''SOHA NEM ÉR VÉGET
Ody, mielőtt felhozta atyja tetemét a pincéből, feldarabolta a hullát.
Utálta a mészáros munkát, a hús hasogatását, a csont fűrészelését, de tudta,
meg kell csinálnia, mert a szétdarabolt maradványokat kisebb gödörbe is el
lehet rekkenteni. A kertben pedig már alig volt szabad hely. Eredményesen
dolgozott, sokkal eredményesebben, mint az anyagi világ más rothadó
szelleme, magabiztosan, akár egy vámpír és rémisztőbben, mint egy zombi. Nem
hitt a fekete mágiában, ha valaki az útjába került, azzal hagyományosan bánt
el, úgy, mint sok ezer őse a történelem folyamán, kézifegyverrel, mert
lőfegyver használni ahhoz, hogy megszabaduljon egy alkalmatlankodó emberi
lénytől, megvetendőnek tartotta.
A Pusztítás buja rózsabokraként - szúrós tövisek helyett éles és hegyes
késekkel felszerelve - élte életét egy olyan bolygón, amelyről
visszavonhatatlanul eltűnt valami, akkor, mikor a lökéshullámok legyalulták
a hegyeket és a száguldó tűz sivataggá változtatta a hemzsegő élőhelyeket és
azok a rejtélyes, láthatatlan micsodák - mikről a nagyapja hallott még
kölyökkorában - sejteket robbantottak szét élő szervezetekben és halállal
fertőzték meg a gyanútlan menekülőket, akik még nem tudták, sehol sem
lelhetnek menedéket ezen a Földön. A magukban hordozott halálos borzalom
elől hiába futnak a hajdani csodák megperzselt csontvázai között, hiába
futnak a Semmi elől, mert ők maguk a Semmi szülői, magukban hordozzák a
Semmit, ők maguk a Semmi.
Az éj leple alatt ásta meg kertjében a sírt, az újra sarjadt növények
között. Az új fák, bokrok, füvek idegenek voltak, egy másik hely szülöttei.
Vadak, kegyetlenek, hogy fennmaradhassanak egy vad és kegyetlen világban, mi
nem emlékeztetett a letűnt korok Paradicsomára. Az Éden ideje elmúlt és
eljött a Pokolé, ahol a Sötétség Fejedelme helyett, a magukat embernek
nevező kétlábúak uralkodnak.
Éjszaka ásott, nem mintha attól tartott volna, hogy a szomszédok - ha
észreveszik - feljelentik. Ezen a vidéken mindenki számláján szerepelt
néhány eltűnt úr, mert aki nem volt képes mások eltüntetésére, az maga tűnt
el hamarosan.
A kóbor kutyák emberi csontokkal szájukban szaladgáltak az utcákon, a
gyerekek a földből kirugdosott koponyákkal fociztak a réten, a hentes
édeskés, a disznóéra emlékeztető ízű húst mért ki és a serif kutyája gazdája
haragosait kapta vacsorára, mert a törvény embere leginkább délután
szeretett gyilkolni.
Ody megszokásból temette a hullát éjszaka, ez amolyan tradíció volt a
családban, hagyomány, melynek oka rég feledésbe merült. De ez alkalommal nem
csupán hagyománytiszteletből került sor az éjféli akcióra. Szeretett volna
egyet s mást megbeszélni atyja kísértetével.
Már elkészült a sírgödörrel és beledobálta a hulladarabokat. Az órájára
nézett, maradt még néhány perce éjfélig. Leült a gödör szélére, cigarettára
gyújtott lassan és mélán, a csendet hallgatva, mit csak néha-néha zavart meg
egy-egy távoli halálsikoly, bizonyítva azt, hogy a háborúnak még nincs vége
és soha nem is lesz. A feltételek és a rendelkezésre álló eszközök
megváltoztatásával folyik tovább, az idők végezetéig, vagyis addig, míg két
ember marad a Borzalmak bolygóján, a feledés ligetében bolyongva, egymást
keresve, késsel a kézben, hogy beteljesítsék sorsukat.
A vénember ifjú kísértete igen zord volt, mikor asztrálteste a külső
dimenziókból átsiklott az emberi szem számára érzékelhető világba.
- Nagyon ügyetlenül csináltad, fiam - susogta, mint a kriptaszagú szél
egy ködös őszi alkonyon, a Megolvadt Földek Sivatag felett. - Csak a
harmadik döfésed után haltam meg. Szégyellem magam helyetted is... Hát erre
tanítottalak?
- Bocsáss meg, papa - fordult Ody az öregember érzékelhetetlen viharban
hajladozó füstszínű árnya felé. - Kicsit kijöttem a gyakorlatból. Mostanában
főként baltával dolgozom.
- Ezért külön szégyellem magam! A mi családunk tagjai mindig késsel
öltek. Még jó, hogy szegény nagyapád ezt nem élte meg!
- Mert te eltetted láb alól.
- Mint te engem. Megtudhatnám, miért végeztél velem?
- A tudományos kíváncsiság hajtott. Tudni akarom, mi van odaát - bökött
hüvelykujjával határozatlanul hátrafelé Ody, egyszerre célozva ezzel az időn
kívüli, megszakíthatatlan létezésre és a külső dimenziók misztikus világára.
- Megtudod majd, ha eljutsz hozzánk...
- Felelj! Mi van OTT?!
A kisértet keresztül nézett fián, mintha az is anyagtalan volna, mint ő
maga.
- OTT? Cápafogú pacsirták sírják énekük húsevő fákra épített fészkükben
és zene szól, harsonazene, az Ítélet Harsonája.
- És mi az ítélet?
- Halál!
Ody megborzongott. Ott is?
- És aztán?
- Egy új világ, ahol ugyanaz vár rád, mint magad mögött hagytál. Ugyanaz,
újra és újra, örökkön-örökké.
Egy korán kelő kakas elkukorintotta magát s a kisértet szétfoszlott a
levegőben. Ody felállt s nekilátott földet hányni a maradványokra. Gyorsan
dolgozott, mert mihamarabb szeretett volna ágyba kerülni. Elfáradt.
Gyorsan végzett. Megszokásból még alaposan letaposta a laza földet, hogy
ne maradjon túl feltűnő nyoma a temetésnek, aztán elindult, be a házba.
A hibát ott követte el, hogy hagyta maga mögött becsapódni a bejárati
ajtót. A megvasalt tölgyfa hangosan döngött s a gyerekszobában felsírt Ody
kisfia.
- Tegnap is egész éjjel bőgött ez a nyavalyás kölyök, egy szemhunyást sem
tudtam miatta aludni - morogta maga elé és lábujjhegyen beosont a
gyerekszobába. A lábainál fogva kapta ki a csecsemőt a kiságyból és egyetlen
heves mozdulattal csapta a falhoz. A még meg sem keményedett koponya
tojáshéjként roppant szét a falon és vér és agyvelő darabkák loccsantak
szerte.
- Te gazember - csattant fel Ody mögött a felesége hangja. - Már megint
összerondítottad a tapétát! - dühöngött az asszony és a pizsamája zsebéből
előhúzott kicsiny pisztolyt többször a férfira sütötte. Az különös
megkönnyebbülést érzett, mikor a golyók a testébe vágódtak és halvány
mosollyal az arcán roskadt össze.
- Százszor megmondtam már neked, hogy rendet és tisztaságot akarok -
zsémbelt az asszony.
Odynak nem fájtak a sebei, még sosem fájt neki semmi, nem ismerte ezt az
érzést, az ember teste már megszabadult a kín nyűgétől sok-sok nemzedékkel
az ő születése előtt.
Az asszony nézte hörgő emberét, amint nehézkes mozdulatokkal a zsebe felé
tapogatódzik, és megmozdult benne valami, egy láthatatlan rugó mozgásba
hozott egy fogaskereket s az egy másikat és valami változni kezdett a nő
agyában, keserű lett a szája és gombóc dagadt a torkában és ki tudja hová
fejlődött volna mindez, ha Ody nem éri el idejében a zsebét s nem húz elő
onnan egy apró szerkezetet.
Megnyomta a szerkezeten lévő egyetlen gombot.
Az aláaknázott ház a levegőbe repült s nem maradt semmi a helyén, csak
egy bombatölcsér.
Halványzöld derengés vette körül Odyt, amint a pincében atyja tetemét
darabolta. Nem tudta hányadik alkalommal teszi s hányszor kell még
megtennie, míg a befejezéskor egy pillanattal később éri el azt a bizonyos
gombot, mit meg kell nyomnia. Nem tudta meddig kell még várnia arra, hogy
neje megelőzze és könnyek bukjanak ki a szemén és sírjon és zokogjon és
mondja azt: sajnálom.
És Ody akkor majd nem nyomja meg azt a gombot és akkor majd minden
másképpen lesz.