''PITYPANG VILÁGA
Vaksötét éj ült a városon. Nem rég állt el az eső s a víz hangtalan kis
patakokban csordogált a kivilágítatlan utcákon és tócsákba gyűlt az
eltömődött lefolyók körül, olajossűrűn az összegyűjtött, bűzölgő mocsoktól,
csak néha tört meg a halotti csend, ha a szél odábbsöpört egy-egy könnyebb
hulladékdarabkát, vagy ha megnyikorgatott egy-egy elrozsdállt cégtáblát,
vagy ha AZOKNAK a járműveknek a dübörgését hozta magával, valahonnan a
távolból. AZOK dübörgését senki sem szerette volna közelről hallani, az
elsötétített házakba zárkózott, nyugtalanul alvó, vagy ébren vacogó emberek
közül.
Riadtan nyávogott bele egy macska a kriptai hangulatba. Léptek koppantak
közelében az aszfalton. A macska - ha képes volt rá egyáltalán - meglepődött
és felháborodott. Nem elég, hogy a szörnyek nappal, puszta mulatságból
vadásznak rá, de most még az ő éji, háborítatlannak, hitt birodalmába is
betolakodnak! Ilyesmit még a legöregebb macska sem látott, nemhogy a
kölyökkorból épp kinőtt kandúr, amelyik a meghökkenéstől és a rémülettől
dermedten figyelte a közeledő alakot.
Felocsúdott és egy pillanatra kieresztette karmait, aztán csöppnyi agyába
villant, hogy túl gyenge a harchoz. Megfeszítette hát izmait és készült a
Nagy Futásra, az életéért és ezernyi, még meg sem született macska életéért,
az utódaiért, önmaga és a faj fennmaradásáért.
És ekkor az Ember - feltehetően ugyanolyan jól látott a sötétben, mint a
macska - halk cicc-cicc hangokat hallatott. A kandúr megmerevedett. Fajának
ősi emléktárából halvány képek bukkantak elő.
- Ez jelent valamit. Ez nem rosszat jelent. Ez jót jelent!
Mozdulni sem tudott a csodálkozástól, mert érezte, közel van egy
emberhez, olyan közel, mint még soha és mégsem fenyegeti veszély. Tűrte,
hogy az ember odalépjen hozzá, a karjaiba vegye.
A félelmetes kéz becéző, szelíd érintése csodálatosan jól esett neki,
halk dorombolás-palántákat csalt elő belőle.
- Hol laksz cicus? - kérdezte a férfi súgva.
A macska a hang hallatán megremegett.
- Hiszen te félsz... Mitől félsz, te kis buta? - A férfi körülnézett.
Sehol senki. Hacsak nem bújt meg kutya valamelyik törmelékkupac mögött.
Akadt belőlük elég, köröskörül. De nem, ez a macska nem kutyától fél. Tőle.
Elcsodálkozott. Tőle nem szoktak félni az állatok. Talán, mert még
sohasem vadászott rájuk, talán más a szaga, mint a legtöbb emberé, mert alig
van benne valami emberi. Beleszimatolt a levegőbe. Esőszag, benzinbűz, füst,
vegyszerek kipárolgása, erjedő hulladék. Kettejükön kívül nincs más élőlény
a közelben.
- Szomorú sorsod lehetett, kicsikém - súgta oda a cicának, miközben
tovább vakargatta a hasát. - Most menjünk. Szállást kell találnom éjszakára.
És persze neked is - tette hozzá -, mert velem jössz, ugye?
Elindult. Újra felhangzott magányos lépteinek kísérteties kopogása. Ment
végig, a megvakult utcákon, az összeroskadt, vagy csak roskadófélben lévő
házak során, kerülgetve a járdára dőlt falakat, a lehullott téglák közül
csontkézként előmeredő csöveket, melyekben valaha víz folyt, vagy gáz
ömlött, de most már, funkciójukat vesztve kopjafák csupán egy civilizáció
sírján. A pusztulás és a pusztítás dögletes leheletét lélegezte be, ahogy a
többiek is tették ebben a világban, mely végleg idegenné vált az ember
számára, egy oly korban, mi a Semmi pörölyének csapásai után kezdődött,
halvány árnyékaként az egykori életnek.
Sehol sem látott fényt, vagy embert. Csak néha-néha surrant el mellette
egy-egy árny. Állatok. A Föld Urai odúik mélyére húzódva várták a nappalt, a
napfelkeltét, hogy újrakezdhessék életüket egy olyan bolygón, ahol semmi
szükség sincs rájuk, ahogyan maguknak sincs semmi szükségük az életükre.
Csak őseiktől örökölt ösztöneik tartották vissza a legtöbbjüket, hogy
bevégezzék, amit elkezdtek s megpihenjenek a Nemlét hópuha párnáján.
A férfi különösen fogékony volt a hangulatokra, megérezte a városból
áradó halált, a félelmet, de uralkodott rajta, ahogy a saját testén is. Nem
érzett fáradtságot, pedig tudta, az eszével tudta, hogy kimerült, de még nem
jött el az ideje az Álmok Országában való utazásnak, az emlékezésnek, és
annak a csodának, amit mind közönségesen megnyugvásnak neveznek.
Befordult egy sarkon és akkor látta meg a gépkocsit. Ott parkolt, tőle
nem messze. Motorja váratlanul feldübörgött - a hang akár egy szuperszonikus
nehézbombázóé is lehetett volna - és vakító fénnyel kigyulladtak a
reflektorai. A férfi megtorpant. Emberek.
Kivágódtak az autó ajtói és három alak szállt ki belőle. Emberek. A férfi
nem látta jól őket, káprázott a szeme az erős, hirtelen jött fénytől. Agya
parancsot adott pupilláinak az összehúzódásra és lassan kitisztult előtte a
világ. A macska, riadtan, figyelmeztetőleg nyávogott a karjában. Óvatosan
letette az aszfaltra és szemügyre vette a közeledőket. Érezte, hogy valami,
puhán a lábához dörgölődzik, aztán elillan.
- Szervusz, barátom - intett gondolatban a macska után.
Újra a három közeledő férfire figyelt. Azok széthúzódva, háromszög
alakban jöttek feléje. Középen, a háromszög csúcsán, tőle a legtávolabb egy
szőke, két oldalt két barna hajú fickó. Mindnyájan magasak, erős
testalkatúak, kisportoltak - regisztrálta magában. - Vajon miféle sportot
űzhetnek, manapság, amikor az ilyesminek még az emléke is kezd feledésbe
merülni?
Költői kérdés volt, mert tudta jól a választ. A vadászat az a sport... Az
embervadászat.
Egyforma kezeslábast viseltek, a mellrészen felirattal. A szöveget nem
tudta kibetűzni az ellenfény miatt. Lehet, amúgy sem mondott volna neki
semmit. Ki tudja, milyen nyelven, nyelvjárásban írhatták?
- A baloldali a legmagasabb, valóságos óriás, de nem ő a vezér. A szőke
az, látszik a tartásán. Gyorsan, határozottan, összeszokottan mozognak, süt
belőlük a veszély, akár a kezükben tartott fegyverekből. Nagykaliberű,
tízlövetű, lefűrészelt tusú és csövű puskák. csak közelharcra alkalmasak,
harminc-negyven méteren túl már alaposan félrehordhatnak, megrövidített
csövük miatt. Ez is egy jelzés. Nem félnek a közelharctól. Biztosak
magukban. Még sohasem találkoztak magukhoz hasonló ellenféllel - mosolyodott
el lustán a férfi. - ravasznak tűnnek. Nagy kaliberű fegyverekkel. Az ekkora
golyók ütötte lyukakat nem könnyű befoltozni. Ha egyáltalán érdemes...
Az óriás hangja akasztotta meg fénysebességgel száguldó gondolatait.
- Hé, fickó - rikkantotta.
A férfi kihúzta magát. Békés görnyedtsége tovatűnt s most már látszott,
valójában csaknem olyan magas, mint amaz, de sokkal vékonyabb. Talán
nyolcvan-nyolcvanöt kiló, a másik százötvenével szemben. és annak még ott
vannak a társai is, a maguk izmaival. És fegyvereivel.
- Nekem szólt, uram? - kérdezte csendesen, békéltető hangon. Nem érzett
bennünk dühöt, vagy haragot, csak agresszivitást. Ezek szórakozni akarnak, a
maguk módján, játszani kicsit, mint macska az egérrel. - Erre a gondolatra
újfent elmosolyodott. Ha ezt az elillant cica hallaná!
- Mit keresel az utcán ilyenkor? Nem tudod, hogy kijárási tilalom van? -
kérdezte a szőke és tapasztalatlanabb fülű ember azt hihette volna, hogy a
kérdés szelíd és jóindulatú.
Tudta, mindegy mit válaszol. Megmondta hát az igazat.
- Nem vagyok idevalósi, ma éjszaka érkeztem.
Az óriás felröhögött.
- Honnan? A Holdból?
A szőke megvonta a vállát.
- Nem hiszem el, amit beszélsz. De úgyis mindegy...
- Vetkőzz! - szólalt meg a harmadik, aki mindeddig hallgatott. A férfira
emelte ez idáig lazán, oldala mellett lógatott puskáját. - De gyorsan.
- Mit akarnak - kérdezte a férfi. Hangja a három támadó tapasztalataival
és várakozásával ellentétben cseppet sem volt riadt.
- Cimborám pont az ilyen csinos fiúkat kedveli - vigyorgott az óriás.
Kedélyesen hátba vágta a szőkét. - Azért, főnök, mi már csak jobban bírjuk a
csajokat, mi?!
A férfi az oldaltáskája szíjához nyúlt és megadóan leemelte a válláról. A
három idegen közül egyiknek sem tűnt fel, hogy szabad keze egy röpke
pillanatra megmerült a táskában.
Vad erővel vágta közéjük az összes pénzét és szerény élelmiszertartalékát
rejtő holmit, majd a dobás lendületét felhasználva vetődött ár a
kerítésmaradványon, amely mellett állt. Bár mozdulatai abnormálisan gyorsak
voltak, támadói a másodperc tört része alatt reagáltak. Még le sem érkezett
a földre a kerítés túlsó oldalán, mikor gonoszul felugattak a puskák és a
becsapódó golyók téglákat vertek ki fedezékéből.
Nagy rakás bűzlő szeméten hevert. Összerázkódott, ahogy a nyálkás mocsok
a bőréhez ért. Zöldes-barna masszába süllyedt bele lassan és nem akart arra
gondolni, mi lehet az, amin, amiben fekszik. A düledező téglafal egy résén
kinézett a lövöldözőkre. Úgy viselkedtek, mint jókedvű családapák a
céllövöldében. Nevettek, mutogatták egymásnak találataikat a falon. A
legkevésbé sem vették komolyan ezt a kis affért.
A férfi a kezében tartott tárgyra pillantott. Acélosan csillant meg a
felhők mögül előbúvó Hold fényében. A kegyetlen tárgy súlyát méregette és
összeszorult a szíve és gombóc nőtt a nyelőcsövében. Sóhajtott. Még sohasem
csinált ilyesmit. Eddig mindig sikerült elkerülnie...
- Nincs más lehetőség. Meg kell tennem...
Felemelte fegyverét, a réshez illesztette és meghúzta a ravaszt. Egyetlen
másodpercig tartotta "kioldás" állapotban, de ezalatt kétszázötven golyót
szórt szét, kiürítve a tárat. A nagysebességű acélmagvas lövedékek
valósággal széttépték ellenfeleit. Vér fröccsent, csontszilánkok,
húscafatok, agyvelő darabkák repültek szét.
Nem bírta tovább. Öklendezve hányni kezdett, észre sem véve, hogy közben
kihullik kezéből a fegyver.
Megtörölte az arcát, a száját a kabátja ujjával. Kinézett az útra.
- Az ott három ember... volt - mondta magának és leitatta homlokáról a
verítéket. Lehajolt, felvette az apró géppisztolyt, kiugratta a kiürült
tárat és a zsebébe csúsztatta. Újat vett elő és betárazta a halált hozó
szerszámot. Mindezt térden állva, combtőig a mocsokban. Felnézett az égre.
- Talán el kéne mondanom egy imát - gondolta, de nem hitt egyetlen
istenben sem és nem tudott egy imát sem.
Felállt és átlépett a falmaradványon. Tekintetével gondosan kerülve a
tetemeket, az autóhoz ment.
Az ajtók még mindig nyitva álltak, a motor járt, egykori utasai nem
vették a fáradtságot, hogy leállítsák. Beült a volán mögé. Elfordította a
slusszkulcsot és a dohogó motor elhallgatott. Egy újabb kézmozdulat, melyet
kattanás kísért s kialudtak a reflektorok. A jobb oldali ülésre tette a
géppisztolyt. Eddig úgy szorongatta, mint kétségbeesett fuldokló a felé
dobott kötelet.
Belenézett a visszapillantó tükörbe. Az arca olyan volt, mint eddig,
amilyennek megismerte, megszokta magát. Mégis, most más szemmel nézte
tulajdon tükörképét, mást látott, nem a jól ismert arcot. Egy gyilkos nézett
vissza rá, részvétlen szemekkel. Félt ettől a pillanattól, bár tudta, előbb-
utóbb be fog következni. Nem olyan az élet ebben a világban, hogy ezt
megúszhassa, aki élni akar.
Aztán elmúlt az a bizonyos pillanat és megint minden olyan lett, mint
régen. Mint AZELŐTT.
A szeme sarkából vette észre a mozgást. Az utca túloldalán, épp iménti
fedezékével szemben, egy hajdani kert mélyén düledező ház ajtaja lassan,
milliméterről-milliméterre kinyílt.
Várta, hogy megcsikorduljanak a sarokvasak, de azokat alaposan
megzsírozhatta valaki, mert olyan nesztelenül működtek, mintha nem is egy
félig romos épület összevissza hasadozott ajtaját tartanák, hanem egy
vadonatúj palotáét.
Sötét alak siklott ki a szűk résen s mögötte azonnal bezárult az ajtó.
Először valamilyen állatnak vélte és ugyancsak meg kellett erőltetnie a
szemét, hogy megbizonyosodhassék róla: ember araszol négykézláb az utca
felé.
Önkéntelenül is lejjebb csúszott az ülésen, hangtalanul, akár egy
árnykígyó, de a másik mégis észlelte jelenlétét, mozgását. Vagy tán tudta
is, hogy ott lapul a kocsiban, védekezésre készen, elszántan és immár
gátlástalanul.
- Ne lőjön, kérem nem lőjön - vonyította bele az éjszaka feketeségébe egy
öreges hang. A hang tulajdonosa két lábra állt és görnyedt lemondással
meregette szemét a kocsi felé.
A macskaszemű férfi tudta, az öreg nem láthatja őt, csak a szemét
erőlteti, de mégis megborzongott. A hosszú, loncsos, ősz hajú, ősz szakállú,
rá nem illő, hihetetlenül rongyos ruhát viselő ember tekintete izzott.
Különös őrület tüzelhette belülről mocskos arcát, s bár karja tehetetlenül
lógott teste mellett, ujjai karomként, görcsösen görbültek, láthatatlan
tárgyat markolva, mint egy megzavarodott, koszlott ragadozó madáré.
- Mit akar tőlem? - kérdezte a férfi és hangja még a maga számára is
idegenül csengett.
- Éhes vagyok! A hús... A húst... A húst adja nekem - Az öreg utolsó
mondata sikoltásba csapott át. Vékony hangja baljóslatúan szárnyalt az ég
felé, aztán elhalt.
- Miféle húst? - kérdezte őszinte meglepődéssel a macskaszemű férfi.
- Láttam... Láttam, hogy hármat ejtettél el az előbb. Annyit úgysem tudsz
egyedül felfalni! És nekem... nekem a hús az élet - visította eszelősen az
öregember. Ha nem adod, megöllek! Nekem kell az a hús!
A férfi végre megértette, három támadójának holttestére fáj a vénség
foga. Beleborzongott a gondolatba. A világ kifordult a sarkából, a
törvények, tabuk kártyavárként omlottak össze, mint a házak, a Halál
Angyalának szárnycsapásaitól.
A vénember sipító hangja, mint varázsige elevenítette meg az eddig
éjszakába és némaságba burkolódzott utcát. Ajtók pattantak fel és
csatornafedelek csúsztak félre és bádoglapok zuhantak a földre, szabaddá
téve a földbevájt üregek kijáratát és szeméthalomnak álcázott menedékek
hullottak szét és padlásablakok pattantak fel, hogy kötélhágcsók hulljanak
alá belőlük és félig beomlott pincék beszakadt födémnyílásaiban jelentek meg
létrák és kúszott, csúszott, imbolygott, tántorgott, rohant elő rejtekéből
az Éjfél Reményvesztett Hadserege. Ezer egymásba fonódó hang kárált,
rikácsolt, sipított, bömbölt és üvöltött bele a csendbe. Valamikori emberek
torz karikatúrái lepték el az utcát, hajdani civilizáltságuk máza már
régesrég lepattogzott róluk, vadabbak voltak, mint egy sereg dajak fejvadász
és ocsmányabbak az emberi fantázia kitermelte legundorítóbb szörnyetegnél
is.
Az iszonyat úgy hullott alá a macskaszemű férfira, mint halálraítéltre a
nyaktiló bárdja. Keze remegett, mikor indított és sebességbe tette a kocsit
s a felharsanó nitro-turbó motor kiragadta a tomboló Valpurgis-éjből.
A váratlan gyorsulás az üléshez préselte, alig négy másodperc múlva már
több, mint száz kilométeres sebességgel ragadta magával a gép. Később nem
emlékezett rá, hogy elütött-e valakit s ha igen hányat, a Bosch festményről,
a valóságba szabadult rémalakok közül.
Teljes erejével szorította a kormányt és az útra meredt. Nyaktörő
tempóban kerülgette az akadályokat és vette a kanyarokat, igyekezett
megszabadulni a gondolataitól, maga mögött hagyni azokat. Arra vágyott,
tiszta, fehér lap legyen az agya, melyre még nem írtak egyetlen szót sem,
exponálatlan film, melyre egyetlen kép sem rögzült.
Száguldott és száguldott, úgy tűnt, már az idők kezdete óta, de nem mert
lassítani, csak mikor keleten halványan felparázslott az ég alja s az első
napsugár megtörte az éjszaka fekete mágiáját.
Rálépett a fékre, a gumik csikorogtak, füstöltek, csíkot húztak az
aszfaltra és a kocsi megállt.
Park lehetett valaha a hely, ahová érkezett. Most már csupán bokrok, fák,
gyomok ágas-bogas szövevénye maradt belőle. Nem köszöntötte a nappalt
madárdal, még rovarok sem zümmögtek, szél se rezdült a keskeny aszfaltcsík
felett. A fák, mint megannyi komor agg, úgy hajoltak a macskaszemű
férfiautója fölé, lombjuk vesztett ágaik egymásba fonódtak s a néhány friss
hajtás, csenevész levél csak még jobban kihangsúlyozta a múló, az elmúlt
időt.
- Széttört játékszer csupán a világ - mondták a haldokló fák. Vagy csak a
macskaszemű férfi képzelődött?
Nem adott választ a magának feltett kérdésre, mert megélte a körötte
borongó gyászt és fájdalmat és átkozta magát, hogy elhagyta otthonát,
átkozta kalandvágyó kíváncsiságát, az erőt, mely útnak indította, hogy
lásson, hogy tapasztaljon s hogy megértse: ennek vége van.
- Hiábavaló minden, az élet, a halál, az idő, az önnön farkába harapó
kígyó. Az álmok úgy pukkannak szét, mint a léggömb, ha túl magasra száll és
úgy hullanak szét, mit az élő anyag, mikor átlépve a bűvös határt, megszűnik
élőnek lenni s pusztán anyag marad.
Úgy érezte magát, mint a légy, mely újra és újra nekirepül az
ablaküvegnek, nem értve, hogy az a dolog, ami pont olyan átlátszó, mint a
levegő, hogyan akadályozhatja meg a továbbhaladásban.
Kiszállt a kocsiból, fegyverét szorosan markolva. Már félt s a félelem,
mint rosszindulatú féreg, berágta magát sejtjei közé, sejtjei mélyére és
olyasmiket támasztott fel benne, amikről nem is képzelte, hogy benne
lakoznak. Végigjárta a borzongás hetvenhét stációját, a normális szinttől
le, egészen a sok millió kilométeres szakadékok fenekéig, ahová ha egyszer
eljut az ember, többé nem tud kikapaszkodni, ott marad örökre, bezárva a
föld mélyébe, míg homok és humusz nem hullik rá és nem koppannak a kavicsok
koporsója fedelén.
Mikor a legmélyebb ponton járt, mikor a legjobban fájt, akkor látta meg a
lányt. Egy fa törzse mögül lépett elő, a félelem legcsekélyebb jele nélkül.
Mosolygott és szőke volt és fiatal. tiszta, viseltes, de gondosan
megvarrogatott ruhája sokat ígérőn feszült testén és más volt, hihetetlenül
más, mint bármi, akit, vagy amit a macskaszemű férfi eddig látott ebben a
városban. Nem illett a megvénült világba, mert magában hordozta az ifjúság
valamennyi ígéretét s azt a csodát, melytől a macskaszemű torka elszorult.
Nem úgy, mint nem túl rég, mikor harcolnia és ölnie kellett, az fájt és
undorította, ez pedig kellemes volt.
- Hogy hívnak? - kérdezte a lánytól, mert jobb nem jutott eszébe.
- Pitypang - felelte az készségesen.
- Pitypang? Különös név.
- A bátyám nevezett el így. Volt másik nevem is, de arra már nem
emlékszem - a lányon nem látszott szomorúság, hogy elfelejtette a valódi
nevét.
- A bátyád?
- Vele élek. Ő vigyáz rám.
- Kell is - mondta a macskaszemű és az éjszaki rémseregre gondolt.
Az ágak között átszűrődő napfény megcsillant a lány haján és a
macskaszemű mellét kellemes fájdalom szorította össze. Eddigi kínzó
idegensége lehulló sziklaként tűnt tova. Elfeledkezett róla hol jár. Csak
Pitypangot látta és felszabadult az eddigi nyomás alól. Szeretett volna
odabújni a lányhoz, magához szorítani kemény húsú, fiatal testét és nem is
akart többet, csak megpihenni az ölén és bámulni az égen futó felhőket,
pihenni és felejteni, hogy aztán megújult erővel folytathassa útját.
Bizonytalanul lépett előre, de a lány mosolya elsöpörte
határozatlanságát. Kitár karral ment Pitypang felé, de az egy ügyes
mozdulattal kitért előle.
A macskaszemű megütődve torpant meg, már azt hitte, rosszat tett, de a
lány megfogta kezét.
- Gyere - csengett a hangja, mint egy kis ezüstharang és maga után húzta
a férfit a sűrűbe. - Ne az úton... Jöhet valaki... Jöhetnek AZOK...
A macskaszemű nem értette kikről beszél a lány, de kába engedelmességgel
követte az elaggott erdőbe. Gyorsan haladtak az alig észrevehető ösvényen,
vagy inkább rejtekúton, mert aki nem ismerte a terepet, mint a tenyerét, az
csak nehezen, inkább csak véletlenül akadhatott volna rá. A férfi csak
feltételes reflexeinek köszönhette, hogy öntudatlan automatizmussal
megjegyezte a kanyarokat, fordulókat és elágazásokat. Szemét szinte le sem
véve, az előtte fél lépéssel haladó lány ringó alakjáról, rögzítette agyába
az utat, hogy később visszataláljon a kocsijához, ha ugyan valaha vissza
akar még térni a kocsihoz...
Megérkeztek a lány céljához, egy göcsörtös törzsű, békésen korhadozó
fákkal körülvett, apró tisztáshoz. Pitypang itt szembefordult a férfival és
kivette kezéből a géppisztolyt, melyet az még mindig szorongatott. Könnyed
mozdulattal dobta háta mögé a fegyvert.
- Erre itt nem lesz szükséged - mondta és a férfi szó nélkül hagyta, hogy
tegyen, amit akar. - Itt mindig biztonságban vagyok...
Pitypang egy lépést tett hátrafelé és a férfi idegen vágású szemeibe
nézett, majd lassú mozdulattal, a fején keresztül, lehúzta magáról a ruhát.
Alatta nem viselt semmit.
A macskaszeműnek elakadt a lélegzete. A lány tökéletes teste lenyűgözte.
Megbabonázva lépett oda hozzá és ölelte magához.
Egy hosszú-hosszú csók következett , aztán a lány kibontakozott az
ölelésből s finom mozdulattal elheveredett a hihetetlenül selymes és friss
illatú fűben, mely legalább olyan idegenül hatott a zord fák tövében, mint a
messziről érkezett férfi és a gyönyörű Pitypang egymás mellett.
Magára húzta férfit és szorosan ölelte, olyan erővel, amit az fel sem
tételezett volna a törékeny alkatú lányról, de nem tiltakozott, maga is
igyekezett minél inkább a partnernőjéhez simulni és arcát a széna illatú
hajtömegbe fúrva lihegni kezdett az izgalomtól.
Ekkor érte a döfés.
Pitypang valósággal lesöpörte magáról az elernyedő testet. A macskaszemű
még nyögött egyet s elszállt belőle az élet. A lány hanyatt fekve nézett fel
bátyjára, kinek késéről még csepegett áldozatának vére.
Kinyújtotta kezét a fiú felé, aki épp oly szőke és ártatlan arcú volt,
mint ő.
- Gyere, kedves. Enni ráérünk azután is...