vérvörös krétával rajzolt vonalai közé. Leguggoltam és
sorra meggyújtottam a mécseseket, hagyományos módon, kovával és acéllal.
A gyertyák már égtek.
Mielőtt elmentem volna átöltözni, meghagytam Anettnak, hogy gyújtsa meg
őket. Szükségem volt lobogó, halvány fényükre bevonulásom hatásának
fokozásához.
A szobában csend volt, csak két társam lélegzet vételének neszezése
hallatszott, és persze az enyém és a gyertyák, mécsek sercegése, ahogy égtek
a kanócok. Nyomasztó hangulatú, kísérteties félhomályban kezdtem életem első
szellemidézéséhez, melyről minden gyakorlatlanságom ellenére tudtam,
sikerülni fog.
Nem akarom itt részletezni az egész hosszadalmas szertartást, elég róla
annyi, hogy minden a legteljesebb rendben haladt a végkifejlet felé.
Spadolini, ahogy múlt az idő, úgy lett mind izgatottabb, mind feldúltabb.
Anett eleinte még kuncogott és vihogott, de aztán megérzett ő is valamicskét
a szertartás sötét szépségéből, riasztó fenségéből. Elkomolyodott, meg-
megborzongott, de kitartott, nem mozdult el a számára kijelölt helyről és én
nagyon szerettem ezért.
Kicsit talán sajnáltam is, hogy így alakult, hogy részt vesz abban, ami
csak Spadolinire és rám tartozik, sajnáltam, mert olyan szeretetreméltónak,
kedvesnek szépnek láttam, mint azt a lányt, akire annyira hasonlított.
Befejeztem a szellemeket hívó szavak citálását. Automatikusan, oda sem
figyelve rájuk, olvastam fel őket a könyvből. Letettem a régi kódexet a
padlóra a lábamhoz és magasba emeltem mindkét kezemet, jobbomban a tőrrel.
Anettre néztem.
Még minden lehet másképpen. Vele.
Megráztam a fejemet. Pillanatnyi megingás után, újra önmagam voltam,
megint.
- Jelenj hát meg Szénégető! Te, leány, kívánod, hogy eljöjjön közénk a
Szénégető? - kérdeztem kedvesemtől.
Pillantásaink összekapcsolódtak. Szerettem.
- Igen - felelte tétován s látszott rajta, mennyire nehezére esik
kimondania ezt az egyetlen szót.
- Jelenj hát meg Szénégető! Te, Spadolini, kívánod, hogy őseid gyilkosa,
az életen túli bosszúálló, a Szénégető megjelenjék? - fordultam Spadolini
felé.
- Igen - felelte az rekedtes hangon.
- Jelenj hát meg Szénégető! Most én hívlak, Thorsson, ki kezében tartja a
tőrt, min az első, általad megölt Spadolini, Alfredo vére szárad. Asszonyod
emlékére, jelenj meg! - kiáltottam felfelé fordított arccal.
Mintha szellő söpört volna végig a szobán.
A beszentelt gyertyák lángja megrebbent, s mécsek az ötszög öt csúcsán,
kialudtak.
A szoba többi része viszonylag jól megvilágított maradt, de az én alakom
homályba veszett a szemük elől.
És ez így volt jól.
- Eljöttél, Szénégető? - kérdeztem. Szavaim tompán koppantak a halálos
csendben. Társaim még a lélegzetüket is visszafojtották.
- Igen - feleltem magamnak.
- Miért jöttél, Szénégető? - kérdeztem.
- Azért, hogy bevégezzem bosszúmat, hogy az én kezemtől haljon meg az
utolsó Spadolini is, miként Alfredo, ugyanazon tőr által s mindörökre
eltűnjék ezen átkozott família a föld színéről.
Végre megértették.
Mindent megértettek.
De már túl későn.
Spadolini felsikoltott, borzalmas, elkeserítő hangon, ahogy csak egy
halálra rémült férfi tud. Védekezőn kapta maga elé kezeit, de elkésett.
Ugyanazzal a halálos biztonsággal, mint először s aztán oly sokszor
évszázadokon át, egy Spadolini mellébe hajítottam a tőrömet, az első
tőrömet, melyet apámtól örököltem, mellyel feleségem sírját kapartam a
földbe, melyre megesküdtem, hogy bosszút állok s ím, a tőr volt a bosszú
végső pillanatában.
Elkerekedett szemmel, nyögve zuhant a padlóra utolsó áldozatom, akin
csaknem megesett a szívem, de legyőztem pillanatnyi gyengeségemet, mert én,
a Szénégető, szavatartó ember vagyok.
Anettra néztem. Szájára tapasztott kézzel, földbegyökeredzett lábbal
meredt rám, mint aki kísértetet lát.
Mert azt látott.
- Eredj innen, kicsi lány - mondtam halkan. - Eredj, fuss messzire, minél
messzebbre, gyorsan, ahogy csak bírsz. A Szénégető elenged téged, mert
szeretett, mert hasonlítottál az Egyetlenre, a Megismételhetetlenre...
- Tényleg... te... vagy...? - akadozva törtek elő torkából a szavak.
- Igen - mosolyogtam rá s ő a mosolytól még jobban megriadt. - Fuss!
Eleget láttál!
A parancsoló hangnak nem tudott ellenállni. Sarkon fordult és kiszaladt a
szobából.
Arca velem maradt. Örökre.
Számoltam a másodperceket. Most ér le a lépcsőn. Most ér ki a házból.
Most ér ki a kertből. Tíz méter. Húsz. Harminc. Negyven. Ötven.
Most!
A máguspalást rejtett zsebéből előhúzott kicsiny bőrzacskót izzadó
markomban szorongattam.
A tűz és a halál pora.
Reszkető ujjakkal bogoztam ki a zacskó száját összeszorító szíjat.
Finom, sárgásfehér por. Szemre alig különbözik a homoktól. Mégis, más,
egészen más.
A padlóra rajzolt ötszög vonalaira szórtam.
Belül maradtam, az ötszögön belül.
Acél és kova.
Aztán a szikra. És a tűz.
Meg kellett tennem, másodszor is el kellett égnem, utolsó áldozatommal
együtt, mert be akartam végre fejezni az évszázados bolyongást s végre
nyugtot lelni, lent a mélyben, az oldaladon, Sötét Úr.