''PAINT IT BLACK
Ritkán kapok tőle utasítást, akkor is, mindig írásban. Késő este, mikor
rendszerint ébredek, már ott a cetli az ágyam mellett, az aznapi feladattal,
feladatokkal.
Mondom, ez ritkán fordul elő. Többnyire magam választhatom meg hol s
hogyan dolgozom, milyen munkadarabbal.
Nem szeretem ezt a munkát.
Beszéltem már olyan kollégákkal, akik élvezik, akiknek a szenvedélyükké
vált, nekem kényszerű kötelesség csupán. Nem jószántamból vállalt, a
körülmények folytán jutott kínos feladat. De nincs apelláta. Végeznem kell a
dolgom, akár egy gályarabnak, mert a felügyelő mögöttem lóbálja a korbácsát.
Ezt persze csak képletesen értem. Sosem találkoztam semmiféle felügyelővel,
ellenőrrel s egy egyszerű korbáccsal sem lehetne rám ijeszteni.
Iszonyú sors várna rám, ha megtagadnám a munkát. A kötelességszegést
keményen büntetik.
Hogy ki? És hogyan?
Nem tudom. keveset tudok. Nem látom át a rendszert, a benne meghúzódó
felépítményt. Annyit értek csak, hogy kiszolgáltatott vagyok, de hogy kinek,
vagy minek vagyok kiszolgáltatva, azt nem tudom. talán könnyebb lenne, ha
volna akit szidhatnék, akivel perelhetnék. De nincs. Magányos vagyok,
magányosan teszem a dolgom.
Néha, mikor járom az éjszakai utcákat, összeakadok egy-egy, hozzám
hasonlóan elveszetten kóborló kollégával. Elbeszélgetek velük, találgatjuk,
mi lehet ez az egész, mi a célja, miért dolgozunk, ki az a titokzatos
személy, vagy csoport, aki, vagy akik a feladatokat adják. A konkrét
feladatokat, hogy mikor, melyik munkadarabot alakítsam megfelelővé.
Ők - a kollégák - épp annyira értetlenül állnak eme abszurd vállalkozás
előtt, mint én s csak igen kevesen dolgoznak szívesen ennél a cégnél.
Ha nem dolgozom, keveset gondolok a munkámra. Inkább a Szabályzaton
rágódom. Miért tilos nekünk minden, ami kellemes? Nem ülhetek be egy sörre
valamelyik bárba, nem csaphatom csinos lányoknak a szelet.
Szerintem itt is puszta kitolásra megy a dolog, mint a seregben. Ott
viszont tudtam, hány év, hány hónap, hány hét, hány nap múlva fogok
leszerelni. Itt? Nincs semmi kilátásom. Még abban sem reménykedhetek, hogy a
halál megvált. Láthatatlan, megfoghatatlan főnökeim úgysem hagynának békében
nyugodni. Most sem hagynak.
Talán szakszervezetet kéne alakítanunk. Egy sztrájk talán segítene. Ha
másra nem is, de arra jó lehetne, hogy arctalan vezetőink szeme közé
nézzünk. De ki mer itt sztrájkolni?
Még sosem hallottunk róla - se én, sem a kollégák - hogy megbüntettek
volna valakit közülünk, még sem merné egyikünk sem megkockáztatni a nyílt
konfrontációt. Mert mit lehet tudni? Nem véletlenül van ez így.
Jól kitalálták. Behúztak minket a csőbe, ahonnan nincs más kiút, csak egy
irányba, előre, arra, amerre Ők akarják. Azonban még senki sem járta végig a
számára kijelölt utat. Már, ha létezik ilyen egyáltalán.
Egyetlen dologban lehetek tökéletesen biztos, hogy nem vagyok biztos
semmiben. Úgy játszanak velem és a többiekkel, mint a gyerekek a hangyákkal.
Bökdösnek minket azzal a bizonyos szalmaszállal s mi, az engedelmes, ostoba
jószágok, riadtan kóválygunk, utunkat veszítve. Jelentéktelenségünk érzése
nyomasztóbb, mint az elveszített örömök hiánya, szinte állandó depressziót
okoz. De hol az a pszichológus, aki hajlandó lenne a fajtámon segíteni?
Nem állnak szóba velünk. Senki sem áll szóba velünk. Félnek tőlünk.
Nyomorúságunkon talán egy szánakozó pillantást is enyhíthetne s talán akkor
másképp alakulna azok sorsa is, akikkel találkoznunk kell. De csak a
rettegéstől eltorzult, vagy gyanútlan, érdeklődő arcokat láthatunk és
sosincs idő elmondani bánatunkat, mert a munkát gyorsan kell elvégezni.
Munka? Végül is az, pedig nem ez a legjobb szó rá. Nem szórakozásból s
csak kevéssé önös érdekből végezzük, tesszük, mert nem tehetünk mást.
Helyünk van a világban, akár a cápának, vagy a tigrisnek, de ezt nem látja
be senki. Nem is törődik vele senki. Átoknak tekintenek bennünket, már akik
egyáltalán tudomást szereznek a létezésünkről, iszonytató átoknak,
értelmetlen és fölösleges átoknak.
Átkok volnánk? Talán. De fölöslegesek vagyunk. Tudom. És? tehetek ellene
valamit?
Nem. Rajtam nem múlik semmi. A dróton rángatható báb csak a mesékben tépi
el a szálakat, amik a tagjait mozgatják. Ezek a szálak eltéphetetlenek.
Gyakran töröm rajta a fejem, mi sül ki ebből? Ezt talán mondtam már.
Gyakran visszatér ez a gondolat.
És nem jutok semmire.
Jó volna meghalni.
Néha azt álmodom, hogy álomtalanul alszom, mindörökké s nem ébredek fel
többé. Csodálatos, gyönyörű álom.
De csak álom.
Mindig újra eljön az este és én felébredek. Nem csörög mellettem
ébresztőóra, nincs aki felkeltsen, mégis, minden nap ugyanabban az időben
ébredek. Ugyanabban a másodpercben, óramű pontossággal. Teszek-veszek egy
kicsit, aztán indulok dolgozni. Munka után egyenesen hazatérek s szinte
azonnal bezuhanok az ágyamba. A koporsómba.
Ennyi az életem. valaha másképp volt s kezdetben, mikor még erősebben
gyötörtek a múlt emlékei, reméltem, hogy egyszer majd másképp lesz. Már
tudom, hogy tévedtem.
"Látok egy vörös ajtót, feketére fessék
Váljon feketére rögtön minden festék
Látok boldog lányokat nyári ruhákban
Elfordítom fejem, szemem éjszakában"
Ezt szoktam dúdolgatni. Valaha nagyon szerettem ezt a dalt. Elmúlt ez is,
mint a többi érzelem. Maradt a megszokás, az üresen csengő szavak.
Talán, ha elfelejtenék mindent, ami AZELŐTT volt...
De nem tudok felejteni. A memóriám tökéletes, az információk folyton-
folyvást zakatolnak körbe az agyamban, lüktetnek az emlékek. Csak az érzések
fakultak meg. A régi érzések. Lehet, egyszer majd én is gyűlölni fogok
mindent és mindenkit, mint néhányan közülünk. Akkor majd talán szívesen
végzem a dolgomat. Meglehet, ez a célja ismeretlen főnökömnek. A gyűlöletet
akarja előcsalogatni belőlünk.
De miért?
Érzelemmentesen is pont olyan hatékonyan dolgozunk, akár, ha dühöngenénk.
Nem vagyunk képesek hibázni, a feladatot csak tökéletesen lehet
végrehajtani, vagy sehogy.
A kényszert kellene leküzdeni, a kényszert mely belőlünk indul ki, mert
belénk ültették s kiűz minket az utcára, nem hagy nyugodni, ha leszáll az
éj, gyötör, mint narkóst a heroin hiánya s nincs menekvés. Dolgozni kell. Az
megnyugtat.
Csak nem rég ébredtem fel, de máris mocorog bennem a kisördög,
sarkantyúz.
"Indulnod kell!"
Hamarosan befejezem az elmélkedést s kimegyek az utcára, mint tegnap,
mint a múlt héten, mint a múlt évben, mint a múlt évszázadban. Mióta élhetek
így? Talán ezer éve. Vagy csak tegnap óta? Nem tudom. Az idő elveszítette
jelentőségét, a létezés van csupán, a konokul gyötrő létezés.
Nem bírom tovább. Megyek. Indulnom kell.
"Ha szólít az Úr, indulnod kell!"
S én, a vámpír, kimegyek megint az éjszakába, hogy áldozataimra
vadásszak, hogy elszívjam az emberek vérét, hogy gyilkoljak, hogy elraboljam
a lelküket, hogy vámpírokká tegyem őket.
Hasonlók lesztek a hasonlók között.
Jövök.